# A jövő század regénye, 1. rész ## Part 18 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-jovo-szazad-regenye-1-resz-55911/index.md E szóra az előtte álló ősz bajnok, mint a kárhozatra vettetett, ijedtségtől eltorzult arczczal fordult hátra, az egyik kezével a szavazó felé taszított, a másikkal a szivéhez kapott: azzal összerogyott karszékében és meg volt halva. A másik eredmény ez volt! A teremben frenetikus lárma és tombolás támadt e pillanatban. Minden ember felugrált helyéről és ordított tele torokból. A főpapok elfeledték, hogy pásztori köntös van rajtuk, úgy kiabáltak az elnökre; a katonák kardjaikkal csörömpöltek; a tudósok ököllel verték az asztalt, s a mágnások felugráltak a padok tetejére. Száz kéz tapsolt, száz kéz ökölre fogva fenyegetőzött a vihar előidézője, Leo gróf felé, ki úgy tapasztalá, hogy e perczben ő lett a közfigyelem kizárólagos tárgya: a karzatok minden látcsöve ő felé van fordítva. Az elnököt pedig majd széjjelszedték. Jobbról is, balról is megrohanták az emelvényét, a fülébe kiabálva: «Nem érvényes a szavazat! tévedés volt!» «De biz érvényes. A mi mondva van, mondva van». Tíz perczébe és csengő inclangoriumának teljes összetörésébe került, míg annyi csendet birt kierőszakolni, hogy valahogy szóhoz juthasson. Ő járt legjobban ezzel a kis tévedéssel. Nem volt kénytelen a votum Minervæjával dönteni. Sietett is kimondani a határozatot. «A méltsás főrendiház a törvényjavaslatot két szótöbbséggel elfogadta.» Azzal felcsapta a kalpagját, jelölve, hogy feloszlatja a gyűlést s menekült a hátulsó ajtón keresztül, a méltsás főrendekre bízva, hogy minő rendben találjanak ki az űlésterem szárnyajtain. A tény megvolt. A törvényjavaslat többséget nyert, és épen Zurdoki Leo gróf végső szavazata által. Fel is fogja jegyezni a história a nevét az örökre emlékezetesek közé, az éjjel minden bizonynyal fáklyás zenét fog kapni, s minden hazai liberális casinó, tűzoltó-egylet, dalárda és tornászklub meg fogja választani tiszteletbeli elnökének; még maga is elhiszi, hogy ő csakugyan liberalis ember s beleszeret a népszerü pártcelebritás szerepébe, s ezentul abban fog élni és mozogni; – pedig Isten látja, hogy ártatlanul jutott hozzá. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Most tehát csak a király szentesítése van még hátra. Az udvar parquettjeire vonul át az elkeserült harcz. A KIRÁLY HALLGAT. Nagy horderejü határozat volt ez! A főpapság itt Magyarországon a szerzetek eltörlését az egyházi vagyon secularisatiója előjátékának tekinté. Azután ha e törvény betüje megelevenülhet, abból az következik, hogy a jezsuitáknak ez utolsó menedékük is elvonatván, azok tömegesen kényszerülnek átvándorolni Amerikába. És velük együtt szövetségeseik, a minden ország trónkövetelői. El lesz véve tőlük az archimedesi pont, a melyből untalan megkisérthették kiforgatni sarkaiból a világrendet; nem conspirálhatnak többé Európa közepett Európa valamennyi államai ellen. Nem fogják magukat megadni könnyen! Még hátra van két hatalmas appellatorium forum. Egyik a felséges koronás király, másik a felséges mezitlábos nép! Nehogy pedig azt higyje valaki, hogy én a népet gúnyolom, midőn mezitlábosnak nevezem. Ez nem «hyperbola», ez nem «meiosis», nem kicsinyités: ez tény. Nem beszélünk itt a falusi mezitlábakról: a derék, vízben-sárban edzett mezitlábakról, a csizmakiméleten alapult mezitlábakról; sőt épen nem a ruhamosáshoz dechausseirozott szép fehér mezitlábakról; azoknak tisztelet-becsület: «divat mezitlábakról» van itt most szó. A hierarchia tábora előhordta a középkori harczok minden rozsdás fegyverzetét s még egyszer megkisérlé velük a táborjárást. A falvakon nem sikerült a népet felizgatni. A magyar nép nem fogékony a fanatismusra, az északi szláv indolens a demonstrálásra, a magyar és német falusi nép olvasott, iskolázott osztály, a falusi papok maguk legjobban idegenkednek a jezsuitáktól; a magyarok már kifejezést is adtak önállóságra törekvésüknek az által, hogy lithurgiájukba behozták a latin helyett a nemzeti nyelvet, a horvátok szintén ezt tették a szláv idioma egyházjogosításával. Odakünn a papnak nagyon csinján kell bánni a néppel, mert sok már közte a nazarénus: hanem van még egy nagy főváros; itt lehet kisérleteket tenni. A demonstratiókon nagyon meglátszott, hogy a kik azokat rendezik, Francziaországból elűzött jezsuiták s a franczia jezsuitáktól nevelt magyar főuri családok, – azután meg Bourbon-faj és Napoleon-ivadék. A felsőházi szavazás napját a jockey-club elnevezte dies nefastusnak: day of humiliation. S hogy az ég haragja elforduljon az országról, nagyszerű processiók rendeztettek mindennap. Ezeknek a rendezésén lehetett megismerni, hogy azok a hajdani párisi processiók utánzatai: a Saint-Germain des Prés, a szent-Márton-tér, a Louvre-tér ünnepélyes körmeneteinek, mikben ezer meg ezer férfi, asszony, leány vett részt, énekelve és mezitláb. Eleintén csak kis gyermekek és leánykák mezitláb, utóbb a nagy gyermekek, végül a legnagyobb gyermekek is kedvet kaptak, s ha nem vitték is nálunk oly tökélyre a mezitlábos divatot, mint III-ik Henrik idejében, midőn egy processióban ötszáz hajadon vonult végig az utczán, az ártatlanság legtökéletesebb jelmezében, a mire Henrik király is azt mondta, hogy ennél szebbet soha életében nem látott; de annyira mégis haladtak, hogy a processiókon a legelőkelőbb családok férfiait és hölgyeit lehetett látni mezítláb s a divattá felkapott «cilice» fehér ingébe öltözötten: bár ugyan e buzgalom illuziójából nagyon sokat levont egy minden hirlapban megjelent indiscret hirdetmény, melyben egy galanterieárus nagyon ajánlja a magas uraságoknak és más igazhivőknek a maga «pieds nus» harisnyáit «du saint arbre guttapercha», melyek az igazi mezitlábhoz csalódásig hasonlítanak s processiók alkalmával a meghülés és bepiszkolás esélyeitől megoltalmaznak. Csakhogy «helas!» a XX-ik század körmeneteihez hiányzott a Sorbonne és Jeanne Boucher megszentelt orgyilkai. A fiatalság nem tart már a jezsuitákkal; a demonstratió ellendemonstratiót szül. Ugyanakkor, midőn az ultramontánok processiókat rendeznek, a liberálisok meetingeket hívnak össze, s minden nap megtörténik, hogy a boulevard egyik oldalán a processió vonul végig s szemközt rá jön a népgyűlések tömege, amazok zsolozsmákat énekelve, csengetve, emezek szabadságdalokat rivallva, hegedülve, muzsikálva; az összetalálkozó tömegek egymást szidják, gunyolják, leüvöltik; a processiót a közös hadsereg katonái kisérik egyik oldalon. (A katonák is mezitláb, hadügyminiszteri rendelet folytán.) A népgyűlést meg honvédek sorfala őrzi, hogy a két tömeg össze ne verekedjék. És éjjel-nappal zúg minden harang. A templomok folyvást nyitva; az ima szakadatlanul foly az egek urához, hogy szállja meg a király szivét, hogy legyen erős és vesse el azt a rettenetes törvényt! De az ellentábor sem pihen. Ha az ultramontánok bevitték a templomba a politikai izgalmat, ez magával hozta a maga dæmonait. Ott vannak a «chorus-zavarók». Ez is külföldi adomány. Százan meg százan összebeszélnek, a templomi nép közé vegyülnek, s az énekhangok alatt, az ünnepélyes misemondás közepett, a pap prédikácziója mentén elkezdenek mint a békák ümmögni a templomban; minden nap botrány, veszekedés szinhelye lesz a szentély, s a megfertőztetett egyházak küszöbén naponkint meg kell ujítani a püspököknek a hamuba irt «abc–toriumot». S a míg az egyik fél a hajdani nikkelpénzek mintájára vert «geuse» filléreket oszt szét a nép között, egyik felén koldustarisznya és pásztorbot, másikon «en tout fidel aù roy, jusqu’ a porter la besace» (mindenben hű a királyhoz, a koldustarisznya-viselésig), másfelől az ellenpárt a «megfordított pénzekkel» insultálja ellenfeleit, miknek egyik felén a pápa, másik felén az ördög. S ez a keresztyéni mulatság így tart hét napig. Hét napig volt kitéve közszemlére a hőslelküen meghalt Zurdoki Ambrus gróf bebalzsamozott holtteste az ó-plébániai templomban felállított katafalkon, mint ahogy fejedelmeknél szokás. Hét napig gyujtották meg a ravatal viaszgyertyáival együtt a hitbuzgó nép lelkesedését s midőn az már a tetőfokra hágott, akkor olyan gyászpompát rendeztek, melyhez hasonlót csak Rómában lehetett valaha látni. A néptömeg, a fáklyafény, a mindenünnen összehordott templomi zászlók, a kisérő főpapok, főurak és hirhedett idegenek valóban nagyszerű jellemet adtak e gyászmenetnek. Végig vonultak a koporsóval a Dunaparton: a király láthatta ablakából az iszonyú néptömeget és a hatalmas pompát, és gondolkozhatott felőle. Este hét órakor lett vége a gyászmenetnek, akkor hallgatott el az utolsó harang is, s a mint az elhallgatott, rákezdte a zenét az öreg dob. Tíz egyesült zenekar harsogtatá a Rákóczy-indulót, még mindig a szabadság kedvencz dalát, s az elsötétülő utczákból egy másik néptömeg özönlött elő, mely égrengető kiáltással üdvözlé a szabadság bajnokát: Zurdoki Leo grófot, ki szavazatával eldönté a jezsuiták elleni kérdést. Ötezer fáklya világítá meg a végtelen néptömeget, mely a felköszöntő és visszaköszöntő szónokok szavait harsogó éljenzésbe fullasztá. A király láthatta várablakából ezt is. És aztán gondolkozhatott róla. Vajjon melyik óriás volt nagyobb: a gyászmeneté, vagy az, üdvözleté? Vajjon melyik érzi inkább szive szerint azt a mitől lelkesül? vagy talán mind a kettő ugyanaz? – ugyanaz a végetlen óriás, mely kisérte a ravatalt, eljött a fáklyászenéhez is; ott énekelt, itt éljenez; és voltaképen – nem törődik se az egyikkel, se a másikkal. A király gondolkozott és hallgatott. E hét nap alatt az udvari cselszövénynek minden pókfonala mozgásba lett hozva, hogy a király véleményét megkötözzék vele. Először is elküldték hozzá a gyóntató atyát, hogy fürkészsze ki, minő szándékkal van a király? No, a gyóntatónak nem sok eskütörést kellett elkövetnie, hogy az egész gyónás eredményét tovább adja felsőbbjeinek. Az a rendkívüli eset történt, hogy a király az egész gyóntatás alatt egy szót sem szólt. Megkisérlék azután pohár között szóra birni. Unokatestvérei valamelyikének eszébe jutott, hogy a sok keresztneve közül egyet megünnepeljen. A lakomán a király is jelen volt. A társalgás vidám szinezetet öltött. (Mert azért, hogy odakinn úgy zúgnak a gyászharangok, négy fal között lehet vígan mulatni.) Henrik Zsigmond főherczeg különös kedvében volt. Humoros ötletei repülő szavakként jártak a magas körökben. Drastikus élczekkel illustrálá a hirhedetté vált Leo gróf új helyzetét, a mióta felkapott a népszerüség ugorkafájára. Hogy csókolódik a parquettjeit besározó sansculottokkal, hogy jár az utczán karonfogva a carbonari celebritásokkal, hogy hordatja magát vállra emelve a «cagot» söpredékkel, félkezével a zsebét őrizve, hogy ki ne lopják a tárczáját; hogy tart speecheket a fővárosi «Kulik»-nak, a mikbe rendesen belesül. Tegnap a «cretin» ápoló-intézet választotta meg «dísz cretin-elnöknek», az ünnepélyhez Mazrur kölcsönözte oda a Sabináit, rózsaszüzeknek maszkirozva. Csak az a kár, hogy ezt az igen jó tréfát egészen elrontotta a legifjabb főherczeg Miksa Károly azzal a szeleburdi észrevétellel, hogy ugyanazon Mazrur ugyanazon Sabinákat a tegnapelőtti processióhoz is kikölcsönzé, mint mezitlábas és cilicees penitenciereket. Ezért a rossz élczért bizonyos lehet felőle az ifju főherczeg, hogy Mária Clara főherczegasszony végrendeletéből az ő neve ki lesz feledve. Hanem a király a jókedv közepett sem volt szóra birható. Csak épen Mazrur nevének említésekor látszott, hogy az arcza fellángol. Másként kisérlék meg szóra birni. Meghívták a minisztertanácsba. Egyik miniszter arról tudosítá, hogy a nép a falvakon lázong az országgyűlés által megszavazott törvény miatt, hogy a felvidéken keresztes háborut inditanak, a horvátok elszakadással fenyegetőznek, a románok pronunciamentot bocsátottak közre. A másik miniszter megczáfolta a mondottakat, a nép odakünn örömriadallal fogadja a törvényt; a felvidéken krumplibetegség dühöng, nem lázadás; a horvátoknál rég nincsenek kolostorok, s a nemzetiségi agitátorok egészen meg vannak vele elégedve, hogy a szerzetek birtokát ezentúl a világiak kezeljék nemzeti kulturai czélokra: hisz ez a saját ohajtásuk volt mindig. Azután előállt a harmadik miniszter, kiszámította, hány százmillió forintnyi vagyon vándorol ki akkor az országból, ha a jezsuiták minden válfajaikkal együtt expatriáltatnak. A negyedik miniszter helyreigazította a tételeket; ellenkezőleg: tömérdek holt vagyon szabadul fel; jobb gazdálkodás lesz, szabadabb pénzforgalom, mihelyt a «holt kéz» hatalma megszünik. Az ötödik miniszter az európai udvarokra akarta vonni a figyelmet, a mik a kiutasítás által fenyegetve lesznek. A hatodik miniszter ellenben azt deríté ki, hogy a küldiplomatia nagyon meg lesz elégedve a rendszabálylyal. A hetedik miniszter fenyegetődzött, hogy a katonaság között nem lehet ezentul fentartani a fegyelmet, ha azt a törvényt a király aláirja; a nyolczadik becsületszavára fogadta, hogy a honvédség megtagadja a hűséget, ha a király alá nem irja. A király pedig hallgatott. Azután megkisérlék minden oldalról rémküldöttségeket árasztani hozzá. Azokat meg nem fogadta el. Egy küldöttség mégis bejutott hozzá. Pápa ő szentsége Lætare-vasárnapon ismét megszentelé a szokásos «arany rózsát» s azt a bibornok áldornagy vezetése mellett egy ünnepélyes consortium vitte fel Budára, alakulva papi fejedelmekből, főurakból s mediatizált herczegekből. Ezt a küldöttséget el kellett a királynak fogadni. Meg is történt az ünnepélyes elfogadás a nagy trónteremben. «Johannes», a bibornok-áldornagy tartá a beszédet a «sacratissima Majestas Apostolicához» classicus latin nyelven, mely ekként kezdődött: «Ultimum refugium fidelium…» (A hívek utolsó menedéke…) S abban előadatott az egyház jelen szorongatott sorsa, melynek megszabadulása vagy végveszedelme most a király tolla hegyén függ egy csepp tinta alakban. Ez a tintacsepp az, a miben minden elmerül, a mi fekete, a mitől az ördög maga is feketébb lesz, s a nap maga örökre elsötétül. Az Úr alkotta a semmiből a világot, most a király megalkothatja egy tintacseppből a poklot. A nagyszerű homiletikai remeket a királynak is viszonozni kellett. Ő maga készíté beszédét, nem is mutatta senkinek. Egy nagy papirlapra volt az leirva fejedelmi szokás szerint, arról olvasá fel. Itt van az egész: «Quod Deus vult, fiet.» Azzal összehajtá a nagy papirlapot és letette maga elé trónasztalára. Ez olyan jó, mintha semmit sem mondott volna. «A mit Isten akar, az meglesz.» De hisz épen azt akarták megtudni a királytól, hogy mit akar hát az Isten? – Nem mondott többet. A szónok és a küldöttség egy darabig nézegettek egymás szeme közé, mikor aztán látták, hogy vége van a «latinum»-nak, szép csendesen odább szédelegtek. A hizelgés, a beczézés, az áldás, a kitüntetés sem használt. A király állhatatosan hallgatott. Ekkor elkezdték ijesztgetni. A főudvarmester minden reggel ujabb összeesküvések hirét hozta meg a királynak. A fővárosi rendőrségnek sikerült fölfedezni a pokolgépeket, mikkel a királyt a légbe szándékoztak vettetni. Minden étkezésnél megjelent az udvari főorvos, a felhordott ételeket vegytanilag és górcsövileg megvizsgálta, a főudvarmester és a főétekfogó előbb megkóstolta, mielőtt a király hozzájuk nyult volna. Éjjel az éjféli órákban lövések riasztották fel a várpalota lakóit. Az őrt álló katonák kisértetet láttak. A rémséges «Befana», a Habsburgok hagyományaiban emlékezetes «fehér asszony» megjelent a folyosókon: az őrök rálövöldöztek és nem fogott rajta a golyó. Utoljára aztán megsokalta a király a tréfát; felhivatta a rendőrfőnököt s tudtára adta, hogy ha még egy összeesküvést fölfedez, elbocsátja a hivatalából; a térparancsnoknak meghagyta, hogy ha a katonák félnek a fehér asszonytól, adasson nekik éjszakára puska helyett vizi fecskendőt a kezükbe, azzal lőjjenek a kisértetre; s aztán a legközelebbi ebéd idején beült a legelső vendéglőbe, hozatott magának sültet meg bort: jóllakott kedvére; nem ártott meg neki semmi, – s attól a naptól fogva nem volt szó se pokolgépekről, se aqua tofana-ról, se fehér asszonyról. A hetedik napon maga a család matronája, Mária Clara főherczegasszony kereste föl a királyt. A főherczegasszony a fejedelmi család által mint családfő tiszteltetett mindig, s máskor ha szólni akart a királylyal, ő hivatá magához: most ő jelenteté be magát a királynál – kihallgatásra. Mária Clara főherczegasszony a királynak nagynénje s Henrik Zsigmond herczegnek anyja volt. Ez idő szerint közel hatvan éves. Fiatal korában sem volt szép. Hatalmas üldözője mindennek, a mi divat: ruhában, szokásokban, erkölcsökben. Ő maga folyvást ó-német vállfüzőt viselt, s udvarhölgyeinél sem tűrt meg mást; ahhoz hosszú uszályt és széles vertugadint. Haját régi osztrák hagyomány szerint a halántékaira simítva viselte, s más hajdiszítést a környezetében levő hölgyeknek sem engedett meg. Sokat adott a szertartásokra, udvari etiquettere és a szigorú erkölcsökre. Ha meg nem állíthatta a világot rohamos haladásában, legalább elzárta magát tőle s saját magaslatán alkotott maga körül egy külön világot a mult századból. És a mellett ismerte jól azt a külső világot, melyet elkárhoztatott. Árpád királyt születésétől kezdve nem szerette. Már az anyját sem szerette. Az eszményi szép nő volt. És igen népszerű itt Magyarországon. Egy ideig regensnő, mely idő alatt egyetlen fiát németországi akadémiákra küldé ki tanulmányozni; – a mit Mária Clara főherczegnő se neki, se fiának meg nem bocsátott soha. Ha Árpád királyban a család-ág gyümölcstelen virágzik el, akkor Henrik Zsigmond következik a trónra. Ez a leggazdagabb ág a családban. Erre hagyományozták a mult század nagy acquisitorai a családi vagyon sok száz millióit. Míg ellenkezőleg Árpád király törzse maradt a legszegényebb. Hanem jure hæreditario ő volt a király s a többinek meg kellett előtte hajolni; és Henrik Zsigmond herczegnek hóna alá dugott tollas kalappal fedetlenül kellett unokaöcscse elé lépni, midőn fenséges anyját átvezette hozzá. A király épen az ablakán nézett ki akkor és el volt merülve egy mokra alak bámulatában, ki a várkastély udvarán állva nézett fel a király ablakára s midőn ott meglátta ő felségét, perduellis merészséggel még mélyebben nyomta kalapját a fejébe s nem köszönt a királynak. Ez bántotta a királyt; de mikor visszafordult s meglátta belépő fenséges nagynénjét és nagybátyját, akkor amnestiát adott a perduellis mokra alaknak. A főherczeg csak idáig kisérte fenséges anyját; mélyen meghajtá magát a király előtt s eltávozott. A király a kerevetig vezeté a főherczegnőt, a ki azt egészen elfoglalá bombasin-szövetű baleinejával. A király maga állva maradt előtte. Most csak unokaöcs volt. A mit azután a főherczegnő mondott, az csak magánbeszéd volt; mert a király egyszer sem szakította őt félbe.