# A jövő század regénye, 1. rész

## Part 27

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-jovo-szazad-regenye-1-resz-55911/index.md

De még itt sem volt vége. A lengyel paraszt gyakran hallja, mikor meleg nyári délután fekszik a földre pihenni, hogy odalenn úgy dobog, úgy zuhog valami és ételhordó üres szilkéjében a beletett czinkanál magától tánczol. Ott tűzaknákat ásnak! A föld mérföldnyi távolban alá van aknázva, s a hol fenn a szép aranyszínű árpa között a fürj pitypalattyol, ott alant a halál kutyái ugatnak. Azt rebesgetik, hogy valamennyi tűzaknától egy-egy villanysodrony fut össze a wawelhegyi várig, hol a kormányzónak egy földalatti rejtekszobájában van az a zongora alakú mű, melynek egy billentyüje megnyomásával az a tűzakna felrobban, a hol épen az ellenség áll. A föld alatt is készül a harcz.

És még azonfelül az égben is készül.

Valamennyi redánnak van egy-egy serostatja, melyet kedvező szélben az ostromban résztvevésre használhat.

És még ez mind nem elég találmány. Az újkor hadjáratában főfeladat nagy tömegeket rövid idő alatt egy pontra vethetni. A hadviselés idegei a vasutak. A hadtudomány talált fel pánczélozott vonatokat, mik mint egy utazó bástya, vágtatnak egyik helyről a másikra sérthetlen lövészeket tolva az ellenség hadoszlopai elé; sőt alkotva vannak oly golyóokádó gőzmozdonyok, mik a sineket magukkal hordják, maguk előtt lerakják s így út nélkül is előreroboghatnak, az ellenséges hadtömegek keresztültörésére szánva.

S hogy a folyamokon átjárás meg legyen nehezítve, ott leskelődnek a Rudawa torkolatánál, a hol az a Visztulába ömlik, az úgynevezett «alligatorok». Ezek víz alatt járó buvárhajók, miknek feladata az ellenség által vert hajóhidakat szétszaggatni, hajóit elsülyeszteni.

És végül… húsz évestől ötven évesig minden férfi katona és tartozik fegyverbe állani. Ez is két millió harczos!

A poesis egészen eltünt már a harczból, nincsenek többé hősköltemények. Nagy tömegeké a csata eldöntése; a személyes vitézség semmi többé; ki a csatában elesik, nem is látta az ellenséget, nem hogy hősi módon küzdött volna vele, s a ki győztes maradt, csak másnap tudta meg a napi bulletinből, hogyan jutott hozzá? Az éposz hősei most a gépek.

Épen a gépek tökéletesítése tartja vissza már évtizedek óta az európai nagyhatalmakat a háboru-indítástól. A dicsvágy lelohadt minden nemzetnél. Hanem azt mindenki látja előre, hogy egy hatalom el van szánva, sőt kénytelen a hadviselésre vállalkozni: az orosz. A forradalmi hadsereg odahaza alkalmatlan savanyú kovász, annak tért kell adni valamely idegen földön, a hol túlhabzó vitézségét kiönthesse. Az erőszak kormánya csak külhadjáratok diadalaival tarthatja fenn magát odahaza.

Hogy a kiszemelt áldozat az osztrák-magyar birodalom, azt is jól tudta mindenki. A lapok egész terjedelmesen közölték Kuraszin leveleit a berlini külügyminiszterhez, herczeg Nordenauhoz, melyben a Nihil állam cancellárja azon esetre, ha Németország nyugodtan nézné el az osztrák-magyar monarchia erőszakos szétbontását, viszont ráadná a helyeslését a német-osztrák tartományoknak Németországba kebleztetéséhez, kivéve Csehországot, mely az orosz birodalom öröksége. Németország minisztere az ajánlatot határozottan visszautasította, kijelentve, hogy minden megtámadását az osztrák-magyar birodalomnak casus belli gyanánt fogja tekinteni a maga részéről s a megtámadó ellen fordul. Németország becsületesen állt a szövetségek mellett. S volt oka rá. Katonai hatalma legnagyobb volt Európában, kincstára tele, kereskedelme, ipara, földészete virágzó, népe nagy és elégült és művelt. Könnyű ilyenkor becsületes politikát űzni. Nekik jó volt a status quo; mert Francziaország nyugton volt ugyan, de a revanche-ról még nem feledkezett el.

Másként kellett tehát Németországot megkerülni.

Amerika felől.

Merész, bizarr gondolat. A Nihil ország urasszonyának agyában főtt az; asszonyi cselszövény. Mi köze Németországnak Amerikához?

Valami köze van.

Először is az, hogy az északamerikai Egyesült-Államokban kezd a német elem önálló nemzetté tömörülni. A tizennyolczadik század közepe táján, 1742-ben, mikor még az Egyesült-Államoknak csak 1.700,000 lakosuk volt, a németek abból 100,000-et számítottak, s már akkor így írtak az amerikai hivatalos tudósítások: «a német csapatok nemsokára német államot fognak itt alkotni, olyant, minővel az ötödik században ajándékozták meg a szászok Nagy-Britanniát». Később még hangosabb lett a lamento: «a németek nemsokára olyan sokan lesznek idebenn, hogy törvényeket hoznak nekünk, s ránk erőltetik a nyelvüket». A németek pedig folyvást szaporodtak Amerika földén. Száz év mulva már 24 millió lakosuk volt a Szabad-Államoknak, és abból hat millió a német. Az 1870-ki népszám kimutatásánál pedig 32 milliónyi lakosszám mellett nyolcz millió nyolczszázezerré ment a német faj; azonkívül volt fajrokon hollandi és svéd másfél millió, ki velük számított, az ötödfél millió néger ahhoz tartozott, a kivel együtt élt, harmadfél millió volt a franczia és spanyol, háromszázezer a rézszinű indián, úgy hogy az angol faj csak tizennégy milliónyi számmal tartotta fenn tizenkilencz millió más nemzetbeli fölött a hegemoniáját. Ez arányt követve, miután a statisztikai számlánczolatok szerint évenkint százötvenezer német és százkilenczvenezer angol vándorol át Amerikába; tehát az 1954-ki népszámban 29 millió angol mellett husz millió német foglal tért a Szabad-Államokban. S ez már «nemzet szám». S a német faj az angol fajnak minden jó és rossz tulajdonát birja s versenyez vele: rosszabb az ellenségnél, mert atyafi! osztályos rokon, ki az első szülöttség felett verseng. A mult századbeli nagy európai diadalokból a nemzeti büszkeséget is magával hozta át a tengeren; s kezd jogokat követelni új hazájában, mely követeléseknek hangos kifejezést ad a választásoknál, a congresszusban; a legközelebbi választásnál csak a spanyolok abstinentiáján mult, hogy az angol jelölt helyett nem a német került az elnöki székre; de már a senatusban feles számmal vannak a németek.

Ámde ez még mind nem baj se Amerikára, se Németországra nézve. Mundus se expediet! különösen az «új» világ.

Hanem itt jön a «Nihil» cselszövénye.

Van Európának egy szerencsétlen állama, melyet megvert az Isten azzal, hogy nem adott neki ellenséget: annálfogva kénytelen szüntelenül maga magával verekedni. Ez Spanyolország. Ez egy század alatt huszonnégyszer változtatott kormányalakot; sorba próbálta Európa uralkodó házait királynak, Bourbont, Savoyát, Coburgot, Bonapartét, Izabella és Carlos utódait, egy se tetszett neki, választott saját patriota királyt, az sem volt jó: mind elkergette; megkóstolt egynéhány dictaturát, triumviratust, szelid köztársasági elnökséget, katona-uralmat és parlamenti kormányt. Egygyel sem volt megelégedve. Természetesen: se király, se diktátor, se szabadsághős pénz nélkül kormányozni nem tud, s mikor aztán arra került a sor, hogy már most «fizessünk adót», akkor azt mondták: hisz ez is olyan rossz ember, mint a másik, s elkergették. Egyszer aztán került egy ideális poéta-féle ember a kormányra, a kit azért, hogy lelkesítő szabadságdalai népszerűségre emelték, megtett a madridi forradalom elnöknek. Ez azzal akarta rendbe hozni az ország financziáit, hogy elbocsátotta a hadsereget, a közkormányzati hivatalnokokat, azt mondta, hogy védje a hazát a nép, kormányozza magát a nép. Ezt a jó embert aztán hat hónap mulva letették a helyéből a Nihilisták, nem is kergették; csak úgy egy szép délután sakkozás közben adta tudtára az ellenfele, mikor schach mattot adott neki, hogy ne menjen már többé a palotájába vissza, mert oda ő hurczolkodik be ma este. Így kivánja a nép. Ez az «Ő» volt Manuel Estremos; egy kalandorból lett pártvezér, ki a Nihilisták eszköze és megbizottja volt Spanyolországban.

És még mindig nem Spanyolországról van szó, hanem. Németországról, s azután az osztrák-magyar monarchiáról.

Manuel Estremos azon kezdte az uralkodását, hogy proklamálta a Nihilt. Nem fizet senki, nem adózik senki. Minden vagyon az államé.

Csakhogy ez az elv nem olyan jó Spanyolországban, a hol minden kincstár üres s az állam senkitől sem vehet el semmit, mint Oroszországban, a hol van mit elvenni.

Manuel Estremos úgy találta, hogy ha ő egész nap nem vesz be egyebet, mint a nép csókjait, a mivel az utczán elárasztják, abból ő nagyon soványan fog megélni, nem tartotta pedig mintaképének sem Cincinnatust, sem Abdolonymus királyt, kik maguk mentek szántani, hogy a kenyerüket megkeressék. Kölcsönt nem adott már senki, bankót nyomatni pedig már egészen hasztalan fáradság lett volna.

A szükség – meg a Nihil ország főnökének jó tanácsa – rávette az új államfőt az utolsó segédeszközhöz folyamodásra.

Ez: «Cuba szigetét eladni az éjszak-amerikai Egyesült-Államoknak».

A mit husz megelőző kormány közül egynek sem volt bátorsága a legnagyobb inség közepett is szóba hozni, hogy adja el Spanyolország Cubát, az «Antillák gyöngyét», a gazdag szép szigetet, melynek területe Spanyolországnak egy negyedrésze, melynek húsz millió reálnyi évi jövedelme Spanyolországnak egyedüli biztos bevétele; hogy ezt két milliónyi spanyol lakosával együtt eladja valaki! Eladja Spanyolország dicsőségének utolsó maradványát, eladja a büszkeséget minden spanyol férfi homlokáról, eladja a fátyolt a lenyirott hajjal együtt minden spanyol asszony fejéről: nem, ehhez nem volt bátorsága semmi zsarnoknak, semmi forradalomnak. Cubáért még mindig kész volt minden spanyol az utolsó gombját is odaadni mellényéről, s a fejet is ráadásban. Hasztalan igértek érte az amerikaiak két, háromszáz millió dollárt nem nyultak hozzá. Hasztalan küldöztek reájuk hódító expeditiókat, azokat megverték, elfogták, felakasztották. Nem volt Cuba eladó se aranyért, se vasért.

Pedig az Unióra nézve «életkérdés» volt Cubát megszerezni. De Spanyolországra nézve meg «halálkérdés» volt Cubát odaadni.

No hát Manuel Estremos mert az élet-halál kérdésben határozni, megalkudott az Unióval 330 millió dollárban az «Antillák királynőjeért». (Az a 30 millió alkalmasint «provisio».)

Manuel Estremosnak nem volt parlamentje. Neki csak népgyülései voltak, s a népgyülés választotta junta vitte a kormányt. Ez értesíté ismét a népgyülést a megtörtént intézkedésekről. Mikor aztán egy ilyen népgyülés előtt a legszájasabb szónok előadá, hogy ime, milyen örvendetes események történtek: hogy a világ két leghatalmasabb respublikája, az orosz és az észak-amerikai, szövetkeztek a spanyol republikával; hogy a nép a katonáskodás terhe alól végkép felmentetik, hogy adót ezentúl nem fog fizetni senki, mert Északamerika évenkint harmincz millió dollár subsidiumot fog adózni, és még azonfelül magára vállalja a Cuba-sziget kormányzatának terhes költségeit is, hát ez a tudósítás valódi frenetikus örömzajt költött a gyülekezetben: kivált miután a szónok nem mulasztá el az alkalmat egy szabadelvű kitörésre a szegény elnyomott rabszolga négerek érdekében; mivelhogy ez idő szerint egyedül Cubában volt még a rabszolgakereskedés, Spanyolországnak e szennyfoltja, mely ime a legszabadelvűbb kormány által le van törölve, A lelkesült nép vállain vitte a Plaze de Torostól a Buen Retiroi palotáig bálványozott elnökét.

Hanem aztán reggelig kialudta mindenki a lelkesültség mámorát, s mikor nyomtatva kezdék olvasni a szerződés hivatalos szövegét, akkor jött rá mindenki, hogy hisz ennek fele sem barátság, hiszen e szerint az utolsó spanyol szigetgyarmat két millió spanyollal együtt lovastól, ökröstől el van adva örök időkre az idegennek.

A felébredés általános volt és irtózatos.

Nem kellett itt már forradalom.

Egy derék öreg hidalgó, Don Andrea de Sol, a mint ezt a szerződést olvasta, fejbe nyomta a kalapját, kezébe vette a nádpálczáját, felment egyesegyedül a Buen Retiroi palotába, keresztültört bejelentetlenül az elnök valamennyi szobáján, míg az utolsóban rátalált, ott végigverte a hátát a botjával, aztán megfogta a gallérját, kilökte az ajtón, egyet rúgott rajta s csak annyit mondott neki, hogy «desdichado!» A megvert elnököt nem lepte meg, hogy testőrei, hivatalnokai nem sietnek a segélyére, szaladt a merre nyitott ajtót látott s igyekezett eltünni a világba, mielőtt a nép agyonverné; a felvett előpénzzel a zsebében.

Don Andrea de Sol pedig azután azt tette, hogy összehivta, a kiket legközelebb talált, minden rangu becsületes, tisztalelkű hazafiakat, s azt mondta nekik, hogy most már véget kell vetni valahára ennek a sok tréfának. Szerezni kell egy erős és okos embert ez ország számára, a ki tud rendet csinálni. Szavait csak helyeslés fogadta. A nép hallgatott, szégyenlette magát.

És még mindig nem Spanyolországról és nem Cuba szigetéről van szó, hanem Németországról és az osztrák-magyar birodalomról.

Az orosz és franczia diplomaták azt a tanácsot adták a spanyol «becsületes emberek» juntájának, hogy térjenek vissza ahhoz az eszméhez a minek megakadályozása annyi szerencsétlenségnek volt okozója a mult században, egy Hohenzollern trónba emelésére. Németország hatalmas állam, pénze is sok van; tud segíteni a zilált viszonyokon, ha hozzáfog. A mit a mult században a napoleoni dynastia rossznak talált, azt a köztársasági Francziaország helyeselni fogja.

És a német diplomatia rá hagyta magát vétetni e lépésre. Adott királyt Spanyolországnak, egy VII. Fülöpöt. És mellé hozományul egy száz millió tallérnyi kölcsönt, hogy azzal az ország pénzügyeit hozza rendbe.

VII. Fülöpnek első dolga az volt, hogy a kalandor által kötött szerződést Cuba végett, mint semmi parlament által meg nem erősítettet, megsemmisítse. De az Unio kormánya nem fogadta el az ő nézetét. Manuel Estremos a nép-választotta államfő volt. Az ő kormányformája volt a népgyülés; ez olyan, mint a Cheppewas indiánok parlamentje, az Unió azt is elismeri törvényhozó testületnek: a szerződés fennáll.

Spanyolország pedig el volt készülve Cuba szigetét minden áron megvédelmezni. Itt kezdődött a válság az ó és az új világ között. Németország érdekeinél és erkölcsi kötelességénél fogva bele lett vonva a spanyol ügybe. Nagy hajóhada, kiterjedt tengeri kereskedelme a jogot és a kötelességet egyszerre ruházták rá, hogy az ujvilági óriásnak erejét megmutassa. Egy kis angol biztatás is járult hozzá. És végül ott kinálkozott számára az alkalom az oczeánon túl megtelepült husz milliónyi német nemzeti jogait állami formákban megszilárdíthatni.

A vitás kérdés lángolóvá vált. Az ó és új világ harczi előkészületekre feszítette erejét. Előbb megkísértettek egy nemzetközi, sőt világközi congressust összehívni e kérdés elintézésére; de ez csak arra való volt, hogy a míg a congressus szedi «ad referendum» a sok üres szalmát, azalatt a hajóit mindenki fölszerelhesse ágyúkkal, matrózokkal; akkor aztán váljon el, hogy melyik óriás fárad ki hamarább?

S ha egyszer e két titán között megkezdődik a harcz, akkor azután «szabad a vásár!» Európa délkeletén…

Így kerűl bele az osztrák-magyar birodalom abba a verembe, a mit a föld tulsó oldaláról ástak alája, s a miért a spanyol kormány az amerikai hajóstól két dollárral nagyobb kiviteli vámot vesz a czukor mázsájánál, mint a spanyoltól, azért az osztrák-magyar monarchiának kell meginni a maga keserű poharát – czukor nélkül.

Attól függ, hogy a congresszus el tudja-e igazítani a pörös ügyet békés úton?

Akközben pedig nehogy kifelejtsük a hadjáratok egyik fő-főtényezőjét, a hirlapirodalmat.

Ez a háborúnak az, a mi a gőzgépnek a kőszén, a mivel alája tüzelnek. Rakták is a tüzet emberségesen, innen és túl az oczeánon. Minden toll szorgalmasan teljesíté a maga kályhafűtői kötelességét. Minden nemzet szellemlovagjai igyekeztek a vitézi tornán megjelenni. Az első éclaireurök megindultak, a «tintalövészek». Puskázták egymást raffinált és conczentrált piszokkal. Az amerikai lapok a spanyoloknak felhányták Pizarro kegyetlenkedéseit; elhitették, hogy ott még most is Arbuez szent inquisitiója tartja az autodafékat s főzi olajban a zsidókat és eretnekeket; csodákat meséltek róluk mint rabszolgakereskedőkről, s nevetségessé tették aristocratai fellengésüket; a németeket pedig elnevezték koldusoknak, kik üres tarisznyával jönnek át az oczeánon, félig éhenholtan, s itt azután természetesen lopással, csalással gazdagodnak meg; nyelvük nem más, mint nagyon elromlott angol; literaturájuk nincs, mindent fordítanak, tehát ott is lopnak; verekedni nem szeretnek, nincs is erejük hozzá, mert húst nem esznek. Legnagyobb bűnük pedig, hogy ők hordják be évről-évre Amerikába a cholerát. A németek meg azután a yankeeről mondtak el minden szépet: az mind Barnum, a ki csal, vagy Rowdie, a ki rabol, szédelgés, rászedés a kenyere; ezer a vallása, s mégis csak egy az Istene: «a pénz», egész irodalma csupa iparüzlet, még a verseket is gőzgép irja náluk, kegyetlenek, szivtelenek, barbárok, kik egy egész emberfajt, a rézszinűeket, kiirtották az Unió területéről: kannibálok! És végül ők importálták Európába a poloskát és más nagyon népszerűvé lett kellemetlenségeket. Hanem aztán túltettek valamennyin az orosz hirlapok s a velük egy diapasonon hegedülő észak és délszláv rokonok. Az egész orchestrum a magyarokról muzsikált. Ezek tatárok, mongolok, törökök, kivéve az aristocratiájukat, mert az czigány. Irni, olvasni nem tudnak, a köznépet bottal traktálják, az idegen ajkú honfiakat járomba fogva kötik szekereikhez s szántatnak velük, mint a barmokkal; maguknak elfoglalják az ingyentermő földet, a szlávokat kiszorítják a kősziklák közé; a más nyelven beszélőket üldözik, íróikat, papjaikat bebörtönözik, templomaikat megszentségtelenítik; tudatlanok és barbárok, a hány hires emberük volt, az mind idegen születésü volt, renegát volt. Kevesen is vannak már, elpusztultak rossz erkölcseik miatt. Már a mult században kiszámították a szláv tudósok, hogy száz év mulva kivész az egész faj. Egy früstökre való, a mi még megvan belőlük. – Persze, hogy a magyar hirlapok sem maradtak adósak; azok is elmondtak minden nyájasságot az oroszok és azok minden ija-fia ellen, a mi csak a traditiókban élt; s nagyszerű volt ezután az általános henczegés, a hogy biztatta a saját hazafiait mindenik fél, hogy ne féljen semmit! ennyi meg ennyi millió harczossal szállunk síkra! miféle csatagépeink vannak! az ellenség olthatatlan tűzzel lesz elborítva, vas-záporral agyonverve, lehengerelve, letaposva, levegőbe vettetve, váraiba eltemetve! Csatadalok szórattak szét, felriasztani Istent, embert e szent harcz eldöntésére. Aztán hogy senki adós ne maradjon egymásnak, elővették egymás kormányférfiait, aztán fölebb a királyokat, elnököket, azokat meszelték be mindenféle szenynyel; az egyik uralkodóról elmondták, hogy mindig ittas, delirium tremens van rajta; a másik nyavalyatörős, a harmadik nem az apja fia, a negyedik nem férje a feleségének, az ötödikről egész chronique scandaleuse szólt; a miniszter, ha gazdag, akkor tolvaj, ha nem gazdag, akkor bankerott; ha mágnás, akkor «lámpásra vele», ha democrata, akkor «marsch a kaptafához!»; ha tudós, ha professor, akkor «czoki kosta!» A mit pedig azután a nőkről irtak a hirlapok, királynékról, elnöknökről, miniszternékről, azt már csak a jövő századbeli papiros tűri el, melyről a mint elolvasták a nyomtatványt, szivacscsal lemossák s visszaküldik a nyomdába üresen, hogy nyomjanak rá új szöveget. És nehogy akadály legyen a népek között az a bölcs intézkedése a gondviselésnek, hogy egyik nemzet nem érti a másik nyelvét, igyekezett valamennyi nemzet irodalma képekkel is illusztrálni a maga szidalmait s ellenfelének apraját, nagyját, férfiát, asszonyát a legkellemetlenebb helyzetekben, a legnevetségesebb torzképekben, ördögnek, fenevadnak, koldusnak, szamárnak, kutyának, sárkánynak alakítva bemutatni, hogy azt mindenki jól megértse. Tudták, hogy a torzkép az, a mi legjobban fáj: azt nem felejti el senki!

E lázas izgalom és hadi készülődés közepett háromszor is akadt az osztrák-magyar hadügyminiszter kezébe egy-egy megújított ajánlat valami székelyföldi üveghutás részéről, a ki holmi általa feltalált repülő gépről beszélt valamit.

«Megint repülő gép!» Azzal eldobták az ajánlatát a papirkosárba.

Mikor aztán harmadszor is alkalmatlankodott, akkor csak elolvasták mégis, hogy mit akar hát?

Akkor szörnyedtek aztán el a vakmerő szándékon. Hisz ez nem kevesebbet kér a kormánytól, mint engedélyt arra, hogy saját költségére tízezer katonát gyűjthessen a székely földön, azokat maga fölfegyverezve, felpánczélozva, repülő gépei segélyével a hadjárat eldöntésére alkalmazhassa.

Hisz ez vagy megkötni, vagy felkötni való ember!

Rögtön oda táviratoztak neki, hogy meg ne kísértse egyetlenegy katonakötelezett alattvalóját is ő Felségének a Militaerverbandból elcsábítani, mert úgy fognak vele bánni, mint jogtalan toborzóval.

Még egy negyedik kísérletet is tett Tatrangi Dávid. Most már a honvédelmi miniszterhez fordult, annak ajánlotta fel az egész találmányát. A honvédelmi miniszter derék ember volt, hanem a repülő gépet azért ő sem találta fel. Ez figyelemre méltatta Dávid találmányát s írt is választ ajánlatára, a mi abból állt, hogy ha átengedi az egész találmányát a kormánynak, adnak neki érte ötvenezer forintot.

Dávid aztán nem szólt többé senkinek; hanem összeszedte saját munkásait és telepítvényeseit, kik katonamentességi szabadalommal birtak, azután elindult a husz év alatti és ötven éven felüli férfiakból, meg a Romániába kivándorlott csángókból összetoborzani a szükséges hadcsapatot, a mi kétségtelenül sikerülni fog neki, csak az a baj, hogy sok időbe kerül, s az események nem hagynak magukra váratni. A holnapi nap senkié sem már!

ROSSZ NAPOK.

E nyugtalan idők előérzetes izgalmát, mint valami gunyolódás a sorstól, szakítá meg egy örömhir. – Az ifjú, szép, közszeretetben álló osztrák-magyar császárkirálynénak fia született.

«Trónörökös!»

«Lesz-e még trón, a mit te örökölj?» sohajta fel könyeit hullatva mosolygó gyermekére a szomorú anya. «Fogsz-e te még koronát viselni? vagy te is azon szomorú alakok számát szaporítod, kiknek nincsen sehol hazájuk, mert apáik királyok voltak?»…

Ez az örömhir valóban hasonlított egy gyászhirhez, a hogy azt künn és benn fogadták. Egy trónörökös születése az országot megdönteni induló végső catastropha előestéjén!

A küludvarok követei rögtön siettek uralkodóik nevében üdvkivánataikat átadni a császárkirálynak; de mindezen üdvkivánatok hasonlítottak azokhoz a biztatásokhoz, a mikkel nehéz betegeket szoktak dédelgetni jámbor látogatóik; hogy majd jobban lesznek nem sokára, – jó az Isten – elmulik a baj, s aztán még együtt mulatunk; meg hogy csak vigyázzanak magukra, őrizkedjenek a légvonattól, hangos beszédtől, ki ne menjenek addig a házból, a míg egészen erőhöz nem jöttek, akkor is jól felöltözzenek; ne indulatoskodjanak, gyönge ételeket egyenek.

Hajh bizony pedig sok nehéz falatot kellett a szegény «beteg ember»-nek megemészteni, a mivel az európai diplomatia traktálta.

Hanem azért szerencsét kivántak neki a trónörököshöz apró és nagy fejedelmek és köztársaságok.

A legutolsó üdvözlet a Nihil országától jött. Még Sasza asszony is küldött egy ad hoc követet Budapestre üdvözletével.

És követét bizonyára ha nem is szivesen, de szertartásosan fogadták volna, ha a követ személye ellen nem lett volna épen kifogás.

Ez a követ Mazrur volt.

A király határozottan elutasítá magától, hogy ő egy olyan embert fogadjon el, kit erkölcsi métely miatt tiltott ki országából. Mazrurt nem fogadták el.

Lett azután az ellenséges lapokban e miatt nagy hajczihő! Lapról-lapra járt a válasz, a mit Sasza asszony mondott követének elutasítására:

– Nohát majd ott leszek én a trónörökös keresztelőjén!

A magyar-osztrák kormányok nem is ámították magukat többé a helyzet iránt, ki kell itt húzni a kardot előbb vagy utóbb!