# A jövő század regénye, 1. rész ## Part 38 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-jovo-szazad-regenye-1-resz-55911/index.md – Többet mondok. Mi a királynak ezt a szavát hallva, odamentünk hozzá és azt mondtuk, hogy ha kell, egy második Mohácscsal bevégezni hazánk történetét, mi magyar főrendek és képviselők is a királylyal megyünk s folytatását adjuk neveinkben Tomory húszezer vértanui lajstromának. Ez a felbuzdulás uralkodott egy napig. Hanem másnap egyszerre csodálatosan megváltozott a közvélemény. Valaki egy sajátságos hírt terjesztett el, a mi egyszerre mint a láng futott szét. Azt hiresztelték, hogy ha Árpád király, környezve híveitől, a szabadelvű képviselőktől, a magyar főuraktól, a csatába megy, ott őt és híveit vagy leölik, vagy elfogják, és akkor Zsigmond főherczeg jön a trónra, s azzal vége a magyar alkotmánynak. A most ajánlott békepontokat ő fogja aláirni, s a magyar nemzet csak egy szabadelvü rokonszenves királyt veszít el, és kap helyette egy bigott, absolut, ellenszenves uralkodót, a régi rendőri államot és az elűzött jezsuita rendszert. Ez lehűtött minden lelkesülést. A királyt minden oldalról ostromolni kezdték: rokonai, papjai, tábornokai, udvaronczai, miniszterei; sőt a képviselőházban is akadtak merész emberek, kik minden áron a békekötés mellett tartottak beszédet, s a ház, mely tegnap mint egy ember állt fel e kiáltással: «életünket és vérünket!» ma kétharmadában lehúzta fejét a föld alá, s nem jött el szavazni. A ház többsége is a békét követelte a királytól. – Ott az oroszok «utolsó fegyvere» dolgozott már, dörmögé Dávid, szakállát harapdálva fogaival. – De a király még akkor sem akart engedni. Azt mondta, hogy meghalni könnyű, de a szégyent és a koronát viselni együtt lehetetlen. Ekkor egy napon elkezdett minden hirlap rémhireket közölni az ország minden részeiből. Borzalom és kétségbeesés sírt minden soraikban, a kívülről bebocsátott léggömbök tudósításai, hirlapjai, levelezései csupa Hiobpostákkal voltak terhelve. S végre eltalálták a király aczélkeblén az egyetlen rést, melyen át sebezhető volt. A királyné fiatal anya. Néhány hónapos csecsemője sír keblén. A királyné erős szívű asszony volt, míg anya nem lett; hanem ez a név más emberré teszi a nőt. – Tudom, suttogá Dávid. – A királynét környezete folyton rémítgeté azon ördögi fenyegetésekkel, miket női ellenfele, ez az asszonyi Asmódi, a világba szórt. Hermione Peleia a tébolyodáshoz volt közel, gyermeke miatt. S ez megtörte a királyt. Mikor aláírta II. Árpád azt a békeokmányt, akkor ott feküdt a lábánál ájultan a királyné, keblére szorítva görcsösen a síró trónörököst, s mikor a király eldobta azt az átkozott tollat, melylyel nevét aláirta: elkezdte a két kezével a saját arczát ütni, hogy legyen rajta sokszorozva a szégyen pirja. Oh! hidd el, bajtárs, hogy a királynak e mi megaláztatásunkból a legnagyobb osztályrész jutott, s mi azóta még jobban tiszteljük őt. Dávid fölkelt helyéből és ütötte a homlokát az öklével. Az ő hibája ez! – Most már a mi megtörtént, az változhatatlan; folytatá a szabadelvű államférfi, s abban meg kell nyugodnunk. – Meg fogunk benne nyugodni. – Kinek a nevében beszélsz? – A krakkói honvédseregében. – Ismeri az már a békekötést? – Ma éjjel tudta meg. – S mikor hagytad te őket el? – Ma éjjel. – S hogy lehetsz akkor most itt? – Rövid az időm, hogy mind arra, a mit tudni kivánsz megfelelhessek. A mi megtörtént, az változhatlan s én úgy hiszem, hogy ti mindent jól tettetek. Jól tettétek, hogy megovtátok a király személyét a harczi veszélytől. Jól tettétek, hogy megkiméltétek a magyar értelmiséget és aristocratiát a csatatér borzalmaitól. Azokra szükség van még. Azt is egészen jól tettétek, hogy nem koczkáztattátok a magyar alkotmányt, melynek egyedüli biztosítéka egy jóakaratú szabadelvű király s melyet egy autocrata uralkodó, ha neki nem tetszik, rögtön elfujhat a földszinéről. Aztán a nemzetiségekre is kellett tekintenetek, meg a sokféle vallásfelekezetre. Ezek mind szükségesek. Már most majd a mi dolgunk lesz, számüzötteké, megkisérteni, egy puszta, lakatlan földdarabon, hogyan lehet e drága hagyományok nélkül megélni? Megkisértjük azt, s légy nyugodt a felől, hogy panaszunk nem fog benneteket háborgatni soha. Most sietek, mert időm rövid s ez alatt sokat kell elvégeznem. – Mi dolgod van oly sürgetős? kérdé a szabadelvü államférfi. – Először is gyermekruhákat és pólyatekercseket kell vásárolnom újszülött kis fiam számára. Aztán van egy tébolyodott apám az őrültek házában, azt kell meglátogatnom. És aztán sietnem kell – egy új országot megalapítani. Bárány Pál, ki igen komoly és száraz kedélyű ember volt, mégis hangos hahotára fakadt e sajátszerű összeállítása fölött a legellentétesebb feladatoknak; a mit Tatrangi Dávid nem is vett neki rossz néven. Hiszen bolond biz ez mind, hanem így van. – Egyébiránt, szólt Dávid, mikor már bucsuzófélben volt, én is hagyok neked itten nehány külföldi hirlapot. Ezek nem léghajón jöttek, hanem a maguk rendes útján, a postán; a «Times», a «La Verité», a «Welt», olvasd át ezeket, s hasonlítsd össze azokkal, a miket ti kaptatok. Majd akkor talán rájösz, hogy tudósításaitoknak minden kútfeje honnan ered? Azzal Dávid egy hirlapcsomagot kivont kebléből és letette azt Bárány Pál asztalára. – S te azt hinnéd, hogy emezek a lapok nem igaziak? – Azt hiszem, hogy Bécsben nyomtatták valamennyit, s minden kémetek az oroszok zsoldjában állt. Készen vagyunk. Béke veled… Dávid elhagyta a szabadelvű államférfit, ki, a mint elkezdé olvasni az otthagyott hirlapokat, a krakkói, a czenstochowai óriási diadalok leirását, a kárpáti hegyi harczok remek hadműveleteit, mint az őrült futott ki az utczára, keresni azt az embert, a ki ezeket otthagyta. – Hasztalan volt. Eltünt az már. Bárány Pál sietett a lipótmezei tébolydába is. Onnan is elment már Dávid; a hátrahagyott hirlapok pedig azalatt megtették a körutat a politikai klubbokban, az országházban, feljutottak a királyi várpalotába is, mindenütt elszörnyedést, visszás örömredühödést hagyva hátra. Dávidot nem találták már sehol. Dávid sietett legelőször is a beteg nőnek és a kis gyermeknek bevásárolni a szükségeseket, azután áthajtatott a lipótmezei tébolydába, apját fölkeresni. A roncsolt emberalak most még kedvetlenebb volt, mint valaha. A mióta a hirlapokból megtudta, hogy a háború kitört, nem olvasott hirlapot soha. «Emberi mészárszék!» Mikor Dávidot meglátta, mesziről kiáltott rá: – Fiú! semmi vérontó dicsőségről ne beszélj nekem! Ha repülő géped gyilkolt, dugd el a kezedet, ne érezzem rajta a vérszagot. Orgyilkos vagy hős: az mindegy. Jer ide mellém, beszéljünk praktikus dolgokról. A repülő gépet már tökéletesítetted, azt tudom, olvastam a hirlapokból. Ne használd te azt a háborúhoz. Nekem van egy igen jó tervem; hallgasd meg azt. Én nemsokára meghalok. Nincs egy ép szervem. Azt akarom, hogy a mint meghaltam, ne temessenek el, hanem jőjj el te értem és végy fel a repülő gépedre és vigy el magaddal az északi pólus alá. Ott, a hol soha nem süt a nap, tégy le és hagyj ott. Én ott az örök fagyban megkővülve a napok végeig épen megmaradok. És aztán ezt az eszmét kösd össze egy nagyszerű vállalattal; legyen ez egy «örök temető» eszméje. A mostani bolond temetkezési rendszer mellett százakat elpazarolnak minden egyes halottnál, s fa, ércz-, selyemanyagban átadják a rothadásnak, a mit az ipar fáradságosan teremtett elő. Milliárdokat temetnek el az emberek a nedves homokba. Te kezd meg velem az új eszmét. Alkoss egy örök temetőt az északi pólus alatt. Ott nincs többé sem hóesés, sem olvadás. Vállalkozzál rá repülő gépeiddel elszállítani a halottakat a földsark temetőjébe. Ott külön mesgyét minden országnak, külön négyszöget minden városnak, s aztán minden négyszögben egymás mellé rakva a csoportokat, minden alvó fejéhez az ércztáblát, mely nevét viseli. Azok ott örökké változatlanul megmaradnak, és az utódok, kik repülő gépeid segélyével elődeiket meg akarják látogatni, mindig úgy fogják azokat az idők végtelenjéig megtalálni, a hogy kimultak, változatlan arczczal; mint a hogy megmaradt az özönvíz előtti mammuth változatlanul százezernyi évig az éjsark alatt. És a hirhedett Nagy Sándorokat, Napoleonokat, Habsburgokat, Humboldtokat, Columbusokat, Gőthéket, Hugokat, Shakespeareket, Talmákat, Washingtonokat és Kossuthokat ott fogja együtt találni az utókor, azon a módon, a hogy alkotva voltak, örökre változatlanul! Még más haszon is lesz belőle: elmulik az emberiséget üldöző sok dögvész, melynek eczetágya a temetői kigőzölgés, a sírkertekből gyümölcsös kertek lesznek, míg az örök tél és az örök éjszaka nagybirodalma lassanként megtelik az éltüket bevégzett istenképmások millióival, kik sohasem lesznek többé porrá! – Te! Ez roppant pénzt fog neked behozni! És még többet fog az összes emberiségnek megtakarítani. Vedd csak fel, hogy Európa háromszáz millió lakosának az eltemetése eddigelé, átlagosan húsz forintot számítva egy emberre, hatezer millió forintba kerül félszázad alatt; ha te ezt felére leszállítod, az európai emberiséget háromezer millióval gazdagítottad, s magadnak még ötven % költség mellett másfél milliárdot szereztél vele! Számítsd még hozzá azt a tömérdek utazót, a ki elődeit, hazája s a világ nevezetességeit meglátogatni felül repülő gépeidre! A sok anyát, ki kis gyermekét évről-évre újra megcsókolni elvándorol az örök temetőbe! Fiam, nem hagyok rád egyéb örökséget, mint ezt az eszmét, s te dicső fogsz lenni általa. Csak egyet igérj meg: hogy én leszek a legelső, s hogy engemet fogsz helyezni középre! Dávid megigérte az öregnek, hogy úgy lesz, s abban ez azután megnyugodott. Azt is tudatta vele, hogy fia született, s azt most viszi haza a repülő gépen a székely földre. Az öreg keservesen csóválta a fejét. – Engem nem fogsz hamarább vinni rajta, mint mikor meghaltam. Tudod, ha élve vinnél magaddal, megölne az irigység. Én találtam azt fel, te csak tökéletesítetted. A gőzgép feltalálója is így járt. Takarodj előlem. Ki nem állhatlak. Tolvaj! Tatrangi Mózes kikergette maga elől a fiát. Dávid ezután sietett vissza cserfás – boldogasszonyi villájába. Áthordta az ölében nejét és gyermekét az aërodromonba s ágyat vetett számukra a hajó fenekén. Délután három órakor repült végig az aërodromon Budapest fölött hatszáz ölnyi magasságban. Dávid alátekintve a magasból, a nagy város minden utczáját hemzsegő néppel tömve látta s úgy tetszék, mintha a hangcsöveken keresztül valami rivalló egyetemes kiáltás törne föl hozzája onnan alulról. Nem törődött vele. A gép villámgyors repüléssel szelte át a levegőket s öt percz mulva eltünt a láthatár alatt. Gyorsan repült a szárnyas gép végig a magyar alföld rónái fölött. A gabona még aratatlan állt, – szeptember elején. A föld népe elfutott falvaiból a tatársokaságú ellenség elől, s a róna olyan volt, mint egy arany bársony szőnyeg, zöld szegélyes utakkal sujtásozva, s tarkítva erdőkkel, kertekkel. Azután következett a nagy-kúnsági róna, melyet a kiáradt Tisza ezernyi tükördarabbal hintett be most. Sárga tarlók, vakító fehér széles puszták, haragos-zöld mocsárfoltok váltogatják egymást; egy-egy nagy város jön és tünik el gyorsan, barna tetőivel, fekete utczáival. Azután világos-zöld szőlőhegyek domborodnak elő, fehér kolnáikkal, elszórt borházaikkal, majd sötét erdőpalástba burkolt hegyek közelítik meg a repülő gépet, fölmeredő sziklák, mohlepte idomtalan, arcztalan titán fejeikkel suhannak el alatta. Aztán megnyilnak Erdély kies völgyei, kanyargó patakjaikkal, mosolygó rétjeikkel, a tenger hullámait utánzó «mezőség» mint egy háborgó föld; s végre a székely havasok tárulnak eléjük. A gép egyformán repült, a kormányosnak nem kellett rá ügyelni; Dávid nézhette az alatta elrepülő tájakat, és az anyja keblén nyugvó csecsemőt. És aztán gondolhatott ilyeneket: «Íme kezembe volt adva, hogy ez ország boldog legyen és hatalmas. Én tehettem azt, hogy szerezzek neki olyan békét, melyet semmi hátramaradt keserüség meg nem rohaszt. Én tehettem azt, hogy saját boldog hazám mellett, hű fegyvertársát, szabadságának őrét, Lengyelországot helyreállítsam. Kezemben volt, hogy a kereskedelmi új korszak és rendszer megnyitása által ezt a két országot Európára nézve fontossá, nélkülözhetlenné tegyem. Én a világ kincseit halmozhattam volna erre a földre, miket senki átka sem nehezített volna. És most mindennek vége. És ennek te vagy az oka, öntudatlan mosolygó gyermekarcz: üdvem, szerelmem, halálom és kárhozatom. Minek volt szeretni annak, a kire ily küldetés volt bízva. A kinek az ég titkai így átadattak, annak nem lett volna szabad magát a földhöz kötni többé. Ah, annak az önfeledett csóknak ott a felhők között meg van adva jutalma a földön és büntetése az égben. És Dávid, ölébe véve a szeretett alakokat, csókolta gyermekét és siratta hazáját. Este volt, mire a Gyilkos völgybe megérkezett. Ott elhagyta nejét és gyermekét, kinek még neve sem volt, s rögtön útra kelt ismét. Sietnie kellett. Kormányosát is hátrahagyta; egyedül akart lenni. A legrövidebb utat választotta, s ez a Gyilkostól a Tátráig folytonosan a Kárpátok felett visz el. Dæmonoknak való út! Hegygerincz, sziklaorom, kopár hát, mély üregek, tátongó szakadékok. Ember nem lakta végtelen üresség! És folyton, egész éjjel mindig e néma szörnyek jöttek eléje, kétségbeejtő végtelenségben, e fenyegető, idomtalan óriások, mik mind látszanak valamit mondani; csakhogy azt nem érti emberi elme. A hold hideg fénye még rémesebbé teszi képtelen alakjaikat. Meg kell őrülni az embernek e sziklatömkeleg folytonos bámulásától. Ezek a zigzugok, mintha mind óriási betűk volnának, Istenkéz irta hieroglyphok: csak olvasni tudnók! Nem. A sziklaláncz, a hegysor semmi gondolatot sem adott a felette elrepülőnek. Éjjeli kóbor lélek volt az, mely a temető sírkövei fölött repdes. Az az egyetlen nagy eszme, melyet magával vitt, oly embererőt letörő nehéz volt. Majd felhők huzódtak össze az égen, a holdat eltakarták s a sziklatömeg odaalant most már egészen elfeketült. Éjfélen túl járt az idő. A gép sebesen haladt nyugot felé. A láthatáron valami világosodott. Az még nem a hajnal, csak a hó világa. A mult napokban a Tátra öblében hó esett, a magasokon még nem olvadt el az; a lomniczi ormok világítanak. Tehát már közel a czél; itt az út vége; csak tájékozni kell magát a magasban utazónak, hogy hová szálljon le? Oly magasra nem emelkedhetik, hogy a táborok őrtüzei szerint tájékozhassa magát, mert a felhőréteg ott eltakarná előle a földet; kénytelen czirkálni a bérczek pusztája fölött; a kiváló havas csúcshoz tartva magát, s ezalatt a gép repülését meg kell lassítania. Dávid meggyújtotta a villanylámpát, hogy az alatta meredő sziklaormokat megvilágítsa vele. Most megismerte a «lengyel nyereg» hosszú, keskeny vonalát. És aztán, mikor gépével csendesen elsuhant a lengyel nyereg fölött, lenézett abba a mélységbe, melynek fenekét a jégtengerszem töltötte meg. És akkor két, egymást kiegészítő emlék jutott eszébe. Az egyik a találkozás a hózivatarban Sasza asszonynyal, a midőn a kémszemlére fel s leszálló aërodromon hajósa Sasza asszonyt orosz szóval, az pedig őt pisztolylövéssel üdvözlé. A másik emlék pedig az volt, hogy Dávid az oroszok egyik anastaterét épen a jégtengerszem fenekére sülyeszteté el; mint a hol legkevésbbé lehet attól tartani, hogy valaki ügyetlenségből vagy rosszakaratból felrobbanthassa. A jégtengerszemet meredek szikla örvénye minden oldalról hozzájárhatlanná teszi. A két sodrony, mely levezet az anastater belsejébe, egy sziklaüreghez van fölvezetve, ott hevernek tekercsei, miket a repülő géppel fel lehet vontatni, mikor eljön az idő, hogy egy villanyszikra küldessék alá az alvó szörny fölébresztésére. Nem jött-e el épen most az az idő? Dávid ellenállhatlan vágyat érzett e kisértetes örvénybe harmadszor is leszállani. Megállítá gépe működését és az kiterjesztett szárnyaival csendesen lebbent alá a titáni nagy sírba. A villanyfény köröskörül megvilágítá a vasfekete sziklafalakat. A fekete ormokon csillogott a fehér hó, s a jégcsapok tömege mint ezüst csipkézet csüggött alá a barlangok párkányain; alább a sziklaormok jégkristályoktól tündököltek; a világló gép mintha egy gyémántpokolba sülyedne alá. És e jegesült alvilágra szállás pillanatában ez a gondolat támadt Dávid szivében: «Ha én most e jégtengerszemhez leszállok csendesen s aztán felkeresem az anastater két sodronyát, azokat bevontatom a hajómba, aztán a villanylámpám gépével leküldöm azt a bizonyos kicsiny szikrát, hah, milyen robbanás lesz az egyszerre! Abban aztán igazán meg fog olvadni a gépem, velem együtt.» És azzal vége lesz a regényemnek. A mi azután jön, azt folytassa más: én nem tudom tovább. S mikor aztán már közel volt a fenekéhez ennek az önkereste óriási sírnak, akkor ennek a fenekén megtalálta azt a választ, a mit a néma szikláktól idáig hasztalan kérdezett. A jégtengerszem felszíne ismét merev aczéllappá volt fagyva, mint azelőtt; de nem volt rajta «hó!» Pedig nehány nap előtt a hóesés elborította azt. Nap nem süt ide, szél nem fuj itt soha: mi vitte el tehát a havat a jégtábláról? A jéglap felszíne mintha apróra tört hasábokból volna összetorlatva, hegyes, darabos. Mikor az anastatert elsülyesztették bele, a közepén egy gömbölyű léket vágtak, azon bocsátották alá, a többi része a jéglapnak sima maradt, mint a csiszolt ércztükör. Mi törte ezt most így össze? A pillanat, mely a kérdést szülte, megadta a választ. Dávid tudta, a mit tudni akart. «Fel!» kiálta: tán önmagának, tán gépe szellemeinek, s elszabadítva a gépzárt, az utolsó perczében az esésnek, fölrebbenté a jégsírból az élő gépet. Mint a feltámadó szellem, repült az ki villámsebesen, villanyfényesen a nap nem látta mélységből s ott lebegett nemsokára fenn az égen, magasabban a lomniczi csúcsnál. Észak felé a hegyek lábánál látszottak terjedt félkörben a tábor ezernyi őrtüzei, mint egy tejút a földön veres csillagokból, mit a székely-hun monda «hadak útjának» nevez az égen; azon távoztak el Csaba halott vitézei keleti hazájukba; ott az őrtüzeik most is. No hát kövessük Csaba vezér nyomdokait. * * * A gép süvöltve szállt Bukovina tornya irányában. EGY ÁLLAM – RÉSZVÉNYEKRE… A fénylő gép közeledtét messziről észrevették már a magyar táborban, s mikor Dávid leszállt a hajóval a földre, egész sokaság vette körül. Minden ezred megbizott egy ezredest, egy őrnagyot, egy századost, egy hadnagyot, egy zászlótartót, egy őrmestert, egy tizedest, egy közvitézt, kiket Bukovinába küldött. A hadsereg képviselő-testülete volt ott! Ébren volt mindenki, Dávid visszatértére álmatlanul vártak. Száz kérdést intéztek hozzá, mikor a hajóból kilépett és minden kérdés egy volt: «igaz-e az?» Még a távoli elhaló zaj is ezt látszott szerte viszhangzani. Élet- vagy halálitéletét várta mindenki a feleletben. – Bajtársaim! Felebarátaim! szólt Dávid, megállva a sokaság között, legyetek csendesen és hallgassátok meg, a miket mondok. Nagy és nehéz szavaim lesznek hozzátok, a miket nem lehet meghallani hallgatva. Midőn ti fogtok szólni, akkor én hallgatok s megvárom, míg megengeditek, hogy tovább beszéljek. A másfél ezernyi harczos körülfogta az aërodromont s Dávid fellépett a gép fedélzetére; onnan szólt, mint egy emelvényről. A mennyire a gép szárnyai értek, mindenki tiszteletteljes távolban tartá magát tőle. Pedig hisz a gép nem bánthat most senkit. Dávidnak erős, de rideg, kemény hangja volt és válogatatlan, egyszerű kifejezései. – Azt kérdeztétek tőlem: «igaz-e az?» Igaz! A béke meg van kötve és úgy van kötve, a hogy olvastuk azt. Mind az, a mi szégyenünk, fájdalmunk, veszteségünk benne, igaz, teljesen igaz. És honfitársaink, apáitok és testvéreitek, a haza bölcsei mind azt mondják rá: «amen, jól van így». És nekik is igazuk van: ők nem tudtak a küleseményekről semmit; diadalmainkkal ellenkező hamis hirek rémíték el őket; sírunkat látták maguk előtt, nem megdicsőülésünket. A halálból hittek bennünket megváltani. Mindenki el volt ámítva, mindenki azt hitte, hogy a szégyen árán hazáját s annak kétszázezer hű fiát tartja meg az életnek. Ezért kötöttek ilyen áron békét. Egy szótlan hang, az elszörnyedés sóhaja zúgott fel a hallgató tömeg ajkáról, mint az éjjeli szélzöngés. – Ki itt a vétkes? folytatá nyugodt, reszketés nélküli hangon Dávid. Senki sem. Honfitársaink nem. Ők hittek. Az ellenség sem. Ő védte magát. Egyedül én vagyok a vétkes, ki rosszúl számíték, tévesen intézkedtem, kinek hibája miatt a királyhoz küldött értesítés nem jutott el a czélhoz. Az egész balvégzet súlya az én fejemet terheli és senki sincs, senki a földön, kinek e súlyos vádban velem osztozni egy milliomod résznyi joga lenne. Ím itt állok előttetek. Fedetlen főm, kitárt keblem. Itéljetek meg. S ha itéletetek elmarasztaló, irányozzátok felém minden oldalról fegyvereiteket és hajtsátok azt végre. Nesztelen csend követte szavait. Senki sem mozdult. – Én ismét és újra kérlek és szólítalak, bajtársaim, hogy ha boszút követel a fájdalom, melyet éreznetek kell, itt áll első és legfőbb tárgya a boszúnak; kezdjétek rajtam el. Itéljetek el! Öljetek meg! E szóra, mintha összebeszélés volna, egy általános éljen kiáltás zendült fel a vitézek tömegéből. Dávid meghatott hangon folytatá: – Tehát azt itéltétek, hogy «éljek!» Már most én elmondom tinektek, hogy miért fogok hát élni? Mit teszünk most? – Halljuk! – Két út áll előttünk. Az egyik a Kárpátokon át hazánkba vezet. Azt mondani, mi nem vállaljuk el a békekötést; mi győztes zászlóinkat a vert ellenség tetemein keresztül hazavisszük; otthon a hatalom jogánál fogva megváltoztatjuk a szerződéseket s csinálunk új rendet az országban, a hogy csinálnak azt más nemzetek, nem törődve szomszédaik, nem Európa véleményével. A nihilista ellenfél a népjogon kivül áll, annak nincs szövetségese, s a mi elintézni valónk van a dynastiánkkal és az osztrák féllel, az nekünk belügyünk: senkinek semmi joga beleavatkozni, s a ki tehetné, Németország, most másfelé van elfoglalva. Az osztrák féllel pedig, ha ellenség akar lenni, majd elkészülünk magunk… Már erre a szóra kitört a zaj. A hadfiak közül legtöbbnek ez volt a legkeserűbb lázálma. Ez tetszett nekik! – Lehet, hogy Ausztriát legyőzzük, folytatá Dávid. Ámbátor az igen szivós nép, kitartó, gazdag és jó katona; ámbár valamennyi várunk mind az ő kezében van. Az is kétségtelen, hogy ha Budapestet birni akarjuk, azt az osztrák hatalom csak mint füstölgő romhalmazt hagyja ott nekünk s a mit egy század e város falai közt összehalmozott gazdagságban, fényben, műkincsekben, emlékekben, azt egy átkozott éjszaka mind megsemmisítheti. De ez nem fődolog. Mindezt visszaszerezheti egy boldogabb ivadék újra… Az elébbi helyeslő zaj ismét felhangzott; de már csendesebben. – Még akkor azonban nem lesz vége a harcznak. Azon országnak, melyet az ős korona nem tart többé össze, minden darabja megmozdúl s azt vérrel kell egymáshoz ragasztani újra. Árpád népének újra meg kell harczolni Mén-Marót, Zalán és Szvatopluk népeivel, a pánszláv és dákoromán belháborút végig kell küzdenünk és eltipornunk mindent, a ki erőnket jogúl nem fogadja… A tetszészaj nagyon csendes volt már. – S még itt sincs vége a harcznak. A szabad köztársasággá lett Magyarország nem ismerhet főpapok vallását, nem ismerhet főurakat, nemes embereket: végig kell folytatnia a megkezdett harczot saját hitfelekezeteinek hagyományos uralma ellen, összetörni mindent, a ki magát nemesebbnek vallja másnál és dúlni saját beleiben és irtani az ellenkező véleményt a legördült fővel együtt ezerével, míg állunkig nem ér a saját fajunknak kiontott vére. Akartok-e hazamenni, bajtársaim? Most már egyetlenegy helyeslő szó sem hangzott. – És ha keresztül úszunk a vértengeren, folytatá a mély csendben Dávid halkkal, ott vár reánk a szikla, melyet a vér egész oczeánja sem nyelhet el soha. A nyomor, az inség kopár sziklája ez. Az országunkat terhelő államadósságok elpusztúlhatatlan tömege, mely osztályrészünk marad a kivívott hazával együtt. Mi lesz belőlünk? Egy ország, melynek földei parlaggá taposva, városai romokká dúlva, folyói vértől áradva, lakosai koldusokká téve; hol a honszeretet kiirtva, helyébe testvérgyilkos örök gyülölet beoltva; ez lesz a mi hazánk. Menjünk-e haza, bajtársaim?