# A három galamb: Regény ## Part 6 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-harom-galamb-regeny-40715/index.md Hogy véget ért a tánc, a tenyerek megcsattantak, a tisztes asszonyokból tapsban tört ki a csodálkozás. És Groll úr bemutatta az ifjúságot a Primusz-kisasszonyoknak, kik ezen az estén fáradtra táncolták magukat. Magdolna kisasszony gyönyörködve szemlélte a három galambot és a kegyelmes úrra gondolt. – Minden igényt kielégítenek, – konstatálta és boldog volt, hogy ilyen virágszálakat talált. A Primusz-kisasszonyok lassan-lassan megtöltötték a termet jókedvvel és melegséggel, mely láthatatlanul kiáradt belőlük. Biztatóan mosolyogtak a kezdőkre, kik bátorságra gyúltak. Őket utánozták valamennyien, melléjük tolakodtak mindannyian. És Popelka úr megelégedetten nézte a tánc bimbózását, az ügyetlenkék hangosan kacagtak, ha valami nem sikerült. A vén táncmester hálásan bólogatott Magdolna felé, ki úgy ült a sarokban, mint egy királyné. – Nagyszerű, – mondotta ez a bólogatás, – igazán nagyszerű… Groll úr tüntetően távol maradott a három galambtól. Trostné ugyanis nem jó szemmel nézte a táncot. Nem hiába volt kéményseprő asszonya, már a füst szagáról megmondta, kéménytűz-e vagy lángbaborult a ház. Ösztöne súgta, ez a Groll valamit melenget a szép lányok iránt. Amelyik darázs egyszer rászáll a mézre, másodszor is megpróbálkozik. És kurtán megmondá leányainak: – Ide nem fogunk jönni többet! – Miért nem? – érdeklődtek a leányok. – Mert az a Groll nem tetszik nekem. Nem akarok neki alkalmat adni a komiszkodásra! Szimatja ugyanis azt a szagot vette, hogy a milliomos Groll Fábián fiában nemcsak a kéménytűz lobog, És mert Fábián úr minden estére hozzájuk parancsolta fiát, könnyű volt visszatartani a fiatalembert a komiszkodástól. Trost úr ugyan disznóságot mondott ilyen esetben, de Trosztné asszonyság szerette a választékos kifejezéseket. Amikor az első estének vége volt, a lányok összedugták fejüket. Primuszné asszonyság a foyerben várta őket és gyönyörködve szemlélte piros arcukat. – Hogy mulattatok? – kérdezte kiváncsian. – Azt csak most állapítjuk meg… Ica már útközben leutánozta a Troszt-kisasszonyokat. Seprőnyéltartásukat és merev nyakukat. Amerre mentek, megtelt kacagással minden sikátor, a friss lányhang úgy csengett, mint a megütött zongorahúr. És azon az éjszakán boldog álmot aludtak mind a hárman. Csak Manci riadt föl egy pillanatra, mert hogyan, hogyan nem, álmába betolakodék a vizlovag. Duzzadt volt a szájaszéle és a szeme mélyen feküdt homloka alatt… Azontúl minden este megjelentek az Ezüst Csillagban. Icának föltünt, hogy Groll úr elmaradt. Csak egy-egy pillanatra nézett be a tánchoz és alig tudott vele néhány szót váltani. Manci közömbösen vette az esetet, de Ica szerette tisztán látni a dolgokat. Észrevette, hogy Troszték sem jönnek el és megtalálta az összefüggést. És egy este, hogy Groll egy pillanatra beszökött a terembe, megkérdezte: – Ugy-e maga esténkint a Trosztéknál tölti az időt? – Fájdalom, – mondotta Groll, – az apám rámparancsolt. Tudja, az öreg nem szereti a vicceket. Ica fölpattant: – Mi csak vicc voltunk magának?! Köszönöm. Mit akar akkor maga Mancikával?… Groll úr arcán kigyulladtak a szeplők. – Ica, – mondotta szepegve, – tudja, hogy megbántam mindent. De nem is Manciról van szó, hanem magáról… Tudja, rájöttem, hogy tulajdonképpen maga tetszik nekem. Maga valahogy jobb hozzám és olyan okosan tud beszélni. Ica fölkacagott, olyan kedvesen buta volt ez a Groll. Aztán megkérdezte: – Most talán nekem kinálja föl azt a hatszobás lakást? – Nem, – szepegett Groll úr, – én nagyon tisztelem magát! – De Trosztékhoz jár minden este, – vetette közbe a leány. – Nem sokáig, – mondotta Groll, – meglássa, nem sokáig. Én nehezen kezdek el valamit, de ha elkezdem, akkor minden ropog… Két hosszú karjával belemarkolt a levegőbe, mintha láthatatlan nyakcsigolyákat fogott volna, melyeket füstfaragó mesterek és mesternék viselnek. Hiszen könnyű volna elbánni velük, csak ne volna olyan szerelmes a kéményfüstszagú kisasszonyokba Fábián mester, ki a fián keresztül második ifjúságot élt. Ica jókedvűen kacagott föl és ez a nevetés megrázta Groll úr idegeit. Belecsendült a lelkébe, amelyben visszhangok keltek, mint amikor a templomban a vox angelica megrezdíti a festett ablakot. – Meglássa, igazat mondok Ica, – erősködött Goll úr, mire aztán Ica csillapítóan szólt oda neki: – Csak ne siessen el semmit, – mondotta, – nincsen nagyobb baj, mint a sietés. Lássa, Manci is mindig siet és sohasem ér el semmit… Groll urat megvigasztalták Ica szavai. Úgy érezte magát, mintha a kis leány megsímogatta volna puha, bársonyos kezével. A haja illata körülfelhőzte és lomha nagy vére elkezdett sebesen keringeni. – Ő szimpatizál velem, – mondá örömmel, – én szimpatikus vagyok neki! Szinte hálás volt Garainak, hogy Mancikával elrontotta a dolgot. Mert ez az Ica sokkal szelidebbnek látszott és az öreg Groll nem szereti a pattogós asszonyokat. Egy este, amikor már mindenki tudott valamit a tánchoz, Magdolna kisasszony meggyujtotta a csillárokat és megtelt fényözönnel a terem. Popelka úr fölhúzta új frakkját, mely sötétkék vala és hajtókáiba piros virágot hímeztek a budai asszonyok. Popelka ugyanis nem törődött a divattal, mely folyton változik, míg az öltözés művészete ugyanaz marad. Rosetti és Knill Erazmus is felöltötték Beethoven-kabátjukat és a fenyőszag helyett lóhereparfümöt hintettek a levegőbe, melybe láthatatlanul beringott valami különös hangulat. A kislányok tánc közben föl-fölkapták fejüket, mintha valaki leskődött volna rájuk. A Primusz-kisasszonyok pedig észrevették, hogy Magdolna kisasszony sokszor fölpillant a mennyezethajlásra, mintha valamit keresne azok mögött a titokzatos rácsok mögött. Stefike, akinek olyan szeme volt, mint sólyommadárnak, legalább azt állította, hogy a rács mögött két tűzpont parázslott, két hirtelenszívott cigaretta, de Ica, aki nem szerette a romantikát, rápirított: – Már megint szamárságot beszélsz… Igaz, hogy a táncolók között legendák settenkedtek a három rácsos ablakról, mely mögött nagy urak leskelődnek a fehér kisasszonyokra. Titkos ajtó nyílik a fülkékbe, ahonnan jól lehet látni a táncot és a lányokat. Mindenki beszélte, de senki se hitte, mert, amikor Magdolna kisasszonyhoz kérdést intéztenek, ugyanazt mondta, amit az Ica: – Szamárság… A kegyelmes úr másnap meglátogatta Magdolna kisasszonyt, kivel egy egyesületben jótékonykodott. Magdolna kisasszony várakozóan kérdezte: – Hogy tetszett a tánc, kegyelmes úr? A kegyelmes úr megbólintá a fejét: – Tudja, hogy szeretem a művészeteket. – És a három galamb? – Ahhoz csak gratulálhatok. Mindig bíztam a maga izlésében. A kegyelmes úr közömbös dolgokról kezdett beszélni, mint mindig, amikor elhatározások előtt állt. Egyszerre aztán megtört egy mondatot: – Ja igen… Az a kis barna megérdemli, hogy pártfogásba vegyem… Magdolna meghajolt: – Nemsokára személyesen fogja megköszönni a pártfogást… Azon az éjszakán Mancika megint az esőcsepplovagról álmodott. A szeme beesett volt és duzzadt szájával meg akarta csókolni a nyakát. Amikor elmesélte álmát Krisztina néninek, a vénasszony fölkiáltott: – Maga boldog lesz, Mancika. Meg fog ismerkedni egy nagy úrral, aki szeretni fogja magát. Lesz minden, amit csak akar, ruhája, kalapja, gyönyörű cipője. És pénze sok, amennyit csak akar… Meglássa, hogy igazat beszélek… Mancika, aki szeretett mesebeli hercegekről álmodni, hitte is nem is, amit Frau Krisztin beszélt. Erre célozgatott Magdolna kisasszony is, aki mindennap foglalkozott vele. – Maga a legszebb lány az egész iskolában, magának nem szabad ostoba házasságot kötni… Ezt azért tartotta szükségesnek megemlíteni, mert a Primusz-kisasszonyok körül valóságos udvar keletkezett. És voltak közöttük, akiket számba lehetett venni, legalább Ica besorozta őket a komolyak közé. A legtöbbet Fazekas forgolódott körülöttük, aki patikát készült venni és estéit itt töltötte a kislányok között, kiknek fehér volt az arcuk, mint a porcellán tégelyeké, melyekben kézfinomítót árulnak az asszonyoknak… Fazekas ugyan inkább Icával foglalkozott, de Ica ügyesen rájátszotta Mancikára. Magdolna kisasszony szemét mindez nem kerülte el és egy délután elhivatta a kegyelmes úrtól a bárót, aki néhány hét alatt meghízott, szétterpedt a nagy kényelemtől. Eltünt arcáról a ragadozó-vonás, mely már elárulja messziről a játékos embert. Vagy egy óra hosszat tanácskoztak. Amikor Magdolna apróra elmagyarázott mindent, Sporn báró vállat vont: – Komisz dolog, de mit csináljak… – Az ilyen dolgokat nem kell túlságosan komolyan venni. Még nem halt bele senki… Sporn bárón sötétzöld zsakett volt, amikor belépett a táncterembe. Jobb szemén monokli kevélykedett és arca kifejezése unott volt, megvető. Egyebekben pompás gyerek volt, az arca hasonlított a divatos színészekére és a kabátja zsebéből vérszínű selyemkendő nyújtotta ki tűzpiros nyelvét. Ilyennek álmodták a zúgutcákban a lányok a grófokat, akikről csak annyit tudtak, hogy vannak és élnek, szörnyen vasaltak és diszkrét parfüm illanik ki kendőjükből. Magdolna kisasszony mutatta be a bárót a Primusz-kisasszonyoknak. Sporn úr arcáról leolvadt az únott kifejezés, amikor meglátta őket. – Csinosak – mondotta Magdolnának, – igazán csinosak… Ez az elismerés nem esett rosszul Magdolnának. Sporn báró ugyanis értett az asszonyokhoz. A leányok megváltoztak valamennyien. Mintha Knill Erazmus valami hódító mérget fecskendezett volna a levegőbe, mely a szívekbe szállt. És megmámorosodtak tőle, úgy érezték, Rosetti még sohasem zongorázott ilyen gyönyörüen és Knill mester kezében nem zokogott még soha így a hegedű. Azok a lapos, százszor hallott, ezerszer megunt melódiák, melyeket a muzsikáló órák minden délben lesírtak, egyszerre megszépültek, megteltek élettel, ritmusuk belekapaszkodott a kifeszített izmokba s Popelka úr mosolyogva látta: így még sohasem ment a tánc. Az arcok kipirultak, Szent János lámpásai kigyúltak hivogató fénnyel a lányszemekben és a pillantásokból szelid kinálkozás szállott a báró felé hangtalanul: – Akarod? Akarsz?! A merev, nehézkes, alig mozduló polgárkisasszonyok szívén fölpattant a titkos ajtó, melyen olyan dolgok settenkednek által, miket nem jó tudni az anyáknak. Besurrantak a kinyílt ajtón és megfestették az álmokat, mint a gondos asszonyok a husvéti tojást. A fakó, egyszínű lánykák megszépültek, mert belépett közéjük a mese. A lovag, akinek el kell jönni egyszer. Néha korán jönnek, amikor még alig hogy kibújt az első ibolya, máskor meg elkésnek és térdig gázolnak az elhullott levélben. Övék a legelső vágy, a szívnek legelső rezzenése, a legelső sóhaj. Jönnek mosolyogva és eltünnek könnytelenül. Holttestük tölti ki a szerelmi ostromháborúban az árkot és aki utánuk jön, annak könnyű dolga van… Az első lovag! Az első szerelem! Jó, hogy ezek a lovagok nem támadnak vakon, jó, hogy az első szerelem máglyája ellobban hamar. Ezeket gondolá Magdolna kisasszony, ki járatos vala a szerelemben. És elgondolta, mi lenne, ha hívná, ha szólogatná őket. Egy este üresen maradnának a fehér ágyak és az emberek arról beszélnének, hogy rettentő csapás sújtott rájuk vaskeztyüs kezével, pedig a tavasz lett diadalmas az élet fölött… A terem forró lett a táncoló lányok lehelletétől, kik úgy imbolyogtak Knill Erazmus hegedűszavára, mint a rózsatövek a májusi szélben. És kétféle muzsika lengette a ritmust, az egyik a vén hegedűs kezefejében lakott, a másik pedig a szívekben. És emez volt a szebb, az erősebb, a hatalmasabb, ez feszítette meg a lábikrák izmait, ez csalt hivogató sugárzást a szemekbe: – Akarod? Akarsz? A tied leszek! A Primusz-kisasszonyokat azonban nem fogta meg a láz. Ők valahogyan hidegek tudtak maradni. Megszokták, hogy először hadrendbe sorakozzanak, ha ütközetbe mennek és őket nem találta senki sem készületlenül. Talán azért, mert velük mindenki harcot kezdett. A báró mélyen meghajtotta magát előttük, amikor Magdolna bemutatta. – Egyenesen a maguk kedvéért látogatott ide, – mondá, azonban Ica hirtelen visszavágott: – A báró igazán nagylelkű. Én például nem volnék képes érte ekkora áldozatra! Sporn báró ebből megérezte, hogy ezek a lányok nem azok közül valók. Azokat jelölte meg így, kik az első köszöntésre halálos szerelembe esnek, akik négyoldalas leveleket írnak és akik virágot préselnek az imádságos könyvbe. – Nem szeretem ezeket a kis érzékeny állatkákat – mondá megvetően, – amikor bizalmas társaságban volt és amikor Magdolna csatasorba állította Mancika ellen, meg volt győződve, hogy ebbe a kategóriába tartozik. De amikor szembe került vele, megállapította, hogy tévedett. Mert Mancika nem volt ugyan olyan támadó szellemű, mint a huga, de nagyszerűen el tudott oltani minden tüzet. Hideg lett, mint a márványszentek az útszéli kápolnában, melyek alatt hiába lobog a mécses. Mancika az első pillantásra megállapította, hogy csinos a fiú. És hogy elegáns. Mert ő a férfiruhához is értett. Gyerekkorában, amikor jóllakott az asszonyi dolgoknak bámulatában, órákhosszat elállongott a férfidivat-kirakatok előtt és képzeletben felöltöztette lovagjait, a diszkrét mellényekbe megkötötte a nyakkendőjüket és kiválasztotta a legszebb keztyüt, melynek gyöngyház gombja sejtelmesen csillogott, mint az álombeli princek szemei. A báró vele foglalkozott egész este és vele táncolt. Úgy forgatta, mint a pelyhet a beillanó reggeli levegő, minden mozdulatának engedelmeskedett. Bele tudta ringatni a táncba, mely meggyújtotta az asszonyszívekben a vágyak ámpolnáit, melyeknek fénye kiragyog a szemekből, megcsillan a hajfonatokon és rózsát ültet az arcra. Ezen a hevületen keresztül kúsznak forró testükkel a kísértések és minden férfifejben fölszikrázik a gondolat: jó volna tánc után egyedül lenni… Amikor vége volt a táncnak és Knill Erazmus tokba zárta hegedűjét, a leányok olyan lassan húzódtak az ajtó felé, mint még soha. Az új lovagot akarták látni, aki egyszerre megjelent közöttük és teliültette tavasszal az őszt. – Báró – sóhajtottak titokban, – báró és milyen gyönyörű! A báró Mancikával foglalkozott. Kedves volt és mosolygott. Mosolygásában azonban nem volt semmi nekibizakodás, a fiú szemmel láthatóan megjuhászodott. Groll úr, aki megint későn érkezett, megint Icával foglalkozott: – Hogy tetszik magának, kisasszony, ez az úr? – Óh, nagyon mulatságos és nagyszerűen táncol! Groll meg volt elégedve a felelettel. A második galamb még nem volt senkié. VII. Magdolna kisasszony belső boldogsággal nézte, hogyan szövődik a fiatalok közt a regény. Fiatalok alatt Mancikát értette, meg a bárót, aki nagyszerű gyerek. – Nagyon szeretem a fiatalokat – mondotta ő excellenciájának, – kivált ha okosak. Mert a báró okosnak bizonyult, szívósnak, kitartónak, ügyesnek. Nem rohanta meg egyszerre a leányt, hanem lassan-lassan melléje csúszott. Először az idegeibe vette be magát, aztán a hiúságába. Innen már meg lehet építeni a hidat, mely az álmokhoz vezet. Ez a híd sóhajtásból épül, egy elfeledkező nézésből, egy kibuggyanó szóból, egy kézszorításból… Mancika azonban zárkózott természetű volt. Az ilyen leány szívébe bejutni a legnehezebb, az álmodók, a bolondok, az ábrándosak vannak tőlünk a legmesszebbre. Azt hinnők, ők szédülnek el a legelső vallomásnál és ők vetik magukat elsőnek karjainkba. Pedig nem ők azok, akikkel a tavasz és szerelem kezdődik, hanem az egészségesek, a józanok, akiknek mozgásba jön a vére, ha virágillat csapódik hozzájuk. Csak ezeket lehet megrohanni, elszédíteni, körülölelni egy pillanat gyorsan lobbanó mámorán keresztül. Ezek a sablonosak, az únottak, a jóviseletűek, a kedvesek, a megdicsértek. Az álmodó szívhez néz az út, nehéz megvívni a mesékkel és az álomlovagokkal. Nehéz elhallgattatni az álommuzsikát, az eolhárfát, a tízhúrú hegedűt. A báró a legelső mérkőzésnél észrevette, mert amikor egy este, tánc közben a megengedettnél forróbban ölelte magához Mancikát, a leány arca hirtelen elkomolyodott. – Mi bántja? – kérdezte a báró. – Semmi, azt hittem hirtelenében, hogy a Grollal táncolok. Ettől kezdve aztán óvatosabb lett. – Nehéz, nagyon nehéz a kicsike – mondogatta Margarétának, aki türelmetlenkedett. – Mert a kegyelmes úr kezdi unni magát és ilyenkor kiszámíthatatlan. Még azt is megteszi, hogy elutazik és akkor hiábavaló minden, amit itt hangszerelnek. A báró értelmes fiú volt, a kemény szóból is megértette az egészet. És ilyenkor egy kis irtózás fogta el, melyet alig tudott elfojtani. – Csunya dolog – konstatálta, – nagyon csunya dolog. – Úgy látszik, barátom – mondá egyszer a nagyúr, – magának nem sok szerencséje lehet a szerelemben! És ebben a pillanatban olyan volt, mint a keleti isten, amikor fehér testű szűzekre éhezik. A báró megundorodott tőle és kissé élesen felelt: – Ez talán azért van, mert a szerelemben sem korrigálom a szerencsét. – Pedig ott szabad – mondotta a kegyelmes úr, – néha nagyon is ajánlatos. A vén ember teljesen Magdolna befolyása alatt állt, aki nem sajnált semmit, hogy ingerlő új helyzeteket teremtsen neki. – Higyje meg, kegyelmes úr, csak az ér valamit, amit nehezen és drágán lehet kapni. És elkezdett neki Mancikáról beszélni. Szakszerűen érdekesen, mert Magdolna művész volt, senki sem tudott úgy az asszonyi szépséghez és az öreg ember új gyönyörűséget várt, új izgalmat, hogy megszínesítse a körülötte áramló ködöt, mely egyforma szürkeséggel nyeli el a gyorsan iramló napokat. Neki ez a játék az volt, ami a régi embereknek az óracsinálás: foglalkoztatta, fölélte maradék energiáját elalvó életének. Neki a várakozás adott izgalmat, a játék, melyet másokon keresztül játszott és ebből a játékból élt Magdolna kisasszony. A báró tisztán látta a dolgokat és néha megriadt. Sok volt még benne az ifjúságból és az ifjúság megriad attól, ami tőle idegen. De azért engedelmeskedett a kéznek, mely rángatta, nem tudott lesiklani az útról. Mert megszokta a kényelmet, a jólétet, a pénzt, a levegőt, mely teli volt a gazdagság minden illatával. – Bolond volnék – csitítgatta magát, – bolond volnék… És elkezdte Mancika ellen az ostromot. Óvatosan indult neki, lassan, kiszámítottan. A kalandorok és hamiskártyások vére áramlott benne, a játék kezdte hevíteni. Lassan, gyöngéden bánt a leánnyal, hetek multak el, míg egyszer megszorította a kezét és Mancika ujjai szeliden engedtek a szorításnak, kissé remegtek, aztán belesímultak szeliden, megadóan. – Amióta magát ismerem – suttogta, – mindig maga jár az eszemben… Mancika fehér arcán kigyúlt a bibor és szemei melegen nézték a fiút. Nem felelt semmit és attól az estétől kezdve dalba fonódott minden érzése. Azok a láthatatlan muzsikások, kik gyerekkora óta megtöltötték az álmok melódiáival a sötét sarkokat, most lakodalmi himnuszt csaltak ki hangszerükből. A primhegedű vékonyka hangja ujjongott, a fuvola fürgén trillázott, a hárfa pengett és valahol mélyen a szekrény alatt elhelyezkedett egy bőgő és belebrúgózott vidáman az ujjongó nótába, úgy, hogy föl kellett kacagnia. Mert ez a bőgő lassú morajlással mintha így zümmögött volna: – Groll úr, Groll úr, Groll úr! Eszébe jutott ugyanis Ica megjegyzése, aki kemény egyenesen ezt vágta oda neki: az a Groll tízezerszer különb, mint a báró! Különb, mert becsületesebb. Icának ugyanis sehogy sem tetszett ez az ember. Valami ösztöne volt, ami nem csalta meg soha és amikor észrevette, hogy Mancika kezd feléje hajlani, közbevetette magát: – Te, Manci, jó lesz, ha vigyázol magadra! – Miért? – Mert ez a báró nem rendes ember, akivel kezdeni érdemes! Manci azonban már túl volt ezen. Egy este ugyanis, amikor pihentek a párok és Rozetti meg Knill Erazmus egy régi bécsi dalt cincogtak hangszerükön, a báró remegő hangon súgta oda a leánynak: – Szeretem magát, Mancika. Maga nekem az élet és a boldogság. Maga nélkül üres volna körülöttem minden és ha maga nem volna, én rossz ember lennék nagyon… Mancika nem felelt semmit, csak szeliden meghajtotta fejét és a szeme sarkába belopódzott egy könnycsepp. Éppen csak annyi, hogy meg tudta nedvesíteni a hosszú szempillákat. És ettől a perctől kezdve Mancika hol víg volt, hol szomorú. Szomorú, hol sírt, hol nevetett. Sírt olyankor, amikor arra gondolt, hogy mi lesz, ha a báró meg fogja tudni, hogy ő nem királykisasszony, hanem csak egy asztalos leánya a Medve-utcából, kinek apja most abból iszik, hogy részeg kocsisokat hajigál ki a korcsmaajtón. Nevetni meg akkor nevetett, amikor a láthatatlan bőgő elkezdett: zúgni, búgni: – Groll úr, Groll úr… A báró a vallomás óta mintha megszelidült és megsápadt volna. Karcsú, elegáns alakja elvesztette minden feszességét, arcára ráült valami álmodásféle. Mancika boldogan mosolygott föl, amikor megjelent és tánc közben néha megfeledkezve magáról, egy rövid fél pillanatra a vállára csuklatta bóbitás fejét, Erre aztán összenéztek a polgárleányok. – Csunyán viselkedik az a leány – mondogatták, – de a szívük megtelt vala irigységgel… Magdolna kisasszony gyönyörködve nézte őket: – Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, – mondotta Popelkának, a bárónak pedig odasúgta: – Bravó, bravó! És elreferált a kegyelmes úrnak is, aki egy nézeten volt Magdolnával: – Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, csak olyan átkozott sokáig ne tartana! Ő excellenciája ugyanis most már sűrűbben jelent meg a rács mögött a titkos fülkében, ahonnan elgyönyörködött az ifjúságban. Alulról meleg illattal kevert pára szállott föl hozzája és bebújt a faragott lécek között. A kegyelmes úr úgy szívta magába az illatot, mintha rózsaszag lett volna. Pedig az ibolyához állott közelebb, mert leányi hajból kavargott elő. – Nincsen szebb, mint az ifjúság – ismétlé meg magát és tágra nyílt szemmel bámulta a bárót és Mancikát. Szemmel követte minden mozdulásuk, magába szívta arcjátékukat. Úgy érezte, ő jár ott kar karba öltve azzal a barna leánnyal, minden mozdulata, minden nézése, minden hevülése neki szól. Érte, miatta, az ő akaratából történik minden, ő vette bérbe mások ifjúságát, hogy esztendőről-esztendőre újra átélje azt, ami szép és ami az életet teszi. – Maga nagyon ügyes hölgy, Magdolna – vetette oda a vén leánynak, aki boldog volt ettől az elismeréstől. És a kegyelmes úr hálás is volt iránta. Nem tudott volna meglenni e nélkül az asszony nélkül, akivel valamikor személyesen játszotta el azt a játékot, mely alattuk himbálódzott. Mert akkor még fiatalok voltak mind a ketten. Magdolna haja olyan volt, mint Mancikáé, és ő maga elegáns fiú volt s házasságot igért Magdolnának, aki az övé lett nemsokára. Az övé lett sírás nélkül, könny nélkül, jelenet nélkül és amikor megunta, önként félreállt, de mint gondos asszony maga ügyelt arra, hogy a kegyelmes úr mellé ne kerüljenek veszedelmes személyek. Magdolna értette a módját, hogy kell újra meg újra megjátszani a szerelmi játékot, újra átélni a legelső regényt. És ezért nagy becsben vala ő kegyelmességénél, ki minden dologban reá hallgatott. Most, hogy a kegyelmes úr gyönyörködve nézte végig Mancika csatáját, melyet azon a fiún keresztül vívott vala, megjegyezte: – Én nem mórikáltam magam ennyit kegyelmes úr! Ő excellenciája helyeslően bólintott: – Úgy van Magdolna, de én gyorsabb voltam, mint azon fiatalember! Magdolna megvigasztalta: – Még csak néhány nap az egész, akkor aztán jövünk mi. Amikor a kegyelmes úrnak egy ilyen ügye támadott, mindig többes számban beszélt, hogy észrevegye, hogy neki is része van a dologban, hogy ő is hozzájárul ahhoz, amiért mindig hálásnak illik lenni. A báró pedig folytatta az ostromot. Egyszerre csak ott állott a kapu alatt, mely önként megnyilott előtte. Megnyilott és csendesen befogadta a hódító lovagot, ki legelső volt közöttük. Most már nem beszélt elfojtott, elszorított hangon, már nem akadozott a szava. Meleg, forró mondatok buggyantak ki a száján, a hangja zümmögött, mint a megrezzenő húr a hegedűn. És Mancika is bátrabb lett. Nem sütötte le a szemét, hanem melegen, nyugodtan a fiú arcába nézett és csendes bizonykodással felelte: – Én is szeretem magát. A báró mindennap virágot küldött. Vérszínű, selyemszirmu virágot, melynek a Mancika a nevét sem tudta. A virágnak nem volt illata, de lángolt és égett és megtöltötte tűzzel a szobát. Ica ebből mindent megtudott. – Beléhabarodott, – konstatálta, – egészen beléhabarodott…