# A három galamb: Regény

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-harom-galamb-regeny-40715/index.md

Gruberl néni pontosan leírta. Még a fotográfus sem tudta volna szebben. És Groll úr (a fiatalabb) megállapította, hogy Gloriett volt. Most már befejezte a mondatot, mit az imént kettéharapott:

– A bestia! Az a bestia…

Aztán lefeküdt. Egész éjjel azon gondolkodott, hogy hogyan keveredett ebbe a dologba a Medve-utca. És szomorú köd szállt a szívére, hirtelen jött bánat. Mert tisztában volt, hogy többé nem mutatkozhatik a Medve-utcában. Pedig az a hatszobás lakás már várja Mancikát, a hófehér galambot.

A Primusz kisasszonyok nem tudták megmagyarázni, hogy hol maradt Garai úr. Mert mind ott sétált az ablak alatt: a fasirozott nyakú telegráfos főhadnagy, a fogalmazó a statisztikából, a pesti jogász, a bankhivatalnok. Csak Garai hiányzott.

– Ugyan hol lehet? – érdeklődött Manci.

– Majd előkerül.

De egész délután nem mutatkozott. Eltünt, elveszett. Este, amikor már kiürült az utca, egy árnyék simult bele a félsötétbe. Megállott a Primusz kisasszonyok ablaka alatt és remegő hangon megszólalt:

– Mancika. Mancika kisasszony!

Mancika már feküdt, de meghallotta a hangot, Magára kapta a ruháját és kihajolt a virágok fölé.

– Mancika, – suttogta Garai úr, – én szeretem magát. De nem járhatok többé a Medve-utcában. De ha maga akarja, holnap kocsit küldök magáért. Már berendeztem azt a lakást és akkor mindennap látjuk egymást. Én minden este magánál leszek.

Mancika arcát elöntötte a tűz:

– Maga téved, kedves Groll úr, még a felesége is csak talán lettem volna!

Egy gyors, rövid rántással behúzta a zsalugátert, és a következő pillanatban ellobbant a gyertya. Garai úr szívére keserű, vad érzés szállt. Ez a leány is észrevette, hogy Groll úr a különb. Ő is azt akarta, amit Gloriett. Asszonyává lenni, a gazdag Groll fiának.

– Nem érdemes élni, – konstatálta és kiballagott a sikátorból. A levegőben valami huhogó hang muzsikált, mintha elszállott volna egy galamb, az első fehér galamb.

V.

Frau Krisztin kezdett megint sűrűn bejárni Primuszékhoz, de már nem emlegette többé Groll urat. Nem mert előhozakodni vele, mert Fábián úr megfenyegette. Megtudta ugyanis, hogy fiacskája Krisztina néni útján próbálgat közlekedni azzal a perszónával, mire csúnyán lehordta az öreg asszonyt. Frau Krisztin tehát elő sem hozta a fiatal urat, nem mervén kikezdeni a segítő egyesület hatalmas elnökével, ki egy személy vala Groll Fábiánnal.

Grollék helyett Franzen Magdolnát kezdte emlegetni, akinek nemsokára megnyilik tánciskolája az Ezüst Csillagban. Az ilyen gyönyörü gyerekek nem hiányozhatnak onnan. Nagy urak is meglátogatják néha a budai leányokat, kik között nincsen ehhez a három galambhoz fogható. Ha egyszer elmennek, annyi udvarlójuk lesz, hogy el sem férnek a gyalogjárón és lefőzik a budai polgárkisasszonyokat.

Primuszné asszonyság fájdalmasan sóhajtott erre a közlésre, mely mintha a lelke bokrán nőtt volna.

– Hiszen elküldeném őket, de tudja, hogy az uram nem keres semmit.

Frau Krisztin megvigasztalta: iparos emberrel megesik ilyesmi. És nyomban felcsoszogott a Három Koronába Magdolna kisasszony színe elé, aki éppen rendezgette a lakást. Új selymeket és bársonyokat szórt szét a szobában, új színeket kevert furcsa tarkaságba. Mert azok az urak, kikkel meleg barátság füzte össze, szeretik a változatosságot. Asszonyban éppen, úgy, mint színekben és ha már ő maga nem ölthetett friss ábrázatot, megváltoztatá a lakást. Hogy Frau Krisztin beszámolt a dolgokról, elégedetten bólogatott:

– Valamit fogunk csinálni szegénykékkel, – mondá és délután elhívatta a Primusz mestert. Megbízást adott neki mindenféle foltozgatásra és nagy csomó pénzt adott előlegül.

– Aztán ne feledkezzen el leányairól, – szólt oda a derék asztalosnak, aki nem értette meg, miért fizetik meg ennyire a semmiségekért. De elve volt nem kutatni, hogyan jön a pénz, melynek soha sincsen szaga és úgy fölmelegíti az embert, mint a háromszor főzött szilvapálinka. És Primuszékhoz egyszerre beköltözött a jókedv. Egyszerre dalos lett a leányok szája, a nézésük visszanyerte régi biztosságát, a gödröcskék megjelentek arcukon. A lovagok megállapították, hogy megszépültek és megvidámodtak és Ica, a középső, megint hamiskásan kuncogott, amikor elsétáltak az ablak alatt.

A varrónő is tanyát vert a házban és a három leány hangos-vitatkozva megmagyarázta, hogy milyen legyen az új ruha. Melegen és behatóan vitatták meg minden vonalát, minden ráncát, nekik a ruha több volt, mint másnak, mert a ruha jelentette az életet, a mozgást, a szabadságot, mely nélkül csak este lehetne kisurranni a kapun és mellékutcákban járni, félénken megrezzenni, ha férfilépés kopog föl a hátuk mögött, mert férfiak csak okos leányokkal mernek kikezdeni.

Popelka mester beeresztette az Ezüst Csillag termét viasszal és a csillárokra friss harisnyát húzatott. A bársony padokat, melyek körbe futottak a falak mentén, fölfrissíttette és lemosatta a márványokat. Girlandot akasztott a párkányokra, hogy barátságosabb képe legyen az egésznek, de hiába, ezt a nagy hambárt nehéz volt mosolyra hangolni. Mert valamikor kápolna volt, istenes barátok csoszogtak fel éjfélenkint zsolozsmára és csattogott a szöges flagellum és zsongottak a pszalmusok. De jött egy színészarcu császár, aki elkergette a barátokat, kisepervén őket, mint a hervadt falevelet és azóta hol színjátszók ütöttek tanyát benne, hol pedig karnevál nevető arcú hercege vonul be hangos muzsikaszóval.

Fenn, a terem boltja alatt három kis ablak nyilott, mely elé sűrű farács vonódott, mint a gyóntatószék könyöklője fölé. Valamikor a priorok és apátok lesték onnan titokban az éjféli flagellációt, a három ablak volt a klastrom szeme, melyen által a barátok lelkébe látott a gvardián. A kis leányok, kik Popelka úr intésére forgolódtak, szinte önkénytelenül meghajtották fejüket, amikor pillantásuk azokra az ablakszemekre esett. Pedig Magdolna kisasszony, éppen úgy, mint Popelka mester, biztosították, hogy azokban a fülkékben nincsen senki. A feljárókat befalazták, kísértetek pedig nincsenek.

Popelka mester öreg volt, mint egy papagály. Egyforma vénnek, száraznak ismerték harminc esztendő óta az asszonyok, kiket ő vezetett művészetébe a táncnak. Tőle tanultak meg hajbókolni és igent mondani a vallomás után. Ő tanítá meg őket a táncra, mely lassú égésü tüzeket gyújt lángra. Popelka nélkül nem lettek volna regények, Popelka nélkül szegény lett volna a farsang. És Popelka számon tartott mindeneket. Olyan volt, mint egy két lábon járó matrikula. De csak a leányokat jegyezte meg: az ifjak maguktól jöttek. Csak meg kell gyújtani a gyertyát és előszárnyal a pillangó.

Mihelyst felserdült egy leány: Popelka megjelent a családban. Hosszú kávészínü kabátot viselt, amely derékben feszesen ült. Pantallója halaványkék volt és galambszínű csíkos mellény világított a kabátja alatt. Nyakkendője nagy darab selyem volt, feketekék színü és egészen körülölelte nyakát. Karneolfejü tű tartotta össze, melyből egy szem rubint ragyogott a kislányok felé. Magas cilinder és enyhesárga keztyű egészítette ki öltözetét, melyet titokban leutánoztak a vándorszínészek, kik vidéken hódítanak apró városokban…

Hogy Popelka megjelent és meghívta a felserdült kisasszonyt a táncelőadásra, hivatalosan is nagy leány lett a háznál. És a kisasszonyok, kik türelmetlenek valának álmaikban, Popelkát látták és mosolyogva ébredtenek. Ha pedig valahonnan muzsika szürődött be, vágyakozva sóhajtottak:

– Istenem, csak Popelka jönne már.

Amikor ki volt fényesítve a terem, Popelka úr elkezdte a sétát. Bekopogtatott tisztes familiákhoz, elbeszélgetett a nagyanyákkal a régen múlt időkről. bókot mondott az anyáknak és megdicsérte fiatalságukat, melyet meg tudtak őrzeni ezekben a szomorú időkben, meghívta a kisasszonykát az Ezüst Csillagba, mely nélkül nem tökéletes a nevelés. És amikor elkezdte sétáját, a leányok türelmetlenül nézegettek ki az ablakon, hogy vajjon nem bukkan-e fel valahol a parádés öreg.

Popelka névsort írt össze sétája előtt, melyben egy vagy két kereszt jelezte a szép leányokat. A névsort mindig megmutatta Magdolna kisasszonynak, aki megtette észrevételeit. A kisasszony most olyasmit cselekedett, amit még soha. Vadonatúj nevet írt a lajstromba: a Primusz kisasszonyok nevét. És a nevek mellé négy keresztet rajzolt.

– Ide is el fog menni maestro!

Popelka mester aggodalmaskodott:

– Miféle emberek?

Magdolna kisasszony megnyugtatta:

– A leányok gyönyörüek, valami újat is kell mutatni a kegyelmes úrnak!

És Popelka úr Muttermayerné nagy csodálkozására bekopogtatott Primuszékhoz.

– Romlanak az idők, – sóhajtotta, – romlanak.

Többet nem tudott mondani nagy felháborodásában. Popelka úr látogatása ugyanis egyet jelentett a lovaggá ütéssel…

Magdolna kisasszony földig borult a megtiszteltetéstől, amikor eljött a kegyelmes úr. Mert a kegyelmes úr most bejelentés nélkül jött és ez azt jelentette, hogy meg van elégedve szolgálataival.

– Mit csinálnak a báránykák?

– Most tereljük össze őket. Nemsokára kezdődik a tánc és ha a kegyelmes úr megtisztelné intézetemet…

– Nagyon szeretem a táncot, nagyon szeretem.

És elkezdett más dolgokról beszélni, hogy ezidén még nincsen titkárja, mert, sajnos, hamar lesznek szerelmesek ezek a fiatalok.

– A kegyelmes úr egészen elrontja őket. Megházasítja, pedig nem mindig kell sietni…

– Én szeretem a rendes embereket. A rendes ember korán házasodik. Ez idén is meg fogunk jutalmazni egy-két ügyes leányt.

A kegyelmes úr ugyanis nagy jutalmat adott a táncoló kisasszonyok egyike-másikának. A jutalom nagy volt, még férj is járt vele. A kegyelmes úr esztendőnként válogatta titkárait, kiknek semmi dolguk sem volt. Csak néha-néha megjelentek az Ezüst Csillag táncleckéin és élet-halálra udvaroltak a legszebbeknek. Egyikük hamarosan férjhez is ment: a titkár úr nem tudott várni. És nem voltak ritkák a tizenhat esztendős asszonyok, akiket a kegyelmes úr segített férjhez.

A jó bugrisok ugyan mindenféle rosszat beszéltek az ilyen házasságról, de nem haragudtak meg érte. A kegyelmes úr jóképű fiúkat tudott összeválogatni és nem vonta meg a házasoktól később sem a jóindulatát. Ezek a fiatal párok ott laktak a várhegy alatt és ő excellenciája így hívta őket: vejeim…

Most, hogy végigdőlt Magdolna kisasszony kerevetjén, vejeiről beszélt:

– Kezdem már unni őket, – mondogatta, – mindenféle dolgukkal hozzám szaladnak. Annyi keresztfiam van, hogy nem győzöm őket…

Magdolna kisasszony helyeselt:

– Igaza van, kegyelmes úr, valami diszkrétebb, finomabb fiút kell keresni.

– Csak attól tartok, az ilyen túlkövetelő.

– Jó portékának jó az ára, – mondá Magdolna kisasszony, aki megigérte, hogy kezébe veszi a dolgot.

Magdolna kisasszony ügyes asszony volt. Nem nyult apróhirdetéshez, hanem maga vette kezébe a dolgot. Nincs az a nagy víz, amelyben ne lehetne friss halat fogni, volt az elve s körüljárta ismerőseit. Öreg kisasszonyok voltak, kik száraz keblükben elhervadt szerelmek emlékét őrizgették. Elmult kalandok emléke kisértette őket, melyek szívükbe lopták a gyönyörű órákat, míg elszálltak láthatatlanul. Virágot őriztek és arcképeket s kívülről tudtak mindenféle verset a holdsugárról.

Az ő ifjúságukban a grófok és katonák voltak divatban, ezért laktak ott a vár alatt. A várból kisöpörte ugyan az idő a katonákat, de megmaradtak a grófok, kik potrohot eresztettek és szemük elvizesedett; mint a potykáé. Dadognak és nem tudnak emlékezni, nem is tudják, hogy azok a vénkisasszonyok elérzékenyednek nevüknek hallatára.

Ezek közül való volt Marianne kisasszony is, akiről azt suttogták az emberek, hogy bárónő volt az anyja, bár sohasem emlegette, mert maga járt tejért és hitelbe vásárolt a fűszeresnél. És beszéltek róla elmult históriákat, melyeket csak este, csak sötétedéskor lehet elmondani, mert olyan hihetetlenek.

Marianne kisasszony illő reverenciával fogadta Magdolnát, mert nagy urakkal tart fönn barátságot. Lelkében ugyan megvetette, mert ezek a személyek teszik tönkre a finomlelkű nőket a hercegeknél, de mégis mosolygott, amikor belépett hozzá.

– Diszkrét dologban jöttem, Marianne, – mondá Magdolna kisasszony, aki szerette az ünnepélyes gesztusokat.

– Ha diszkrét, jobb helyre nem jöhetett.

– Marianne, – sóhajtá Magdolna, – maga nem tudja, mennyi baj van ma a fiatalokkal.

– Tudom, – felelte Marianne, – a mai fiatalok hangosak és illemtelenek.

– És megbízhatatlanok, – vetette közbe Magdolna, – nagyon megbízhatatlanok. Éppen emiatt kerestem föl. Tudja, a kegyelmes úr megint titkárt keres. Ha maga tudna nekem valakit ajánlani. Egy diszkrét, finom fiút, aki hallgatni tud.

Marianne szeme fölragyogott, mint a vén tükör, ha rátáncol a napsugár. Egyszerre emlékek kezdtek benne gyuladozni, egy láthatatlan lámpagyujtogató kis mécseseket gyujtogatott föl köröskörül. Elalvadt lángok lobogtak föl újra, elfelejtett álmok nyitogatták szemüket. Valahogyan megint odakerülni azokhoz az urakhoz! Ez volt minden vágya, minden ambiciója.

Alig tudta elfojtani örömét és a nekiiramló kiáltás szóparipáit visszarántotta.

– Igen, – mondotta, – ismerek egynéhány kedves fiút, aki alkalmas leszen. Van három unokaöcsém és azt hiszem, rá fogom beszélni az egyiket.

Magdolna kisasszony meg volt elégedve az eredménnyel. Ez a Marianne mindenképpen ügyes leány. Öccsei ugyan nem nagyon vettek tudomást róla, mert a barátság nem sok hasznot igért. No de minden megváltozik ezen a világon, miért ne változnának meg tehát a Sporn-fiúk? Magdolna csak annyit tudott róluk, hogy lovakból élnek és barátságot tartanak fönn minden lovászgyerekkel. Egyébként ügyes, jóvágású fiúk, akik után szívesen fordulnak meg az asszonyok.

Magdolna kisasszony egy cseppet sem lepődött meg, amikor egy délelőtt behozták Sporn báró névjegyét. A keresztneve István volt és a látogatásra szabályosan öltözött. Magdolna az első pillantásra megállapította, hogy ez az, akit keresett. Mert az első pillanatra tisztában lett mindennel és finoman, választékosan beszélt. Mindent elfogadott, amit Magdolna kívánt és helyeselte a terveket.

– Örülök, ha szolgálatára lehetek a kegyelmes úrnak, – mondotta és titokban az istállóra gondolt. Hogy majd a közelébe férkőzik minden titoknak s egy csapásra helyrebillenti a mérleget, mert az a mérleg lefele szállt nagyon, a hadmozdulatok sehogy sem sikerültek. Lassan-lassan lesülyedt az öt forintos adósságokig és a hinár ugyancsak belekapaszkodott.

– Nem lehet megélni, – panaszkodott, – maholnap eszcájgot pucolok.

Az eszcájg, mint valami szomorú szimbólum, villogott a Spornok fölött. A rossz nyelvek ugyan azt is megkockáztatták, hogy az eszcájgból csak holmi ezüstkanalakhoz volt közük, de ez alighanem túlzás volt. Mert ahol a Spornok étkeztek, nem volt ezüst kanál, vagy pedig jó szeme volt a pincérnek. Annyi azonban megfelelt az igazságnak, hogy egynémely hajtása a törzsnek, evőeszközön tanulta meg a munkát és az eszcájg tette hasznos tagjává a társadalomnak.

Sporn Pista nem kért ebből a haszonból és amikor Marianne fölajánlotta neki a hivatalt, két kézzel kapott rajta.

– Néha az ilyen kakadú is hasznos, – mondogatta barátainak, kikben boldog, reménységek ébredeztek. Mert a kegyelmes úr hatalmas ember volt, az ilyennel pedig nem rossz egy tálból cseresznyézni. Már pedig Sporn Pista nem az a fiú, akinek a magvak jussanak.

Sporn Pista hűvös szemtelenséggel jelentkezett a kegyelmes úrnál. A nagyúr megszokta, hogy hétrét görnyedjenek előtte az emberek. Sporn valami új volt számára, tetszett neki a föllépése. Ezzel a fiúval meg lehet jelenni mindenütt. A többiek félszegek, ostobák voltak és egy nap alatt félretaposták a cipősarkot.

– Nekem voltaképpen nincsenek titkaim, – mondotta, – de szeretem, ha ügyes ember van mellettem. Ön itt fog lakni nálam, és ha szükségem lesz szolgálatára, megüzenem.

És Sporn Pista elhelyezkedett a palotában. A régi titkárok szobáját foglalta el. A cselédek, akik a régiekről vették a mértéket, megpróbáltak elnézni a feje fölött. De Sporn egy mozdulattal elintézte őket és már a harmadik napon ő volt az úr a háznál. Tett, vett, intézkedett, anélkül, hogy valaki megbízta volna. És a kegyelmes úr örömmel állapította meg, hogy jobban mennek a dolgok.

– Ez a fiatalember valóságos kincs, – mondá Magdolnának, – rendet tart a háznál, már pedig mindennek lelke a rend.

Sporn szerencséje eljutott mindenüvé, ahol tudtak róla és a hitelezők kezdték jó pénznek tartani. Arany úr jónak találta ellenőrizni a dolgot és fölszemtelenkedett a palotába. De az inas nem engedte be.

– A báró úr sajnálja, de nem ér rá.

Arany úr boldogan vette tudomásul a választ, mert Arany úr okos ember volt.

– Komoly az ügy, – mondotta, – mert kidobott.

Arany urat ugyanis csak komoly emberek dobták ki. A dubiózusak letagadtatták magukat.

Popelka eközben házról-házra járt és meginvitálta a kisasszonyokat. Öreges bókokat mondott az asszonyoknak, a leányokat pedig tréfásan megfenyegette, hogy aztán rá ne haragudjanak, ha nem sikerül már az első esztendőben férjhez menni. Ilyenkor tubákos szelencéjéből fölszippantott egy csipetre valót és az asszonyok nem győzték csodálni művészetét. Mert ehhez művészet kell, mint a menüetthez, és amióta a menüett kiment a divatból, azóta elfogytanak a tubákosok.

Popelka meg volt elégedve az eredménnyel, mert még a Troszt-kisasszonyok is megigérték részvételüket. Pedig már félig-meddig mind a ketten menyasszonyok voltak. De úgy látszik, nem tudtak ellenállani a varázsnak, melyet a tánc igért. És Popelka mester boldog bizakodással jelenté Magdolnának:

– Úgy látszik, jó szezonunk lesz.

VI.

Az Ezüst Csillag úgy gubbasztott a várhegy alatt, mint valami nagy puposhátú szörnyeteg. Ablakai kivilágosodtak és sárga szemei éhesen néztek bele a vizes éjszakába. (Itt már kilenckor éjszaka van.) Lomha lessel várta a leányokat, éhes torka egy pillanat alatt elnyelte őket. Az esőernyők selymén indulót doboltak a cseppek és a kisasszonyok úgy hallgatták, mintha nászinduló ritmusa lett volna. Fejükön csipkekendő védelmezé a frizurát, fehér ruhájukra kabátka simúlt. Arcuk tüzes lett a nagy várakozástól, szemük ragyogott. Sejtések láthatatlan pillangói szállottak keresztül szívükön és tavasszal hintették teli az őszi alkonyodást. Az anyák leányaikon keresztül ugyanazt a remegést érezték, melyet harminc esztendővel ezelőtt és köröskörül régen hallgató melódiák emelgették föl fejüket. Akkor is ősz volt és a vízcseppek francia polkát táncoltak a kockaköveken és akkor is Rozetti volt a zongorás. Knill Erazmus játszott a hegedűn és amikor a kiválasztottak spanyol táncot jártak, csodálatos művészettel pengette a mandolint.

A terem ajtajában Popelka úr fogadta őket, éppen úgy, mint régen. Szertartásosan, mint ahogy a hercegnőket szokás. És mindenikhez volt egy-egy szava, kedveskedő megjegyzések hullottak ki belőle, mintha ódivatú csipkepapirosba csavart cukorkát prezentált volna mindenkinek.

A nagy terem fölmelegedett, a félhangos beszéd zsongássá keveredett össze. Megjegyzések röpködtek a levegőben, majd tört szárnnyal hullottak el. Az asszonyok egymás leányait nézték és titokban boldogan állapították meg, hogy mennyivel szebb az övék. Pedig egyforma volt valamennyi, mint a régi tajtékszobrok, melyeket egyazon pipaműves faragott vala. A hajuk szőke, a szemük kék. Éppen csak abban különbözének egymástól, hogy az egyiknek nagyobb rózsa égett az arcán, mint a másiknak és hogy a hangjuk vagy mélyebb volt, vagy magasabb.

Amikor a Troszt-kisasszonyok beléptek, fölmorajlottak az anyák. Mert a leányok harmadszor kerülnek az Ezüst Csillagba. Talán nem is a leányok okozták a feltünést, hanem lovagjuk, kinek arca égett és unottan bámult végig a sokaságon. A lovag ugyanis Groll úr volt, kit Fábián papa nadrágszíjra vett, hogy elkísérje ide Klárikát. Garait egészen agyonütötte a szíj, meghalt, megsemmisült és Groll úr szomorú melankóliával emlékezett énje szebbik felére, ki könnyelműen eljátszotta Gloriett kegyét.

– Buta voltam, – mondogatta, amikor magára maradt. – Nagyon buta voltam.

Ugyanazt mondotta Gloriett is, amikor hazakerült. De Gloriett föl tudott támadni megint, míg Garai úr hiába próbálkozott.

Rosetti mester megütötte a zongorát és Knill Erazmus fölstimmelé a hegedűt. A nagy terem fölkapta a hangokat, mint a forgószél a falevelet. Ide-oda csapkodta a márványborítású falak között és a hangok úgy zümmögtek, mint a sírás. Egyszerre aztán megint fölzsongott a csodálkozás, az anyák meglepetten néztek az ajtó felé. Az ajtóban ugyanis három leány fehérruhás alakja jelent meg. Mintha három hattyú lett volna. Az egyik barna volt, a másik kettő szőke. Szépek voltak, mint az oltárképen a szent asszonyok, és nagy szemük úgy csillogott, mint az opálkő a régi gyűrűn.

A polgárasszonyok meghökkentek, az első pillanatban megállapították, hogy ezek a leányok nem közülök valók. Valahonnan idegenből jöttek, valami idegen országból. (Talán Pestről.) Erre vallott szemtelen, fitymáló nézésük, mellyel a tisztes asszonyságokat illeték, mosolygásuk, mellyel Popelka úr kedvességeit fogadták. Biztosan mozogtak, mintha századszor lennének itten és minden mozdulatukból kiérzett a megvetés, melyet e szelid leányok iránt rejtegetnek. És szépségük is szemtelen, kihívó vala, mint a plakátoké, melyeket a sarkokra ragasztanak, olyankor, amikor a Városmajorban fölüti sátrát a cirkusz.

Trosztné legalább ilyeneket mondott leányainak és találgatni kezdte, hogy vajjon kicsodák lehetnek. Ez a kérdés himbálódzott köröskörül a szívekben, s tanácstalanul néztek egymásra az asszonyok. Mert ezeknek a leányoknak kisérőjük sem volt, kísérő nélkül pedig a tisztességes nőszemély nem jár soha. Legalább este nem, amikor odakinn az Ezüst Csillag előtt romlott fiatalok leselkednek, hogy hatalmukba ejtsék a tánctól fölhevült leányokat…

Néhányan megkérdezték ugyan Popelka urat, de az öreg barázdabillegető kitért a válasz elől:

– Három galamb…

Ettől aztán nem lettek okosabbak.

Egyszer azonban mozgás keletkezék. Mint amikor a májusi szél megfújja a feslő virágokat. Történt ugyanis, hogy a három lány, ki Magdolna kisasszonnyal beszélgetett (szintén nem a legjobb társaság) megbiccenté fejét. Megbiccenté pedig Groll Gusztáv felé, ki háromszor hajtotta meg magát. Ünnepiesen, mert Popelka ellenőrzött minden mozdulatot.

Troszt mama, kit éppen úgy furdalt a kíváncsiság, mint a többit, magához intette a lovagot:

– Mondja Gusztl, kicsodák ezek?

Groll úr egyszerűen felelt:

– A Primusz-kisasszonyok!

Trosztné most már többet is meg akart tudni:

– Honnan ismeri őket?!

– Ismerem, – felelte Groll úr kitérően és a lelkét majd kinézte két szemén. Szeplői világítottak, jámbor buldogg-képére rárajzolódott a gyönyörűség. Ica rámosolygott néhányszor, de Mancika úgy látszik, haragot tartott vele. Groll úr azonban boldog volt, hogy egy levegőt szívhatott velük. Egy levegőt, melybe Knill Erazmus, – ki köhögős természetű vala, – fenyőillatot fecskendezett egy ménkű nagy spriccelőből, mielőtt elkezdődött volna a tánc.

A tánc azonban az első estén későn kezdődött el. Csak a régi tanítványok ringatóztak a terem közepén, a többiek, a kezdők csak nézték. Groll úr fordulóra vitte a Troszt-leányokat, kik mereven tartották fejüket, mint a vásáros asszonyok, kiknek kosár van a búbjukon. Hogy sikerült letenni őket, Mancika előtt hajtotta meg magát. De Ica leintette őket:

– Manci, nekem beszédem van Groll úrral…

És Groll táncra vitte a lányt, aki úgy imbolygott, mint a virág a májusi szélben. Minden porcikája megtelt a tánc ritmusával és hajbókolt, hajladozott, aranyhaja szikrát vetett a csillárok tüzén, kék szeme mint a zafirkő csillámlott és nevető szájából ki-kivillogott fehér foga.

Minden szem reátapadt, a félénk, szögletes polgár-kisasszonyok úgy bámultak rá, mint a földöntúli csodára és maga Popelka úr sem tudta eltitkolni meglepetését. Ilyen leányt nem látott ifjúkora óta, ennek a leánynak mindene szomjasan issza a muzsikát.

– Manci nagyon haragszik magára, – mosolyogta Ica.

– Megbántam azóta ezerszer is…

– Majd én kibékítem magukat, – felelte a lány, – de figyelmeztetem, hogy ő olyan lány, akit komolyan szokás venni…