# A jövő század regénye, 1. rész ## Part 10 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-jovo-szazad-regenye-1-resz-55911/index.md «A Pellagra Miserorum egyike azoknak a vészeknek, melyek mint helyhez kötött bajok régóta ismeretesek voltak a szakavatottak előtt; századokig, tán ezredekig ellappangtak a földabrosz egyes zugaiban, míg egyszer, rögtön előtörve saját hazájokból, elterjedtek hirtelen egész világrészeken; némelyik körülutazta az egész földet. Így került elő a himlő Afrikából, a cholera Keletindiából, a sárgaláz Brasiliából, a gyermekölő Noma Chinából, a fekete halál Palæstinából, a mik milliónként pusztíták az emberiséget. Így vannak még most is helyhez kötve a Spakelshed Norvegiában, a Malaria a Maremmek mocsárai közt, a Kretinismus Savoya hegyeiben, a Berri-berri Nepaulban, a Framboise a Provenceban, a Cirragra Lengyelországban. Ezek még nem indultak meg hódító hadjáratokra. Majd elindulnak. Ezután vannak még uralkodó bajok, a mik csak a szegény osztályokat keresik fel. Ilyen a Rupia, az Ergotismus, mely az anyarozsos buzaliszt mérgezéséből támad. Az ilyen endemikus bajok közé számíták a mult században még a Pellagrát. Csak Olaszországnak egy vidékén volt az otthon, csak azon néposztálynál, mely kukoriczával táplálkozik, és különös, még eddig orvosilag meg nem állapítható okokból, inkább a nőket támadta meg, mint a férfiakat, inkább az ifjakat, mint a véneket. Az olasz orvosok «mal rosso»-nak nevezték. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Keletkezésének oka tudva volt. Egy microscopicus gombafaj szokta azon a vidéken meglepni a tengerit, mely növénykórt otthon «Verderame»-nek neveztek; egy család a szőlővenyige «oidium»-ával. Mióta a baj elterjedt, a tudományos világ előtt «Zeidion Toxicon» a neve. Megismerte azt később Magyarország, Szerbia, Románia is, de azért még mindenütt csak sporadice tünt fel a baj. Egészen ment maradt tőle Németország, a hol a tengerit nem mívelik. Van azonban Németországnak egy más plágája: a «hesseni légy», coccydomia destructor. Ennek az eredete pedig ez: II. Fridrik hesseni uralkodó az amerikai szabadságharcz alatt Angliának átengedte a katonáit, olyan szerződés mellett, hogy a hány azok közül Amerikában elpusztul, a fejedelem annyi ezer tallér kárpótlást kap érte. A fejedelem 21 millió tallér kárpótlást kapott. Fájdalom, hogy nem többet. Nehány ezer hesseni harczos mégis csak visszakerült Európába Amerikából, s nem hagyta ott a bőrét ezer tallérért. Hanem a helyett hozott magával egy sokkal többet érő ajándékot az ágy szalmája között, azt az átkozott szipolyt, a minek hesseni légy a neve. Tíz év mulva a németországi mezei gazdák átka lett ez a rovar, mely petéit a buza és a rozs sásleveleibe rakja, s akkor azok elkezdenek pusztulni. A hesseni légy rajként repül, mint a sáska, fel nem tartja sem folyam, sem hegyláncz. A hol megtelepül, nyomában az éhhalál jár: ott a kenyértermő növény elkorcsosul. Hanemhát ez a hesseni ajándék megmaradt másfélszázadon át Németország tulajdonának. Ekkor átcsapott Magyarországba. És itt azt a természeti tüneményt idézte elő, hogy a míg a buzával együtt a tengerit is meglepte, a tengeriről átoltotta a buza és rozs növényekbe a Zeidion toxicont. És ennek az lett a következése, hogy a Zeidion toxiconnal megmérgezett buza és rozsszemek, az őrlés alatt a liszt közé vegyülve, egyszerre elterjesztették az egész országban a Pellagrát. A betegség, mely eddig endemicus volt, egyszerre epidemicussá vált. Benne van a mindennapi kenyérben, a miért az emberek imádkoznak. A gazdagok könnyen védik magukat ellene; szakácsaik górcsővel vizsgálják meg előbb a lisztet, mielőtt sütnének belőle: nincs-e közte Zeidium? s a szegényt nem bocsátják magukhoz közel. És a Pellagra az eddig uralkodott pestisek minden pokoli tulajdonát egyesíti magában. Ragályos az érintkezés után, mint a himlő, terjed a kedély fogékonysága és az égalj viszonyai szerint, mint a kholera, kínzó, mint a typhus, undorító, mint a pestis. Csak az egyetlen jó tulajdona a régi öldöklő angyaloknak hiányzik nála, a gyorsan ölés. A Pellagra nem öl meg; de hónapokig kínoz. Megjelenik először az arczon, a kezeken, mint egy rózsaszínű folt. Émelygés, láz követi. Akkor elmulik. Egy év mulva biztosan újra előjön. A rózsák most már égnek, felhasadnak; az egész életműszervezet együtt ég velük; a fő elkábul, a gerinczagy fáj, az izmokat görcsök veszik elő, a vér átszivárog a bőrön; az idegek elsenyvednek; eljön az őrjöngés, az öngyilkolási düh, és az ember még sem hal meg: tovább él; kigyógyul. De minő életre gyógyul ki? Agya eltompul; dőre, esztelen marad; arcza feldulva sebhelyektől, ránczoktól, kora vén lesz, haja mind kihull. Ez a Pellagra miserorum.» – Megértette ön? kérdezé Hermione Peleia herczegasszony a rózsaszínruhás leánytól. Tudja már most, hogy mi lakik odalenn abban a világban, a mit a darócz választ el a bársonytól? Hanem a bársony azért nem őriz meg a Pellagrától, ha érintkezésbe talál jönni a daróczczal. A herczegnőkre is elragad a koldusnők nyavalyája, ha közel jutnak egymáshoz. Ezért zárva a főváros palotáinak kapui nappal is. A kik pedig elszánták magukat, hogy a nyomorultak szenvedéseit enyhítsék, önfeláldozásra kész nők, azoknak neve Parabolana: viseletük fekete öltöny, sárga övszalag, az éjnek, a halálnak, a nyavalyának a szinei; együtt a kettő az önök fővárosában ellenszenvköltő. Épen azért viselik a parabolánnők, hogy mikor az utczán járnak a nép között, mindenki ösztönszerűleg kitérjen előlük: «hah, feketesárga!» Lehet, hogy a Pellagra miazmáját hordják magukkal. Akarja ön ezt az öltönyt felvenni? – Kész vagyok rá. Hermione Peleia összeszorítá ajkait s nagy sötét szemeivel hosszasan tartott itéletet Rozáli rózsás arczai fölött. Igazi-e ez a szín, igazi-e ez a nyugalom? Talán nem értette, a mit a tudornő elmondott előtte? A herczegnő nehány szót mondott a tudornőnek egy Rozáli előtt ismeretlen nyelven, mire az eltávozott a teremből. – Várjon ön, míg a tudornő visszatér. És odáig hallgatás volt a két hölgy között. A gondolatterhes csendben egy nagy lepke repült be kívülről a nyitott ajtón, egy gyönyörű Papilio Io, mely pávafarkszerű szárnyaival körülrepkedte a két hölgyet s egyszer megszállt Hermione diadémján, mint egy eleven boglár, ragyogó szárnyait meg-meglibbentve; majd ismét lerepült, körülrajongta mind a kettőt, mintha az «örökkévalóság» jelével (∞) fonná őket körül, ő maga a «halhatatlanság» jelvénye, s egyszer megint leszállt Rozáli vállára, azután kirepült ismét a szabadba. Most visszaérkezett a tudornő. Egy ingadozó nőalakot vezetett be, kinek feje sűrű fátyollal volt letakarva. Hermione Peleia herczegasszony így szólt akkor Rozálihoz. – Ime egy teremtés, a ki a Pellagrát végig szenvedte. Intésére a tudornő levette a támolygó alak fejéről a fátyolt. Iszonytató tekintet volt az! Egy nő, a kinek nincsen az arczán bőr, és nincsen a fején haj. Az a gyöngéd, hamvas bőr, a mi az örömnek, a szeméremnek, a gyönyörűségnek tündérmesékkel teljes lapja, az volt elpusztítva, s az a selyemerdő, a bűbájnak aranyos árnya, az volt elpusztítva. Jó szerencse, hogy együtt jár vele az örök dőreség; nem tudja a nyomorult, hogy mi történt vele. – Ime ez alaknak itt egy év előtt még olyan fehér és piros arcza volt, mint önnek, épen ilyen tömött, hosszú szőke haja, mint önnek! mondá a herczegnő, és hangja úgy csengett, mint egy lélekharang. Ezt cselekszi a Pellagra Miserorum! Ez nem halottakat hagy maga után, hanem kísérteteket. Akar-e ön a Parabolánnők közé lépni? Rozáli szemei kápráztak, agya szédült, minden idege elzsibbadt e rémkép láttára. Ah! ez rettenetes! Aztán visszagondolt a Sabinára s azt felelé nyugodtan: – Akarok. Hermino Peleia még mindig nem bizott Rozáliban. Ez arcz! E kinézés! – No tehát tegyünk egy körutat a termekben! mondá a tudornőnek intve; mire az a szerencsétlen vázt gyöngéd figyelemmel visszavezeté egy hátulsó ajtóhoz, ott átadta egy szolgálattevő nőnek, visszatért s azt kérdezé: – Fenséged is jön? – Igen. A herczegnő elől ment, hátul a tudornő, közepett a rózsaszín ruhás jövevény. A domszerű teremből egy széles márványlépcsőn haladtak föl a mezzaninba, melynek ablakai a kertre nyiltak. A mezzanin lakosztályaiban voltak elhelyezve a pellagra első korszakában szenvedők. Az úri termek gyönyörű frescofestményei nem voltak most láthatók, sem a padlatok drága mozaikja; minden be volt vonva azzal az új találmányú kelmével, a minek «Kamptulikon» a neve, vulcanizált kaucsukból és parafából készült az, mosható és rögtön szárad; a miazmát nem veszi be úgy, mint a fal. Minden ablak nyitva volt, hogy szabadon járjon a lég, s pálmaháncs szunyoghálóval fedve, a minek szagát kerülik a legyek; a phenilsav átható szaga volt érezhető az egész palotában. Ezekben a szobákban még nagy csendesség volt, a betegek nyugodtan feküdtek hydrostaticus derekaljakon, mik szüntelen hűsen tartják a testet. Gyógykezelésük csak előzetes volt, szigorú étrend, hidegvíz; némelyiknél használt a melitismus, a mézgyógyrendszer; az osztálynak kilencz-tizedrésze pár hét alatt ezuttal felgyógyultan hagyja el fekhelyét s meglehet, hogy a kritikus év multával nem fog többé ujultan kitörni rajta a vész. Ezeknek még nem kell ápolás, csak felügyelet. Az ápolónők többnyire fiatalok. Még ez osztálynak a baja nem is ragályos nagyon. Mindezt megmagyarázta a tudornő Rozálinak; azt is megmondá neki, hogy a kiknél a kór az első szakból a másodikba lép, mikor már az arczon és a kézfejen látható rózsafoltok barnulni kezdenek, s előjönnek a gyomorbántalmak, azok innen el vannak távolítva hogy a kórfolyammal együtt járó hangtünetekkel ne zavarják az itteni betegek könnyen ingerelhető kedélyét. Mert a betegségnek egyik főtitka a kedélyállapot. A ki nem fél tőle, megszabadulhat; de a ki szorong, retteg, haragszik, türelmetlen, az mind mélyebben megy bele. Sok hasonlatossága van a víziszony tüneteihez; melyet sok ember, kit az eb megharapott, megkap képzelődésből, bár az eb nem volt dühödt, sőt megkaphatja egy víziszonyos beteg látásától. Rozáli azt mondá, hogy nem fél azokba a termekbe is bemenni, a hol a sulyosabb betegek vannak. Fölmentek mind a hárman az emeletbe. Tizenkét terem egymás hosszában, kórtanyává átalakítva. A ki e palotát építtette, számitott rá, hogy sok vendége lesz; de ilyen sokra még sem. Az ágyak két sorjában voltak felállítva. A függönyös ágyak mögött már itt nyögés, nyavalygás hangzott, mely egyre nőtt, a mint a belsőbb termek következtek. Itt már kínokat szenvednek; itt sírás, jajveszéklés hangzik, undorodás, émelygés hangjai törnek elő, némelyik kaczag, mintha csiklandoznák, más reszketve nyöszörög és fogait vaczogtatja. És arczaik minő dultak, a félelem, a kétségbeesés kifejezése százféle alakban. Imádkoznak, könyörögnek, hogy szabadítsák meg őket kínaiktól; könyörögnek, hogy adjanak nekik mérget, mely rögtön öl. És a parabolánnők csendesen, nyugodtan járnak végig a termeken; fekete ruha, sárga szalaggal rajtuk és feladatuk nagyon nehéz. Mert a Pellagra áldozatait ápolni nem olyan könnyű, mint más beteget. Itt nem adnak be messziről kalánnal orvosságot; a gyógyszert kívülről kell alkalmazni. S ez egy igen kényes és nehéz methodus: az endermaticus gyógymód. Már a mult században alkalmazták azt Bally, Orfila, Magendie; még több sikerrel Lesieur. A felbőrt, az epidermist előbb lehántják, s akkor az eleven bőrbe bedörzsölik a heroicus gyógyszert, hermes mineralét, morphium sulphuricumot, legmakacsabb esetekben a salamandrint. Ez éget! A betegnek minden erében láng hullámzik át, mely egész a belekig hat s a primarius hatás után minden idege szenvedni látszik. Hanem a gyógyrendszernek sikere van. Az endermaticus methodus mellett a bedörzsölt helyen kritikus gyuladás támad, s ha az kifejlődött, a beteg megszabadult, vére kitisztul a kóranyagtól; ép esze, tiszta arcza megmenekül; nehány hét mulva hazamehet, s többé a kenyérméreg nem árt meg neki. Vaccinálva van ellene. Négyötöde a második stádiumba került betegnek kiépülten hagyja el a parabolanák menhelyét, tán egy kis forradás emlékével arczán és kezein. Hanem azután van egy rész, a ki végig szenvedi az egész pokolnyavalyát. Ezek egy külön terembe vannak áttéve. A herczegnő és tudornő a termeken végig járva, beszédbe eredtek az ápolónőkkel, tudomást szerezve egyes kóresetek fejleményeiről; de a mellett mind a kettő figyelemmel nézte azt a hatást, melyet e fájdalmak házának jelenetei idéztek elő Rozáli arczán. Nem félt, nem undorodott. Egy fiatal pellagra-kóros leánynak a karjába épen friss gyógyszert kellett bedörzsölni s ő odament, kezébe vette a ragályos kezet s segítette azt tartani a fájdalmas műtét alatt. – A leány arcza nem izzad, sugá a tudornő a herczegnőnek. – Menjünk át a harmadik osztályba, mondá a herczegnő. E terembe a tudornő lépett be elől, azután a herczegnő, azután Rozáli. Mintegy húsz ágy volt abban a teremben. Mindegyik ágy előtt két külön ápolónő. Mindegyik ágyban egy őrjöngő némber feküdt. Ezek már nem nyögtek, nem jajgattak; ezek átkozódtak. Szidták a világot és a ki őket a világra hozta. Becstelen nevekkel illeték a tisztes asszonyokat, kik ápolásukra vállalkoztak, s mikor megpillanták a tudornőt, egyszerre rákiáltott valamennyi egyhangú zsivajjal: «Ott jön a méregkeverőnő!» «Te gyilkos!» rikácsolá egy ágyból valami furia, kinek arczában nem volt már semmi emberi. Száraz kezével a tudornőre mutatott, s azzal hanyattveté magát, két kezét a feje fölé csapva, s lélekzetét visszatartotta, mintha azt akarná mutatni, hogy ő már most igazán meghalt. A főfelügyelőnő az érkezők elé sietett. – Működnek a hæmospasiák? kérdezé a tudornő. (Ezek kaucsuk tömlők, melyek a beteg lábaira szorítva, kitágíttatnak, s ez által, mint óriási száraz köppölyök, azt eszközlik, hogy a vér a fejről a végtagok felé vonatik. Ezek voltak a Pellagra végstádiumában kínlódók lábaira alkalmazva.) – A testi szenvedések enyhülnek, mióta azok fel vannak téve, felelt az ápolónő; hanem a kedélyek annál ingerültebeek, s ha mind elcsendesülnek is, a mint egyik dühöngni kezd, a többit ismét magával ragadja. – Kénytelenek leszünk őket mind külön szobában ápoltatni! szólt a herczegnő. – Az még rosszabb lesz, szólt a tudornő. Akkor viszont a sötétkór lepi meg őket, s az még rosszabb a dühöngésnél. Ekközben Rozáli közel ment annak a nőnek az ágyához, a ki úgy tett, mintha meg volna halva. Valami veszedelmes kiváncsiság látszott őt oda vonni. Olyan szörnyű volt az a nőalak, tarjagos arczával, kezeivel. Ámde az a nő nem aludt. A mint Rozáli közel ért hozzá, egyszerre felpattant s villámgyorsan megkapta fekélyes kezével Rozáli piros ruháját s fogcsikorgatva kiálta rá. – Hát te mit bámulsz? te czifra váz. Gyere no közelebb. Aztán nézz meg jól. Nem láttál még majmot? A herczegnő és kisérői csak akkor vették azt észre, mikor már megtörtént. Rozáli nem sikoltott fel. Nem igyekezett öltönyét a dühöngő kezéből kiszabadítani, azt hiába is kisérlette volna. Egészen odalépett hozzá s azt mondá neki egész nyugodtan: – De igen is láttam már majmot, még pedig igen szépet; az erdélyi vajdáé volt, a ki frakkban, cilinder kalapban járatta; egész urnak volt felöltözve, csakhogy a csizmát az első kezére, a keztyűt pedig a hátulsó kezére szokta felhuzni. – Ah! Hangoztatá a beteg, s elvigyorodott az ötletlen. Csizmát a kezére, keztyűt a lábára. Ördög adta majma! S a nagy meglepetésben kiereszté kezéből Rozáli ruháját. Az menekülhetett. De nem tette azt; hanem odaült a beteg ágya szélére és elkezdett neki mesélni tovább. – Az ám. Egyszer a tordai főispán ment látogatni a vajdát; a hajdujának az előszobában terítettek, hát mikor az ételt feladták neki, a Muki, így hitták a majmot, oda lopódzott, felült az asztalra, s mind elszedte a hajdu elől az ételt. Ez aztán panaszt tett az uránál, hogy ő éhen maradt, mert a «kis gróf» mindent megevett előle. – Hahaha! tört ki az őrjöngő ajkán a kaczaj. Még «kis gróf!» s még Mukinak hítták az akasztani valót! A hahotára a többi ágyak betegei is figyelmesek lettek, s kidugták a fejeiket ágyaik függönyei alul, hogy hallják, mit mesélnek. Rozáli pedig mesélt tovább. – De az volt szép, mikor ujságot olvasott. – A Muki? – A Muki. Mikor a gróf letette a hirlapot, meg a csibukot, a Muki odaült a karszékébe, a négy kezével megfogta a hírlap négy szegletét, a felkunkorodott farkával pedig fogta a szájába dugott csibuk szárát s így olvasott és pipázott. Ez már mégis minden őrjöngőnek teljesen megnyerte a tetszését. Nevetni kezdtek. Rozáli folytatta a mesét: – Hát mikor egyszer a gróf borotválkozó eszközeit megkapta a Muki, ő is a tükör elé ült, bemázolta a pofáját szapannal s nekiállt borotválkozni, persze, hogy mindjárt belevágott a pofájába. Attól fogva aztán, valahányszor látta, hogy a grófot borotválják, ő jajgatott helyette; azt hitte, hogy annak is úgy fáj az, mint neki. Most már mindenki kaczagott, lármázott, hahotázott. Rozáli pedig e pokoli jelenet közepett rózsás mosolygással inte, hogy hallgassanak, most jön a java. A dühöngők szájtátva hallgatták. Az, a melyiknek az ágya szélére ült, két tenyerébe támasztá a képét, úgy bámult rá. – De legszebb volt az tőle, a mit akkor tett, mikor az oláh királyné Erdélyben járt látogatóba. Hát a vajda nagy bált adott a tiszteletére s arra híva voltak messze földről nagy urak és asszonyságok. A Mukit, hogy valami csint ne tegyen azalatt, bezárták a pinczébe, de kiszökött az ablakon s magával hozott egy nagy tubákos szelenczét, a miben a gróf a spanyol burnóját tartotta. Azzal egyenesen fel a tánczterembe, a hol már együtt volt a fényes vendégsereg; ott fogta, szétszórta a székek alatt a burnótot, s aztán elbújt egy nagy virágbokorba. Hát a mint elkezdik járni a kontratánczot s a sok selyemviganó felveri a tubákport, az egyik grófkisasszony azt mondja: hepczi! a tánczosa azt mondja rá: hepczi! Minden ember prüszkölni kezd: a tubákpor felszáll a zenekarig, hegedűsök, trombitások mind prüszkölnek. Az udvarmester kétségbeesik és prüszköl, a vajda dühbe jön és prüszköl. Az ünnepelt királyi vendég majd lefordul a trónusról, úgy prüszköl. S így járják prüszkölő párok, prüszkölő zenekar mellett a tánczot, míg a prüszkölő vajda prüszkölő főispánokat mutogat be a prüszkölő királynénak. A Muki nevette az egészet a bokorból. Hajh, de az egész Lazaretum is nevette. Hogy kaczagtak a nyomorultak! Hogy hánykódtak fekhelyeiken a nagy nevetéstől!! Rozáli pedig felállt az ágy széléről szeliden mosolyogva, s visszatért a herczegnőhöz. – Menjünk, mondá a herczegnő. A mögöttük bezáruló ajtón át is hangzott a vidám zsivaj. A betegek most egymásnak mondták el újra, a mit hallottak. A három hölgy egy csiga lépcsőn visszatért egyenesen a nagy terembe. – Ön maga sem tudja, minő jót tett most, szólt Rozálihoz a tudornő. Ön megnevetteté a dühöngőket. Legnagyobb átok szokott e bajnál lenni a kedélyzavar. Már Boccacio idejében tudták azt, hogy a pestisnek nincs jobb ellenszere, mint a víg kedély; úgy támadt a száz víg mese. Most ezek odafenn folytonosan az ön meséjéről fognak egymásnak beszélni, s a mint az egyik ezt a szót kimondja, már a többi nevetni fog. Ez az én hæmospasiam hatását nagyon elősegítendi. Herczegnő, e neophitára ráadhatjuk a parabolánák köntösét. Hermione Peleia tagadólag inte fejével. – Nem azt. A fekete ruhát, a sárga szalaggal nem. Ez gyászruha. Ő itt marad. De mindig rózsaszínű ruhát fog viselni, hogy mikor meglátják a nyomorultak, hadd mondják: itt jön a piros ruhás leány! hadd legyen egy, a kinek örülnek. – Igaz! szólt a tudornő. A herczegnő inte neki, hogy eltávozhatik, Rozálinak, hogy maradjon. Mikor egyedül maradtak, odalépett Hermione Peleia Rozáli elé, és e kérdést intézte hozzá: – Mi oka volt önnek ide jönni, s mi ok készti rá, hogy itt maradjon? Nem rettenetes hely-e ez? A lány egyenesen, bátran felelt meg leánytársának. – Azért jöttem ide s azért akarok itt maradni, mert az a hely, a honnan ide jöttem, még rettenetesebb nekem: az a Sabina. A herczegnő bámulva kérdé: – Mi az a Sabina? – Elmondjam? Hermione Peleia inte Rozálinak, hogy üljön le s maga leereszkedék egy mennyezetes karszékbe. Rozáli leült a lábához egy zsámolyra s aztán elmondá neki, hogy mi az a Sabina? A REPÜLŐ GÉPEK ŐRÜLTJEI. Hárman voltak. A piaczi élcz elnevezte őket Szentháromságnak. Az egyik abban őrült meg, hogy a léghajó kormányozhatóvá tételét akarta kitalálni s most azt képzeli magáról, hogy ő az Atya Isten, ki hivatva van nytroglycerin mennyköveket és jól tempirozott istennyilákat hajigálni le az egymással veszekedő emberiség fejére. Termetére nézve semmiféle európai mythos Isten bálványához sem hasonlít, legkevésbbé a keresztyén ikonok főalakjához. Arcza duzmadt, szakála vörös és ritka, haja borzas és sertés, homloka húsos, alakja köpczös. Hanem az nem akadályozza abban, hogy ő magát a mindenség urának higyje s az illetékes tiszteletet megkövetelje. A másik már valósággal hiú arra, hogy ő a Fiú Istennek nevezheti magát. Szőke haját hosszúra eresztve, középen kétfelé választva viseli s rőt szakálát nagy gonddal igazgatja kéthegyűre, hogy a názáretbeli szent alakhoz hasonlítson. Ez pedig abba tébolyult bele, hogy léghajó nélkül, csupán mesterségesen alkotott és fűtött gépművezet segélyével akart a légbe emelkedni. Meg is tette a kisérletet a tihanyi hegytetőről s beleesett gépestől együtt a Balatonba. Magát kifogták, de tébolyultan. Ez a két ember ki nem állhatja egymást. Először azért nem, mert az Atya sehogy sem akarja elismerni, hogy az a másik az ő Fia lehessen, a Fiu viszont emezzel nem akar családi összeköttetést fentartani; de még inkább gyűlölik egymást azért, hogy az egyik tagadja a másik tudományát, lehetetlennek tartja annak számításait, okoskodásait, tervezeteit; a mit tudvalevőleg tudósok, technikusok soha sem szoktak megbocsátani. Már most ezek közé került harmadiknak Tatrangi Mózes, Dávidnak az apja. A betegápolók, az őrök, a kertész, a látogatók nem csinálnak belőle titkot, hogy ez hát a «Szentlélek». Először azért, mert már a másik kettő meg van hozzá; másodszor pedig: mert ez már igazán tudott is repülni, még pedig léggömb nélkül és fűtött mechanikai gép nélkűl le is esett, összetörte magát. Látszik rajta: egyik karja hátraficzamodva, egyik láb kifacsartan felhuzódva, a nyaka félregörbülve, az állkapczája is félretörve, az egyik szeme is lejebb áll, mint a másik: egy minden symetriájából kiferdített emberi trapezoid. Erre haragszik azután még csak a másik kettő nagyon! És az természetes: tudják felőle, hogy istentagadó. Nem titkolja, hogy ő semmi olyan istent nem hisz, a kinek eleje és vége van; a kit ha megharagítanak, haragszik; ha kibékítik, kibékül; ha jó szót adnak neki, ajándékoz; s a ki lelkes teremtményeinek kilencztizedrészéről nem akar semmit tudni. (Látni való, hogy milyen maniacus bolond.) Hanem az még csak hagyján, hogy ily általánosságban atheista; de még azonfelül abban a hírben áll, hogy a szombatosokhoz tartozott, tehát Messiás-váró. Ezt meg már az ifjabbik tagja a hármas egységnek speczialis önérdeknél fogva épen nem tudja neki megbocsátani. Ketten együtt pedig leginkább azért törnek ellene, mert az ő theoriája a repülőgépről mindkettőjük alkotásait teljesen semmivé teszi, összelapítja, szétrombolja. S ez a három ember, a ki ennyire gyűlöli egymást, a ki boszankodik a collectiv gúnynévért, melyet a másik kettővel együtt visel, azért mégis mindig egymást keresi; a mint belépnek a közös társalgási terembe, a mint összetalálkoznak a kert útjain, rögtön egymásba kapaszkodnak és aztán vitatkoznak vége-hossza nélkül, kiki a maga számításait védve s a másikét ostromolva. Veszekesznek, perlekednek; de nem tudnak egymás nélkül élni.