# A három galamb: Regény ## Part 8 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-harom-galamb-regeny-40715/index.md Primuszéknál nagy lett a fölfordulás, amikor Mancika bejelentette a dolgot. Icának szólt először. Büszkén, diadalmasan: – A báró el fog venni. Megkérte a kezemet. – Mire? – kérdezte Ica, de Manci nem felelt. Gőgösen, hűvösen végigmérte hugát, aztán az anyjához fordult: – Tavasszal asszony leszek! Báróné… A derék asszonyságnak torkán akadt a szó. Erre igazán nem számított. Meglepte, megrohanta a dolog. Akkora tisztelettel nézett Mancira, mint a háziúrra, aki személyesen szokott jönni a házbértartozásért. Lelkében egyszerre megjelentek a délibábok és elhozták neki a bő, zsirbafulladó élet illatát. Szótlanul, megilletődve állt a kislány előtt, aztán alázatosan szólt: – Aztán, Mancika, ne felejtsd el, hogy anyád vagyok… Ica, aki ott állott mellettük, hangosan fölkacagott. Nem volt semmi érzéke a szép jelenetekhez… Groll úr azon az estén gondolkozva ment haza. Mennél közelebb ért házukhoz, annál lassabbra fogta lépését. – Meg fognak verni, – gondolá szomorúan, – az öreg nagyon rabiátus ember… Lassan zárta ki a nehéz tölgyfakaput és lábujjhegyen osont végig a folyosón. Magára zárta az ajtót, hogy valahogy kitolja az öreg haragját. Arról ugyanis meg volt győződve, hogy Trosztné első útja ide vezetett. Ismerte a stílust és szeretett volna túlesni a gorombaságon. Most azonban nehezebbnek igérkezett: – Nem fogok engedni, mert Ica tisztességes leány… Budán ugyanis nem volt eset, hogy valakit megvertek volna tisztességes leány miatt. Groll úr meggyújtotta a lámpát és sokáig töprengett. Esti tíz óra volt, ilyenkor szokott aludni menni az öreg. Hirtelen valami nagy, sohasem érzett elszántság fogta meg. Úgy érezte, hogy rettentő nagy erő szállotta meg. Fölállott, kinyújtotta tagjait és megindult az öreg úr szobája felé. – Meg fogom mondani neki, – szólt keményen, – majd beszélek vele… Bekopogtatott, de nem kapott választ. Benyitott, A szoba sötét volt, csak a kályhából szóródott ki valami láng és arabeszkeket rajzolt az ódivatú bútorok falára. Groll úr visszahökkent, amikor megnézte az ágyat, mely puha és érintetlen volt. Ha Fábián úr nadrágszijjal csapott volna az arcába, sem rendült volna meg ennyire. Mert az öreg harminc esztendeje, hogy nem maradt el soha tíz óra után. Groll úr lecsoszogott Gruberl nénihez. Fölverte az öregasszonyt: – Mi van a papával? – kérdezte ijedten. Gruberl néni fölült az ágyban és keresztet vetett: – Én nem tudom, de ha így tart, itthagyom a házat! – Miért, Gruberl néni? – Mert az úr elvesztette az eszét. Festi a haját és napok óta éjfél után jön haza. Én nem tudom elviselni ezeket a szemérmetlen dolgokat! Groll úr gondolkozni kezdett. Ez csakugyan nagy dolog. Mert az nem egyszer megtörtént, hogy Fábián úr elvesztett százezer forintot egy új épületnél, de soha nem jött tíz óra után haza. Ennek nagy okának kell lennie. Groll úrban fölébredt az erkölcs, mely benne szunnyadozott ereiben. – Majd én beszélek vele, – mondá és lefeküdt. Nyomban elaludt. Nem félt a nadrágszíjtól. Csak annak van joga nadrágszíjhoz nyúlni, aki tíz óra előtt fekszik. Másnap reggel azonban elpárolgott bátorsága. Az öreg Grollnak ugyanis rossz kedve volt. Maga elé rendelte a pallérokat és leszidta őket kegyetlenül. Groll úr (az ifjabb) jónak találta elodázni a beszélgetést. Mert az öregnek esetleg rossz a memóriája és elfelejtkezik, hogy tíz óra után került haza. És nem lehet tudni, nem próbálja-e ki fiacskája fejének ellentállóképességét. Groll úr (az ifjabb) tehát elillant. Elment egy építkezéséhez, melyet maga vezetett, hogy ki ne essék az üzleti fogásokból. Alig, hogy kitette a lábát, megérkezett Trosztné. Az arca kikelt magából és alig várta, hogy Fábián mester befejezze a pallérokat. – Igy kell bánni ezekkel a disznókkal, – mondá Fábián mester nagy önérzettel és az irodába tuszkolta leendő nászasszonyát. – Mi jó hozta ide? – kérdezte barátságosan. – Nem jó, – sápítozott Trosztné, – a fia tudniillik nem hagyott föl azzal a perszónával! Fábián mester csodálkozva nézett a vénasszonyra. – Micsoda perszónát tetszik érteni?! – Azt a puccosat! Azt a rafinirozottat! Most is oda jár hozzá és tegnap megmondta, hogy elhagyja az én Klárikámat! Fábián úr arca gömbölyödni kezdett: – Biztos maga, hogy a fiam nem hagyta abba azzal a nőszeméllyel? Trosztné hevesen billegett a fejével: – Igaz és biztos vagyok! A magam szemével láttam őket! Fábián úr erre elkacagta magát. Egészséges tüdeje kalapálva dohogott. Trosztné sértődötten állt föl. – No, ha magának olyan mulatságos, nekem nem az. Szólt és megfordult. Magára hagyta a nevető embert. – Még csúfot is űznek a tisztességes asszonyból, – mondotta elmenőben Gruberl néninek, aki az égnek emelte a szemét: – Szörnyű dolgok kezdenek lenni ebben a házban… Trosztné teli haraggal ment el a Groll-házból. Odahaza szörnyű patáliát csapott. Azért, hogy többé ki ne merjék ejteni előtte Grollék nevét. – Elzüllött emberek, – mondotta azzal a megvetéssel, mellyel a tisztes polgárok a tisztességtelenektől elfordulnak és délután elballagott Muttermayernéhoz. Muttermayerné asszony ujsággal szolgált. Hogy azoknak a személyeknek kezdi fölvinni az Isten a dolgukat. A legidősebbet el fogja venni egy báró. – Csak az ilyenek csinálnak szerencsét, – mondá Trosztné és elhallgatott. Ez a báró neki is imponált. Elmenőben beszólt a fűszereshez, aki szintén a legnagyobb tisztelettel beszélt a Primusz-kisasszonyokról. Amióta behurcolkodtak, nagyszerűen megy a trafik. A gavallérok megveszik az egész raktárt és a bélyegeket. – De a hölgyek hitelre vásárolnak, ugy-e? – kérdezte Trosztné. – Nem, – mondá Warmpoltzter úr, – már mindent kifizettek. Azt ugyanis nem merte elárulni, hogy Groll úr (az ifjabb) elintézett mindent. Az ilyen üzleti titkot nem szokás kibeszélni. Trosztné, mint a megvert vezér, szomorúan, letörve ballagott haza… Amikor Groll úr (az ifjabb) találkozott az öreggel, az öreg úrból elszállt a jókedv. Bosszúsan mordult a fiára: – Mi bajod van a Trosztékkal megint! – Semmi, – felelte Groll úr, – csak meguntam őket. Nem lehet elviselni azt az öregasszonyt… – Ebben igazad van, – mondá az öreg, – de azért nem kell velük gorombának lenni… Groll úr (az ifjabb) nagy csodálkozásában elfelejtette előhozni azt, amit akart. De meg nem is volt ajánlatos. Rohammal nehéz elfoglalni a várat, különösen az olyan nehéz építésűt, amilyen az öreg. Most megint elkezdte a sétát a kedves utcán és elbeszélgetett az ablakban Icával. A leány egyszer csak elunta és leszólt neki: – Jöjjön be Groll úr, hideg van nagyon… Muttermayerné, aki a szemközt való házból leste a fiatalokat, majd leszédült az emeletről. – Nem érdemes tisztességes leánynak lenni, – mondá szomorúan és leeresztette ablakán a függönyöket. Félt, hogy esetleg be talál látni az asztalosékhoz és ő nem tudja elviselni az erkölcstelen dolgokat. Mert az a személy esetleg átöleli Groll úr vállát és az ilyesmi rossz hatással van az idegekre… Groll úr bement. A szobában ketten voltak, Ica meg Stefike. Stefike egy alkalmas pillanatban kisurrant és magukra maradtak mind a ketten. Ica arca csodálatosan fehér volt, szinte világított. Kék szeme sugárjátékot vetett, mint amikor az akvamaringyűrűre kékernyős lámpán keresztül illanik a fény. Groll úr szíve úgy kopogott, mint a tótok csákányai az öreg házak falán. A torka fulladozott, a keze remegett. – Én szeretem magát, – szólt erőlködve, – én nagyon szeretem, Ica kisasszony… Ica hallgatott és csodálkozva nézett a szeplős fiúra. – Jöjjön hozzám feleségül, – folytatta, – nálam jó dolga lesz… Ica szeliden megfogta Groll úr kezét: – Ne haragudjon rám Groll úr… Én szeretem magát, mint a barátomat. De nem lehetek a felesége, mert már más megkérte a kezemet. Tudja a Fazekas, a patikus, aki a maguk utcájában lakik… Ugy-e, nem haragszik?… Groll úr lélekzete elfult. A könnyek keresztültörtek szempilláin. – Én nem haragszom, – mondotta, – én nem tudok magára haragudni… A könnyek végigperegtek arcán, a szél odakint felsuhogott. Groll úr úgy érezte, hogy most szállt el a második galamb. IX. Magdolna kisasszony személyesen ment föl a kegyelmes úrhoz, mert levelére nem kapott választ. A kegyelmes úr maga elé bocsátotta. – Régen láttam, kisasszony, – mondotta hűvösen. – Kegyelmes úr, – szólt Magdolna, – bocsánatért jöttem. – Én nem haragszom magára Magdolna, az ilyesmire nincsen időm… Magdolna észrevette, hogy minden veszve van. Nagy erőlködéssel megtámadta a kegyelmes úr hadállásait: – Az ember néha csalódott, – mondá, – de ezután óvatosabb leszek. Már van néhány tehetséges növendékem, kik megérdemlik excellenciád pártfogását. – Köszönöm, – mondotta őkegyelmessége, – már nem foglalkozom a művészettel. Tudja, az ilyesmi fiatalnak való… Magdolna megsemmisülten távozott. Szívében rettentő elkeseredés lángolt. Egyszerre összeomlott minden, mit húsz évig épített. – Vége van mindennek, – szólt keserűen és elhatározta, hogy felkeresi Mariannet. Meg fogja mondani neki, hogy ő tette tönkre, mert ő volt az, aki a nyakára hozta azt a szélhámost. Mert ha az a csirkefogó nincsen, nem történik semmi, nem lesz szerelmes az a buta lány. Mert az okos lányok csak úgy lesznek szerelmesek, ha valami értelme van. Ennek pedig semmi sincsen. Hiszen a báró szegény ördög, akinek nem való a szerelem. Tehetetlen dühében azonban szükségét érezi, hogy valakit megmarjon. Hogy valakin kiadja mérgét, erős, nagy vénasszonyos elkeseredését. Mint a szélroham, úgy rontott be Mariannehoz. Marianne éppen öltözött. Öreg csattokat tűzött ruhájára és egy vén násfát illesztett föl. – Na, maga gyönyörűen viselkedett! – rikácsolt Magdolna. – Nem értem, kedvesem! – Nem érti? Az öccse tönkretett engem. Kirabolt, kifosztott, koldussá tett. És ezt magának köszönöm! – Nem érdekel, kedves, – mondá hűvösen Marianne, – nem is érek rá. Tudja, most sok a dolgom. A kegyelmes úr hivatott… Magdolna nem tudott egy árva szót sem kinyögni, csak tágra nyílt szemmel bámult Mariannera. – Énekiskolát nyitok, – folytatta a másik, majd megforgatta a tőrt és Magdolna szívébe döfött: – A kegyelmes úr ugyanis nagy barátja a művészetnek… Magdolna szívébe mélyen belefúródott a tőr, de elnyomta a kibuggyanó vért. – Gratulálok Marianne, – mondotta hűvösen, – csak vigyázzon, hogy azok a lányok ne énekeljenek olyan hamisan, mint maga… Marianne válaszolni akart, de nem volt rá érkezése. Magdolna ugyanis gőgös, hideg, szertartásos mozdulattal megbiccentette a fejét és kilebbent az ajtón. Marianne csodálkozva nézte ezt a mozdulatot és elismerően jegyezte meg: – Hiába, sokat tanult a nagyuraktól. Mit nem tesz a levegő! Szólt és megállt a tükör előtt s leutánozta Magdolnát. De csak harmadszorra sikerült neki a nemesen stilusos mozdulat… Groll úr arcán elfakultak a szeplők. Nem mintha rosszúl ment volna az üzlet, hanem a szerelem miatt. Néha az igazgyöngy is megfakul, nem tudni miért, hogy az történhetnék meg ugyanazokkal a drága pettyekkel, melyek a Groll sarjadék arcát voltak hivatva emlékezetessé tenni az emberek előtt. Groll úr halványodott, szomorú hallgatásba burkolódzott, sápadtan, szomorúan ballagott dolga után. A vénasszonyok részvéttel néztek utána és pompás összehangolással mondogatták: – Azok a bestiák! Azok a bestiák a Primusz kisasszonyok voltak, akik közül immáron kettő egy-egy jónövésü fiatalember karján sétálgatott. És boldogok voltak, mosolyogtak, pedig a báró meg az a patikus ketten együttvéve nem értek annyit, mint Groll úr egyetlenegy arcfoltocskája, melyet éppen csak hogy észre lehetett venni. És mégis ők tették tönkre azt a derék fiút, kinél gazdagabb nem volt még a túlsó oldalon sem. Egyebekben jóleső öröm járta át a szíveket, hogy nem sikerült megfogni azt a sok milliót, melyet Groll úr az orcáján viselt. – Nem érdemeltek volna meg egy ilyet, – mondogatták és Troszték, kik szemmel tartották az eltévedt lovagot, reménykedni kezdtenek. Az ilyen fájdalmat csak puha asszonyi kéz gyógyíthatja meg. Klárika talán éppen ez okból használt kézfinomítót. És Troszt mama reménykedve jelentette ki: – Egy Groll csak tisztes polgárleányt vezethet hajlékába… A gyűlölet óriás vala a Primusz-leányok iránt, majdnem akkora, mintha sikerült volna megszerezniök Groll urat. Az ő rovásukra írták Groll elszomorodását, csak azt nem értették, hogy egy rendes ember miért adja oda magát a búbánatnak olyan személyek miatt. Groll úr megértette. Ha eljött az este, ott érezte maga mellett Ica leheletét. A hajából kiáradó illat körülfelhőzte, látta mélytüzű kék szemét, fehér arcát, ringó járását és mélységes szomorúságok ébredének benne. Elólálkodott az Ezüst Csillag körül, elhallgatta a kiszűrődő valcereket, de nem mert bemenni, félt a leány látásától, közelségétől. A szíve sajgott, a lelke fájt. Viaskodott, miként a viziló a télidővel és nem tudott enyhülést találni. Egyszerre csak föltámadt Garai. Az agyonütött, agyonlapított Garai fölébredt, testet öltött egy éjszakán. Azon az éjszakán, melynek délelőttjén ki kellett fizetnie a házbért az üres hatszobás lakásáért, melyet valamikor még Mancikának vett. A szőnyegek megszívták magukat az orgonavirág-parfüm illatával, de a függönyökben benne volt már a por. Nehéz, fojtó levegő ült a butorok fölött, mintha halotti koszorúk hervadtak volna a siffonokban. Groll úr ide menekült bánatával és darabos könnyeket sírt a pamlagon. Egyszerre aztán fölébredt benne Garai, aki Gloriettről kezdett beszélni. Hogy jó volna, ha odalépne hozzá és megsiratná bánatos fejét. Odaülnek a zongorához és egy kacagó dalt énekelnek a szerelemről, mely olyan, mint a korai virág. Kinyílik, ha süt a nap, de elsorvasztja a legelső szél, megöli a felfúvó vihar. – Igen, Gloriett, – mondogatta szomorúan Groll úr, – Gloriett kedves volt hozzám, pedig nem szerettem. Hirtelenbuggyanó vágy ragadta meg Gloriett után és elhatározá, hogy fölkeresi. Legalább lesz valaki, akinek ki tudja panaszkodni magát, mert Gruberl néni, kivel ez irányban kisérletezett, imádságot ajánlt: – Drei Vaterunser, – motyogta a jó öreg, ki Szent Ferenc harmadik rendjének tagja volt és szent együgyüségében imádsággal gyógyította volna azt, amit csak csókkal lehet. Groll úr egy délután felöltözött. Fölvette Garai tavalyi ruháit, a merészen szabott zsemlyeszínű felöltőt, a kockás téli ruhát, a mályvaszínű keztyűt és a hídnál kocsiba ült. Elhajtatott a Szív-utcába, ahol barátságosan néztek utána a házmesternék, kik a legnagyobb hidegben is kapu előtt álldogáltak, mert hiszen ez az élet… Groll úr dobogó szívvel ment föl az emeletre, és megnyomta a csengőgombot. Idegen, csodálkozó arc fogadta. Groll úr alig tudta kinyögni Gloriett nevét, úgy megzavarodott. – Már nem lakik itt, – volt a válasz és becsapódott előtte az ajtó. Groll úr szomorúsággal szívében szállott le az emeletről, leballagott a házmesternéhez, aki elmondotta, hogy a kisasszony elköltözött. Valahova Budára, a Gellérthegy alá, ahol nagyszerűen el lehet bújni az emberektől. – Egy öreg úr lett a barátja, – mondta az asszony, – de a kisasszony szívesebben volt a fiatal úrral… Groll úr szomorúan ballagott el, a feltámadó Garai is becsapta őt. – Nem érdemes élni, – mondotta és közzétett egy apróhirdetést: ÁTADÓ LAKÁS. Modern, minden kényelemmel ellátott urasági lakás a József-utcában, családi körülmények miatt, azonnal átadó. Ugyanott olcsó áron eladók a butorok is. Bővebbet a házfelügyelőnél. Mint jó üzletember, nem akarta tovább fizetni a házbért. Annyira sohasem tudott elszomorodni, hogy elfelejtkezett volna arról, hogy mivel tartozik a pénznek, melyet még akkor is megszámlált, amikor Gloriett még vidám dalokat énekelt. – Ez a Gloriett hálátlan teremtés, – konstatálta és valami kellemetlen érzés férkőzött hozzá. Bántotta, hogy Gloriett búcsú nélkül hagyta faképnél, pedig akkor nem győzte dicsérni tapintatát. – Mégis Budára ment, – gondolta, aztán kijavította magát. – Csak a budai oldalra… Groll úr ugyanis csak az Erzsébet-hídtól a Margit-hídig tartotta Budának a várost, ami azon túl terült, nem érdekelte. Idegen volt neki, mert ott mások építettek és mások gyilkolták halomra az öreg házakat. Gloriett csakugyan Budára költözött, a Gellérthegy alá. Levetette rikoltó ruháit és polgári kontyba szelidítette haját. A rácvárosi templomba járt és barátságot tartott istenes nénikékkel, kik mindent meg tudtak bocsátani neki. Megbocsátották azt az öreg urat is, aki karvastag aranyláncot lógatott mellényén, és élesfüstű szivarokat szítt vacsora közben. Gloriett meg volt elégedve sorsával, mert új volt neki ez a világ. A korai lefekvések, a zsíros vacsorák a rácvárosi korcsmákban, a harmónika, amelyen keresztül borbélylegények szuszogták bele bánatukat az őszi éjszakába. A szél pompás melódiákat tudott és hervadt levelek szagát ráncigálta le a hegyről. Szépek voltak a délelőttök, amikor egyedül sétálgatott a Dunaparton és komolyan tartotta fejét, úgy hogy nem merte megszólítani senki, csak távolból néztek utána nagy tisztelettel. Jól esett, hogy nagyságos asszonynak szólították és nem szemtelenkedtek vele a férfiak. Ha este lett és vacsora után hazaballagott a nagybátyjával (ugyan ki is merne idegennel mászkálni ilyenkor), szerényen és tisztességesen viselkedett. Bánatos nótákat énekelt – melyeket a nagybácsi tanított – és halkan verte a zongorát, úgy hogy leheletfinoman hömpölyögtek ujja alól a hangok. Nem ivott pezsgőt, mely táncra erőszakolja az embert és illetlen mozdulatokra igazítja a lábat. Megtanulta a nagybácsitól, hogy a pezsgőnél százszorta tisztább és jobb a valódi óbor, melynek színe olyan, mint a berillköves gyűrű és forró tüzet önt el az erekben… A szobák falán tisztes képek komolykodtak. Szent Sebestyén és Nepomuki János néztek le arany keretükből. Ez utóbbit különösen tisztelé, mert a titoktartás vértanuja volt, és nékie szüksége volt a titoktartásra, mert nem jó, ha az emberek beszélni kezdenek… Néhány hónapig jól érezé magát ott a hegy alatt, de egyszerre csak megszólalt túlnan a város, titkos lámpajeleket küldött be az ablakon. A transzparensek betűi kisértetiesen robbantak, a háztetők fölött elalvó és kigyulladó sugárjáték mintha szólította volna. A kocsikerekek felrobogtak, megzörgették az ablakokat és néha-néha egy eltépett dal foszlánya remegett által a Dunán. Ilyenkor Gloriettet elfogta a vágy Pest után. Füle szomjas volt a pesti dalokra, szíve szerelmes a pesti éjszakába. Megmozdult a vére és vágyak szállották meg régen érzett, régen izlelt mámorok után. Szeretett volna pezsgőt inni megint és táncolni vad cigánymuzsikára, hallgatni az összezúzódó poharak csördülését és keringeni a parketten a nagy csillár alatt, mely önti a fényt, a sugárzást, a forróságot és megrebbenti a mámor részegítő arany fátyolát. Valami nehéz sóvárgás, hazavágyás lepte meg és egy reggelen tornyos frizurába rakta haját, fölvette divatos ruháit, melyeknek szabása olyan volt, hogy követelte a férfinézést. Csattos, magassarku cipőt húzott és az emberek nem győztek hová lenni az álmélkodástól. Az elfojtott pletykák kiszabadultak és a tisztességes asszonyok kezdték félrefordítani a fejüket, amikor elmentek Gloriett előtt. A nagybácsi legendája elfoszlott és amikor az öreg úr esténként megjelent Gloriettnél, az emberek megvetően ujságolták: már megint itt van az a vén betörő… A vén betörőnek egyébiránt nem tetszettek ezek a dolgok, de Gloriett nem engedett. – Át fogok költözni Pestre, – erősködött, – már meguntam a bugrisokat. Meguntam a harmónikát és Szent Ferenc asszonyait… Az öreg úr a haját tépte dühében, de nem tehetett semmit. Gloriett kereken kijelentette: – Nekem már elég volt a tisztességből… Már nem birom tovább… Az öreg úr kénytelen volt meginni a pezsgőt és meghallgatni ama dalokat, melyek hallatára a tisztességes ember úgy tesz, mintha elpirulna. És szomorú lemondással egyezett bele, hogy Gloriett lakást keressen Pestvárosban. – Isten neki, Pestre fogok járni, – mondotta, csupán azt kötötte ki, hogy ne kelljen neki gombos cipőt viselni, mert nagyon megszokta a cuggosat. Gloriett ebbe beleegyezett, mert hiszen a főhadnagyok is cuggosat viselnek és mégis egészen kedves fiúk. És Gloriett elkezdett lakást keresni. Olyat, amely neki megfeleljen, melyből a lépcsőházra nyíljék az ajtó. És a kezébe akadt a hirdetés, mely a József-utcában kínált hat utcai szobát… – Azt hiszem, ez jó lesz nekem, – mondá és azon az estén nagyon kedves volt a nagybácsihoz. Groll úr (az ifjabb) beletemetkezett szomorúságába, mely megnőtt, meghúsosodott, mint az őszi virágok szirma. Szomorú melankóliával rótta az utcákat, mintha keresett volna valakit. Üresek lettek az estéi, mintha kiszaggattak volna a lelkéből valamit, ami hozzá tartozott. Ezeken az üres esti órákon megrohanta minden vágy és minden emlékezés és rá omlott lelkére minden panasz. A ködös esték megteltek bánattal, sejtelmek és sírások dagadoztak benne. A kaputorkok feketén ásítottak reá és Icáról beszéltek neki. A levegőben suhogást hallott; elszállt galambok szárnyarebbenése zokogott a háztetők felett. Ilyenkor szomorúan lehajtotta fejét, a szívén megszólalt az a valcer, melyet Knill Erazmus hegedűje újjongott, amikor átölelve tartotta Ica derekát a táncban. És fölsóhajtott, reszkető szívére keresztülhullámzott a múlt: – A három galamb, – mondotta, – a három galamb… Kettő beléje csapott szárnyával, a harmadik nem is érdekelte. És ment, kereste a lépésük nyomát, melyet nem tudott megőrizni a kő. Elbolyongott a kis házak alatt, melyek látták ablakszemükkel az ő alakjukat, melyeknek íves kapuja visszaverte kacagásukat. Emlékei vitték, beráncigálták a Medve-utcába, mely üres volt és halott, csupán a leeresztett függönyön keresztül szűrődött ki az élet lámpasugárba fojtva. A kiszűrődő fény elmosódott sugárpillangót röpített a vizes kövezésre, mely olyan volt, mint a tükör, melyben halott asszonyok nézik arcukat. És Groll úr megállt a sarkon, arcán végig szántott két meleg könnycsepp. Állt, gondolkozott, gondolatai összefolytak érzéseivel, mint ahogy gyönge embereknél szokás. Egyszerre megrezzent, mert valaki megérintette vállát. Gyöngéden, alig érezhetően, aztán egy frissen kacagó lányhang csengett a fülébe: – Groll úr! Jó estét Groll úr! Stefike volt. Pikáns kis arca hirtelen elkomolyodott, amikor Grollra nézett. Összébb vonta vállán a berliner-kendőt és félig hízelkedően, félig sajnálkozva simult a fiúhoz: – Szegény Groll úr, – mondotta, – maga sír… Groll settenkedve kapott zsebkendőjéhez, Stefi pedig csicseregni kezdett. – Jöjjön, kísérjen el, a boltba megyek… Groll úr hozzácsatlakozott a kisleányhoz és elindult vele. Stefi elfogulatlanul beszélt. Járt a szája, csakúgy ömlött belőle a szó. – Szegény Groll úr, én tudom miért szomorú maga. Az Ica miatt. Pedig nem érdemes, higyje meg, nem érdemes… Icával nem lehet összeférni, amióta menyasszony… Stefi elhallgatta, hogy Ica nyakon ütötte. Amióta ugyanis menyasszony volt, azóta nagyon hirtelen járt a keze. És most Stefi mindenbe belekotnyeleskedett, egyszerre csak elcsattant a pof, mire Stefi bosszút esküdött. – Csak hencegj, – mondotta, – azt hiszed én nem tudok magamnak fogni egy patikust?! Ica elnevette magát, de Stefi duzzogott. És hogy találkozott Grollal, úgy érezte, a sors küldte neki. – Ne féljen, nem fogom megmondani Icának. Még elbizza magát! Azt hiszi mindenki utána bolondul! Groll urat felvidította Stefi csacsogása. Gyors, eleven, szapora beszéde lecsitította és egy kis derűt lopott reá. Beszéd közben belekarolt Groll úrba. Bizalmasan, csacsogva és összehangolta járását vele. Groll úr egészen elszédült, lopva egy-egy pillantást vetett a kisleányra és megállapította, milyen nagy és milyen gömbölyü. A karja meleg volt, keresztül sütött a felöltő szövetén. Groll úr megkérdezte: – Hány éves maga? – Tizenhét leszek.