# A jövő század regénye, 1. rész ## Part 4 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-jovo-szazad-regenye-1-resz-55911/index.md – Az udvarmester nem engedi a várba bejutni. – De hát miért nem? – Először is azért, mert az egész csupa merő hazugság. Azaz, hogy nem egészen úgy van; mert akkor még jó volna. Hanem elmond sok igazat is, de azokat hazugság alakjában adja elő; azután meg úgy hazudik, hogy az ember azt hiszi, hogy igazat mond. Telegrammokat közöl a világ minden részéből mindennap, a mikről tudja minden ember, hogy itt készültek, de azért mégis mindenki elhiszi. Vezérczikkeket ír olyan dolgokról, a mik soha sem történtek meg; idéz nevezetes könyvekből nagy mondatokat, a mik nincsenek odairva; országgyülési tudósításaiban a legkomolyabb hangon mondat el olyan bolondokat a képviselőkkel, a miket azok soha se mondtak; utaztat előre-hátra nevezetes embereket, mikor épen betegen feküsznek; összeházasít nyolczvan esztendős dámákat tizenhét esztendős hadapródokkal; örököltet milliomokat ismeretlenül elhalt nábobok után hátramaradt családokkal s mikor az ország minden részéből összefutnak, akkor sül ki, hogy a nábob egy napszámos volt, a kit az utczán megütött a guta a sok pálinkától. Csinál háborukat a világminden nemzetei között; fenyegetőzéseket ad a miniszterek szájába, csapatmozgalmakat, hajóhadrajok kiindulását jelezi, mikor azok legjobban pihennek; ajánlja sikeres tőkebefektetésül az olyan vállalatokat, a mik holnap már bukni fognak; majd meg kollektát nyit meggazdagodott bankárok és földesurak számára és maga megkezdi a jótékony adakozást tíz koronával. Megbirálja a könyveket, az államgazdászatot mint jó szakácskönyvet, a komoly historiát mint humoristikus regényt; fölléptet sánta embereket mint ballettánczosokat, komoly öreg urakat a jockeyklubból szerződtet a nagy operához másodtenoroknak, bukott daraboknak a szerzőit kikeresi a felsőház tagjai közül. Megérkeztet a fővárosba külföldi potentátokat, leirja az egész kiséretüket, hová szálltak, hogy vannak öltözve s ráuszítja a félvárost arra a vendéglőre a chinai császárt keresni. Közöl egész törvényjavaslatokat, a mikről egy miniszter se tud semmit. Meghalat és eltemet a legszebb parádéval életben lévő embereket, még a búcsúztatókat is közli, a miket fölöttük elmondtak; s a születtek lajstromára oda tesz minden új főispánt meg éneklő prépostot. – De hisz az igen ártatlan tréfa attól a Le Menteurtől. – Hiszen ártatlan, a míg hazudik. A publikum a bolond, a mért elhiszi. Ő előre megmondja, hogy az egész lapja csupa hazugság, ott van a czímén. Hanem azután keveri a sok hazugságot igaz dolgokkal. Elővesz minden minisztert, papot, bankárt, tábornokot, primadonnát, udvarhölgyet s a mi hirt elkaphat felőlük, azt rendre kitálalja; hanem aztán hozzá teszi: lássa az ember, miként rágalmazzák a legtiszteletreméltóbb magas személyeket, ilyen hazugságokat költenek felőlük; a közönség annál inkább elhiszi, hogy igaz az mind. Még ő felségét sem kiméli a gonosz. – Ah! A fripon! S nem csukják be? – Dehogy nem. Minden héten elitélik. De hasztalan, mert a mint az egyik ajtón becsukják, ő felsége a másik ajtón mindjárt kiereszteti, megkegyelmez neki. – Ah! Coquin! – Monda nemes méltatlankodással a czukrász s földhöz csapva az infamis lapot, kegyetlenül megtaposta azt a papucsával és ráköpködött. Aztán felvette az összegyürt hirlapot, kiterjesztette azt az asztalra s kiváncsian végig tekintgette ennek ismeretlen hieroglyphjait. – Eh, mégis csak szeretné az ember tudni, hogy mivel rágalmazhat ez a mesquin bennünket? (Már tudniillik az udvari czukrászt meg a királyt.) – A futár úr ért magyarul! mondá a főkomornyik úr. – De az udvari czukrász úr egészen összesározta a sarkával a lapot s rá is köpködött. Az udvari czukrász úr aztán szépen letörülgette a fehér kötényével a gonosz lapról a meggyalázás nyomait. Így ni, már most lehet belőle felolvasni. A futár úr ráhagyta magát venni időtöltésből. Tehát legelőször is jönnek a kinevezések. «Ő felsége kinevezte összes hadseregei vezértábornokává a diadalairól hirhedett General O-Briet.» A főkomornyik a theás csészébe nevetett, melyből épen az utolsó kortyot hörpölte ki. Az udvari czukrász úr tudatlan arczczal kérdezé: – De hát ki az a General O-Brie? soha sem hallottam a diadalairól. A főkomornyik úr felvilágosítá róla. – Az egy angol versenyparipa, a ki mint legjobb futó, minden lóversenyen győzni szokott. – Ah! fripon! Azután következett egy idióta, a kit kineveztek egyetemi tanárnak, egy consiliárius, a kinek szép neje van s annak egy püspök a gyóntató atyja, ennek a prælatusnak a helyébe püspöknek. Egy pár megszökött csaló mindenféle érdemrendekkel dekoráltatott, egy zsivány, a ki élethosszig lett elitélve, érdemeinek elismerése mellett nyugdíjaztatott; Budapest város főkapitánya a vakok intézetéhez főigazgatónak áttétetett, az illető miniszterek ellenjegyzése mellett. Azután jön egy vezérczikk, melynek vezéreszméje az, hogy a minisztereknek kevés a fizetésük s azt irányadó körökben még egyszer annyira szándékoznak felemelni. Pártolja ez eszmét. Elmondja, hogy milyen sok dolga van egy miniszternek s mennyire kell költenie? A czikk oly tulbuzgó loyalitással van irva, hogy az ember azt hinné: a sajtóirodából került ki, csak az a gonoszság benne, hogy egy szó sem igaz benne. Következik egy másik vezérczikk, hanem az egészen be van festve feketével. A Le Menteur ezzel azt hazudja, hogy censura törülte ki azt a czikkét; pedig hiszen korlátlan sajtószabadság van az országban. Azután jön a «legujabb a csatatérről». Ez egy másodszori képviselőválasztásnak a leirása, melyben számos a halott és sebesült. Ezt még el is lehet hinni. Következik egy országgyülési tudósítás. Elnök csenget. Jegyző felkiált: orémus! (Azt hiszi, most is ministrál.) Előadatnak mindenféle bolond kérvények. Azután jön a napirenden levő tárgy: törvényjavaslat a delegátiókban használandó dualistikus nyelv tárgyában: e szerint a præpositiók, nomen propriumok, adverbiumok és a conjugatió, declinatió ragasztékai lesznek magyarok, a verbumok, substantivumok és adjectivumok pedig németek. Dualismus nyelve. Az oppositió részéről feljegyzett első szónok beszéde közepén a kormánypárt lármásan követeli a cloturet. A javaslat nagy szótöbbséggel elfogadtatik. Következik a pénzügyminiszteri előterjesztés. A pénzügyminiszter gratulál az országnak, hogy az idén megint rossz termés volt. Mikor rossz termés van, a birtokosok nem tudják fizetni az adót, akkor az állam elkótyavetyéli jószágaikat, a vételárból először megkapja az adót simplán, azután megkapja a vevőtől átiratási díj fejében duplán és így minden inséges esztendő kettős haszon az államháztartásnak. Azután jön egy hatalmas külföldi szemle, alapos conjectural politikával keverve. Kezdődik az amerikai Egyesült-Államokon; ott az elnök Talbot meghalálozván, nagy lett a zavar. A Monroe-doctrina győzött. De viszont a Knownothingok bukásban vannak. A német elem az ir katholikusokkal kezet fogva, ligát csinált. Megszületett Amerikában is a nemzetiségi kérdés. Minden nemzetiség a saját jelöltjét akarja az elnöki székre juttatni. Szerencsére a spiritisták dominálják még eddig valamennyit s a «mediumok» ellensulyozzák a demagogokat. A nők szavazatképessége elfogadtatott. És így bizonyos kilátás van arra, hogy új elnöknek a megholt elnök özvegye fog megválasztatni, a mi a legszerencsésebb megoldás lenne. És abban az esetben a világ két legnagyobb respublikájának kormányát nők fognák vezetni. Az orosz respublika elnöke is nő: Madame Sasza. Ezen genialis asszonyságnak legújabb rendelete szerint egész Oroszországban a mennoniták dogmái lesznek elfogadva. Ezen tan szerint minden nőnemen levő polgár tizenhat éves korában, a férfiak pedig tizennyolcz éves korukban újra megkereszteltetnek a teplomban, coram publico, még pedig tetőtől talpig in statu naturali. – Ez isteneknek való látvány lesz. – Ugyanott minden magánvagyon államtulajdonnak nyilváníttatott, a házasság eltörültetett s a törvényszékek megszüntettettek. Minden magánadósság quitt. Uj Eldorádó. Németország fel van izgatva az amerikai és oroszországi nagy események által. A nemzeti közvélemény sürgeti az amerikai fajrokonok segélyezését. Amerikai invasió küszöbén állunk. Legközelébb a frankfurti kamarák elé törvényjavaslat terjesztetett, mely a hadkötelezettséget a nőnemre is kiterjesztetni indítványozza, egyelőre csak a sanitæts-corps, ambulance-, pionnier- és megszálló-csapatok képeztetvén belőlük, midőn az összes férfilakosság a harczmezőn van. A Staats-Schatz tízezer millió márkára szaporíttatott aranyban. Mindezekkel ellentétben Francziaország a puritán elvek és philosophiai higgadtság politikáját folytatja tovább is. Párisból még a divat is számüzetett s átköltözött a Spree mellé. (Lásd alább «Divat» rovatunkat.) A köztársaságnak a legnagyobb szerencséje, hogy a trónprætendensek száma annyira szaporodott már, hogy egymás közt sem birnak megegyezni. A Bourbon, Orleans családok mellé támadt még egy új Orleans sarj, mely documentálja, hogy az ő őse volt az igazi Orleans, nem Lajos Fülöp, azt csak kicserélték vele. Viszont a Napoleon-családnak keserü küzdelmei vannak a Plonplon, Napoleon Péter, Wyse, Bellanger Mimi és Pearl Cora legitim ivadékai között, a mi a republikánusok dolgát nagyon megkönnyebbíti. Olaszország az anglikán egyházat adoptálta. Ez által hetvennégyezer abbate, szerzetes és tertiárius, huszonhatezer apácza lett exlex állapotba téve, s miután ez a nagy szám Graubündten cantonban és Tyrolban mind el nem fér, jórészt Magyarországon fog megtelepedni, a mi által ismét egy lépcsővel közelebb jutunk a paradicsomhoz. Szerbia alkotmánya tökéletesíttetett az által, hogy a szerb császár kinevezte a felsőházat, melyhez nagy contingenst szolgáltattak az Oroszországból emigrált grófok és herczegek. Míg másik szomszédunk Románia a népnevelés terén ért el eddigelé csodálatos előmeneteleket, iskolái a schweicziakkal vetekednek, s mióta a zsidó emancipatiót törvényesen létrehozta, financziái is kitünően megjavultak. A török birodalom is folytatja újjászületési munkáját. Az alkotmányos szultán ma irta alá (lásd terjedelmes táviratunkat alább) a nők fátyoltalanul megjelenhetése felől hozott törvényczikkét a divánnak; ugyanott harmadszori felolvasáson ment keresztül a bortilalmat megszüntető bill s az nap este minden imám, uléma és softa s valamennyi dervis részegen tánczolt az utczán. Az aranyszarv-öböl szabad kikötőnek nyilváníttatott. («Csak már legalább azt tudná az ember, hogy mind hazugság-e ez igazán!» sóhajta fel az udvari czukrász.) Következik a közgazdászat. «Börzehirek. Wasserpolak és társai egyletet alakítottak, melynek czíme: «Első általános házfeltörési, zsebmetszési és utonállási részvénytársulat», vidéki lólopási filiálékkal, összekötve ugyanezek ellen biztosító-osztálylyal. Ilyen egyletnek valóban rég szükségét éreztük már. A társulat gazdag dividendákat fog osztani. A részvények százszorosan túl vannak jegyezve. Úgy halljuk, hogy a kormány maga is itt akarja biztosítani a postáit, a sürű kirablások ellen». – A fiókpesti, árnyékpesti és kölyökpesti egyesült tarhonyaörlő gyárak a mult éjjel liquidáltak. Mind a három egyszerre leégett. A számadások, mérleg stb. mind bennégtek. – A spanyol-magyar bank és a török-magyar-bank fusionálni akarnak a görög-montenegrói bankkal. Agio: arany, ezüst semmi áron, 100 rézfillér ára 180 papirosban». Itt van megint egy sensatios hír. «Hiteles mérnöki tekintélyek mint bizonyost állítják, hogy midőn a Vaskapunál a Duna utolsó akadályai is fel lesznek robbantva, ez által a folyam oly sebes lefolyást kap, hogy nyáron át Budáról Pestre gyalog át lehet gázolni, Bécsnél pedig épen csak a medre fog látszani a büszke folyamnak. Hová lesznek gőzhajóink?!!! Videant consules!» No meg egy kis epidemia-hír. «Chinával való összeköttetésünk egy újabb ismeretlen dögvészt hozott Európára. Ez a ráng-düh. A szerencsétlenek, a kik azt megkapják, először a kezeikkel, azután a lábaikkal, utoljára a szemükkel, szájukkal, nyakukkal kezdenek rángatózni; a betegség gyógykezelése iránt orvosainknak még csak gondolatjuk sincsen. A kimenetel halálos. S e ragály annyival gonoszabb minden eddigieknél, hogy az ember látásból megkapja: elég egy ilyen rángatozó beteget látni, hogy az ember rögtön utána rángatózzék.» – Dieu mon pére! nekem már kezd a szám rángatózni. Most jön a törvényszéki tudósítás. «A. B. tolvaj bepereli a bűnvádi törvényszék előtt C. D. magánzót, kitől egy órát ellopott, azt hivén, hogy az arany óra, holott csak talmi-óra volt. Ez csalás. Kéri vádlottat elmarasztaltatni. Törvényszék vádlottat odautasítja, hogy cserélje ki az ellopott talmi-órát igazi aranynyal.» Itt van egy hosszu lajstrom vasuti szerencsétlenségekből, a másik öngyilkosságokból. Állandó rovat. Művészeti hirek. «Róma Bécsben. Ez a czíme a legújabb balletnak, mely olyan nagy sensatiót gerjesztett, Legnagyobb vonzerejét képezi az, a mi el van belőle hagyva: a tricot.» Divat. «A Spree melletti Athenből ez időszakra következő divat van jelezve: «fleurs animées». Minden hölgy más, alkatához illő virágnak jellemezve. Egy állandó costumebál. Eddig csak egyféle volt a divat; most versenyezni fog a penséek divatja a tulipánok, pæoniák, azaleák, narcziszok, harangvirágok divatjával.» A három úr csendesen szürcsölte az ananászt. Egyik sem huzta volna mosolyra az arczát. Egymástól tartottak. – Hanem hát a miért tulajdonképen ki van tiltva a várpalotából a Le Menteur, azok az ő «udvari hirei», szólt a futár úr egy rovatot keresztülugorva észrevehetőleg. – Hogyan? – Ah monsieur! Az affreuse! – Affreuse? Akkor halljuk! A két idegen ajku úr közelebb dugta fejét a harmadik tolmácsolóhoz, olyan dolgokat szimatolván, a miket nem lehet fenhangon elmondani. «Nem tagadhatjuk meg olvasóinktól, hogy néhány legmagasabb körökből származott mende-mondát fel ne jegyezzünk, előre is kijelentvén, hogy azok a valótlanság bélyegét viselik magukon. Ezen hirek egymással összefüggésben állnak. Az első szerint ő fensége Napoleon VI. Lajos (Bellanger-ág) trónörökös ma esküdött meg – balkézre – ő felsége I. Olympia királynővel (a nagy operánál); egy más versió szerint az csak látszólagos házasság, melynek czélja I. Olympiát udvarképessé tenni s a budai királyi lakba bevezethetni – a hol igen magas pártfogója van. – Ez a hír kapcsolatba hozatik az udvari rágalmazók által felséges királyunknak a házasságtól való idegenkedésével, szemben az ultramontán körök azon suttogásaival, melyek az asketai tartózkodást olynemű fogadalomnak tulajdonítják, minő Imre herczegünknek szerzé meg a szent glóriát s szent István családi ágának a magvaszakadást. Mindkét állítással ellentétben fentartja magát az az udvari pletyka, miszerint ő felsége eszményi rajongással csüng egy női arczon, melynek miniatur mását legtitkosabb rejtekfiókjában elzárva tartja. A királynak azonban lehetetlen azt a hölgyet nőűl venni, mert az egy orthodox zsidóleány, ki egy koronáért sem akarja apái hitét elhagyni. Mondanom sem kell, hogy ez mind rágalom, s valóban csodáljuk a kormány türelmét, hogy az ily hirek koholóit a legnagyobb szigorral nem siet megbüntetni.» – No nézd a tolvajt, még ő kiabálja, hogy «fogjátok meg!» Szólt méltó boszankodással az udvari czukrász. A főkomornyik azonban hirtelen kikapta a magyarázó futár kezéből az egész hirlapot s az ezüst tálcza alá rejté. – Hallgassanak, urak! Nem a harangokat verik félre? – De igen. Tűz van valahol. – Akkor szedjük magunkat rendbe, mert ő felsége rögtön itt terem; mikor tűzveszély van, az ágyát is elhagyja és siet oda. Alig volt idő a csészéket félretenni, s a Le Menteurt a czukrász úr köténye alá elrejteni. A király szobáiból sebes léptek hangzottak, s ő felsége kilépett. Még kardját sem ért rá felkötni, azt is kezében hozta. – Siessen ön, parancsolá a futárnak, szárnysegédemhez, jöjjön utánam. Lovászomhoz majd lemegyek magam. Mi az éjjeli jelszó, Henrik? Jól van. Reggelig úgy sem jövök vissza. – Felséges uram, szólt a főkomornyik alázatosan eléje sasirozva a fejedelemnek s mélyen lehajtva kopasz fejét. Ha felséged a tűzvész helyére megy, engedje meg az atlaszinget feladnom. – Ejh, mit nekem most az atlaszing? mikor az országház ég! szólt a király türelmetlenül, s nem állva többé szóba senkivel, a szőnyegajtón át eltávozott, a melyből a csigalépcső vezetett le a várkertbe. Ott volt egy mellékistállóban három paripa ő felsége számára éjjel-nappal felnyergelve, miket tűzeseteknél szokott használni. – Az országház ég! mondá az udvari czukrász. Ez nagyszerü látvány lehet. Abból a szobából, a hol ők voltak, oda nem lehetett látni; de a király szobájából igen jól. A három úrnak ki tilthatta volna azt meg? Az ajtók nyitva voltak. S a tűzvész törvényen és etiquetten kivüli állapotokat tesz jogosultakká. E rendkívüli jogra támaszkodva, bátorságot vőnek maguknak a király hálószobájába belépni. Az ablakból mutatkozó látvány csakugyan nagyszerű volt. Az országház mintha a pokol kapujába volna állítva. – Pompás tűz lehet ott! – Hát még ha egy jó északi szél támadna, végig égne előttünk az a palotasor a Duna hosszában. Akkor legalább visszamennénk Bécsbe lakni. – Au contraire! Akkor épen el nem menne innen ő felsége, a míg a várost újra fel nem építteti. A kert felől már hangzott a mének robogása, a mint a legrövidebb úton sietett ki a király a várpalotából. – Azonban nem az országház ég! mondá a futár úr, ki Pesten nagy tájékozottsággal birt. Az a háta mögötti épület, az országos nemzetközi áruraktár. – Talán az is «liquidál?» – Valószinű. S arról, ha akar, meggyuladhat az országház is. – Pszt! pszt! suttogott a főkomornyik. Ne a tüzet nézzék önök, uraim, hanem ezt ni: A király asztalára mutatott. Ott volt az arczkép. – Ah! Mind a hárman ráismertek egyszerre. – Az orosz herczegasszony, Hermione Peleia, suttogá a főkomornyik. – Tehát ez a királynak a féltett titka? lihegé halkan a testőrfutár, mialatt mindketten igyekeztek a levél sorain végig futni, mit a király asztalán felejtett. – Urak, most jerünk innen; az ajtót bezárom, mert ha ő felsége valamit megtud, akkor jobb lett volna vakon születnünk. Mikor aztán a várakozási előszobába visszatértek, mind a hárman leültek és nagyot hallgattak egymásra pislogatva s mind a hárman azon igyekeztek, hogy melyik tud ártatlanabb képet mutatni? Legelőször is az udvari czukrász talált ki magának valami szerepet, a mivel bebizonyítsa, hogy ő a látott titokból semmit sem ért. – De hát mi szüksége van ő felségének ezzel titkolózni? Hisz ez nem zsidóleány, hanem rangjához illő fejedelemnő; nincsen is messze ide: itt lakik a «vezérhalmi» lovagkastélyban; ha szereti őt, semmi sem áll utjában, hogy nőül vehesse. – Ejh, ejh, udvari czukrász úr, feddőzék a főkomornyik úr, ön úgy látszik, hogy néhány évvel hátramaradt a világtörténelem tanulmányában, s a magasabb diplomatiáról pedig igen hiányos értesítésekkel bir. – Már az igaz, nekem csak a geleékre és sauceokra van gondom; s különösen mint franczia, a barbár népek, oroszok, magyarok, autrichienek történetét nem szoktam tanulmányozni. A kitérés sikerült. A főkomornyik úr prédául esett az udvari czukrász semmit nem tudásának s nagy készséggel világosítá fel őt a következő históriai egymásutánról: «Constantin czár, Hermione Peleia herczegasszony atyja, mikor trónra lépett, az előde által addig követett politikát gyökeresen megváltoztatta. Felmondta a német barátságot, udvarából kiküszöbölte a német államférfiakat s elkezdett orosz nemzeti politikát követni s egyúttal alkotmányos kormányhoz akarta szoktatni a népét. Ez által három dolgot ért el; az egyik az volt, hogy a német diplomatiát egészen elidegenítette magától, a másik az, hogy az orosz főnemességet halálos ellenségévé tette, a harmadik meg, hogy az orosz nép, a mint egy kis alkotmányos levegőhöz jutott: elkezdett Jacobinus lenni. (Ilyen veszedelmes dolog az az alkotmány!) Egyszer aztán az orosz főnemesek összeesküdtek a czár nagybátyjával, Mihálylyal; Constantint letették, családostól számkivetették s Mihály czár alatt helyreállították a régi nemesi uralmat s a jobbágyságot. Erre aztán roppant lázadás tört ki. A felkelők az általuk először használt léggömbök segélyével porrá zúzták a Kremlint, a benszorult nemesi hadakkal együtt; hová lett Mihály czár, azt ma sem tudja senki. Szent-Pétervárott most gonoszabbul megy a dolog, mint Párisban 1792-ben. A rémuralom kormányát egy nő ragadta magához, kinek neve Alexandra, de a kit népszerüen csak Saszának neveznek, s ez egy valóságos női Robespierre, egy dæmon, egy szörnyeteg, kinek véres szeszélyei rettegésben tartják Európát, a ki hadat készít minden ellen, a mi még fennáll; trón, oltár, nászágy, s ha rémuralmával rendet lesz képes odahaza csinálni, rövid időn, mint az Apocalypsis hétszarvu sárkánya fog lerohanni Európa többi országaira. A letett czár Constantin pedig ide menekült Magyarországra s itt oltalmat talált. Felséges urunk nem tagadhatá azt meg tőle, ki halálos betegen jött ide; még kevésbé leányától. Most a vendégszeretet által először is kellemetlenül lett érintve a német udvar, melylyel Constantin ellenséges viszonyokat tartott fenn; másodszor ránk idézte veszedelmes figyelmét a rettenetes szörnyetegnek asszonyi alakban ott a Newa mellett. Ez a szoknyás Dzsingiszkán nem átallotta nyiltan kihiresztelni, hogy a melyik európai uralkodó, vagy annak bármelyik ivadéka nőül meri venni a czár leányát, azt ő rögtön haddal támadja meg, s nem nyugszik, míg a koronás férj és feleség mint fogoly kezei közt nem lesz. Ez a mi siralmas állapotunk. És íme, most ő felsége saját koronás uralkodónk ábrándozik a veszedelmes szép ábrázatról. Jó szerencse, hogy Hermione Peleia herczegasszony, ismerve a fölöttünk lebegő veszélyt, rendületlenül áll azon elhatározása mellett, hogy zárdába menjen, s miután ő anyja után római katholika, egy katholikus kolostort készül alapítani.» Az udvari czukrász úr olyan áhitattal hallgatta az előadottakat, mintha ő csakugyan nem tudna mindezekből semmit. A félrevert harangok folyvást kongtak Budán és Pesten, s a királyi várpalotának most már minden ablakán világított be a vérvörös ég. Pesten nagy tűznek kell lenni. – Hanem urak! mondá végül a főkomornyik. Most aztán hármas lakat legyen ám mindegyikünknek a száján; mert nem szeretnék annak a háta lenni, a kinek a nyelve kibeszéli azt, a mit ma láttunk. Mind a hárman kezet adtak egymásnak, hogy hallgatni fognak mint a sír. A testőr futár úr pedig azt gondolá magában: «ezért a titokért nekem a Le Menteur megád száz forintot». A főkomornyik úr így szólt magához: «a mai felfödözésért Mária Clara főherczegnő kieszközöl nekem egy Lipót-rendet». Az udvari czukrász úr pedig már be is irta a bevételek rovatába: «ez arczkép titkáért ezer rubelem van Pawloff miniszternél Szent-Pétervárott». A tüzet csak reggelre tudták eloltani; de az országház megmenekült a tűzoltók erélye által. Ő felsége csak hajnal felé érkezett haza. Arcza barna volt a füsttől s egyenruhája tíz helyen kiégve a ráhullott sziporkáktól, két keztyüje csupa sár és korom. Mikor szobájába érkezett, első tekintete az iróasztalán feledt arczképre esett. A főkomornyik, ki szobájába kisérte, feszes tisztelgéssel maradt állva az ajtóban, ő felsége számára tiszta ruhákat tartva készen. Pedáns borotvált arczán nyoma sem látszott annak, mintha tudna arról valamit, hogy mit néz most a király? A király pedig azt nézte, hogy leveléhez valaki hozzányult. Az az aranypor, melylyel ő levelét behintette, az alatta levő fekete bőrlapon szétszóródott, s most a levél, mely az olvasás közben félrecsuszott, hézagot mutatott az aranyporos lap és szegélye között. A király arcza lángra gyuladt. Fel volt hevülve az éji vésztől. Odasietett kemény léptekkel szolgája elé, s ajkain e szók készültek kitörni: «Kémek! Árulók! Kik körülem vagytok mind!» Hanem a míg szobáján végig ment, ura lett önmagának: ránézett hidegen a testéhez mindig legközelebb álló szolgára, s azt mondá neki nyugodtan: «add fel ingemet». A főkomornyik mélységes jobbágyi hódolattal jegyzé meg, hogy ő Felsége ma vadászatra fog menni, s az ismét olyan hely, a hol szükséges felvenni az atlaczpánczélinget. – Soha többé, mondá a király. MENNYIT ÉR A KIRÁLY.