# A fészek regényei: Elbeszélések ## Part 1 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-feszek-regenyei-elbeszelesek-43194/index.md Note: Images of the original pages are available through the Google Books Library Project. See http://www.google.com/books?id=bnxIAAAAYAAJ A FÉSZEK REGÉNYEI * * * * * SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSÁBAN MEGJELENT MIKSZÁTH KÁLMÁNTÓL: A t. Ház, füzve 2 frt 20 kr. A t. Ház, diszkötésben 3 frt 50 kr. A lohinai fü, diszkötésben 2 frt – kr. A lohinai fü, olcsó kiadás kötve – frt 50 kr. * * * * * MIKSZÁTH KÁLMÁN A FÉSZEK REGÉNYEI ELBESZÉLÉSEK BUDAPEST, 1887 KIADJA SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE ANDRÁSSY-UT 10 TAVASZI RÜGYEK. Egész legendakör van elterjedve Selmeczen Gábel Jánosról, arról az együgyü emberről, a ki szemben lakott a lyceum-épülettel, s valóságos kötekedési tárgyul szolgált a pajkos nebulóknak. Pedig testvéröcscse volt az egyik professzornak, Gábel Istvánnak. Onnan könnyen kölcsönözhetett volna respektust, ha ugyan lett volna annak is. No már csakugyan czudarul bántak a szegény Gábel Jánossal. A lovaira epigrammákat csináltak, a kinyitott ablakain át cserebogarakat eregettek be. Egy tarisznyára valót fogott egyszer össze Nagy Jani és beöntötte az ablakon, éppen mikor ő kegyelme vacsorált. A „Vidám“ nevü lovát egy éjjel bemeszelték fehérre; a helyi nyomdában egy külön ujságot szedettek ki számára, mely tele volt a legcsodálatosabb hirekkel: Spanyolországban egy czukorbányát fedeztek fel, mely az egész világot el fogja látni. (No ez nem jó dolog – sopánkodék Gábel János uram, mert egy czukorgyár részvényei képezték a vagyonát.) Kossuth kétszázezer emberrel betört Mehádiánál. (No ez jó dolog – rikkantott fel vidáman, mert nagy forradalmár volt belsejében.) Pesten tegnap óriási földrengés volt, az egész város elsülyedt mindenestől. Halálsápadtan ugrott fel, mert a leánya, a kis Mariska ott járt iskolába. – Kocsis, fogjon – hörgé. – Rögtön indulunk Pestre. – De hiszen Pest nincs már meg, – ellenveték pajkos tanácsadói. – Igaz, – sziszegte, – nincs már meg! Levetkőzött, lefeküdt az ágyba, kilelte a hidegláz és fel sem kelt addig, mig jó emberek fel nem világosították, hogy Pest most is a maga helyén van. Ezt így egyszerüen el nem hitte volna, mert azok közé tartozott, a kik semmi valószínüt el nem hisznek, hanem vakon esküsznek minden lehetetlenségre. Megmagyarázták hát neki az ő esze szerint, hogy csakugyan sülyedőben voltak Pesten a házak, hanem a távirda-drótok, melyek házakat, oszlopokat összetartanak, nem eresztették őket. Hiába, nagy dolog az, ha egy város meg van drótozva! Ilyen együgyü ember volt Gábel János, a kinél a Pali bátyám lakott diák korában. Én akkor láttam legelőször, midőn anyám látogatni ment a fivéremet s engemet is magával vitt. Egész csodadolgokat beszéltek nekem otthon Selmecz felől. Micsoda házak vannak ott, milyen ragyogó fedelü templomok! Hát még a hires Kalvária-hegy rengeteg apró kápolnáival, hát még a két vár, a hirhedett „Klopacska!“ Istenem, mennyi látnivaló! És ez csak a fele; mert a másik fele a föld alatt van. Felülről is majdnem olyan város, mint akár Pest, alulról pedig még Párisnál is különb. Mondhatom, meglepett. Minden olyan különös volt itt. Nem csak a házak, de az emberek is. A hevérek furcsa öltözete, a két keresztbe tett kalapács a fövegeiken, az erdészek tölgylevele a kabátjaik hajtókáin, mind a legnagyobb bámulással töltött el. Anyám a vendéglőbe szállt és onnan izent Palinak, hogy itt van. Míg a staféta odajárt, ő azalatt végig heveredett a divánon, az uti fáradságát kipihenni. Nekem nem volt nyugtom, kiosontam legott az utczára, beszaladgáltam nagy mohón egy akkora darabot a hegy-völgyes, sikátoros városból, a minőt csak lehetett az eltévedés veszedelme nélkül. Mert sokat hallottam olyan szerencsétlen gyerekekről, a kik nagy városokban ugy elvesztek, hogy soha sem találhattak rá többé a szüleikre. Éhes figyelemmel vizsgáltam mindent, az asszonyok undok vörös gugáját, mely a nyakukon nő az egészségtelen ivóviztől, a bányászok szokatlan alaku lámpáit, megmosolyogtam a bőrkötényt, melyet hátul viselnek, megcsudáltam a Szittnya-hegy hatalmas csúcsát, aztán egy gyerekcsoport közé keveredtem, kik egy vaskereskedés falánál gomboztak. Nekem is voltak gombjaim, gondoltam magamban, „itt lehet valamit kezdeni“ s megálltam köztük nehány perczig, de csakhamar riadva futottam vissza a vendéglőbe. – Anyám, anyám, – kiáltám lelkendezve, – képzeld csak, itt a kis gyerekek is németül beszélnek. Anyám mosolygott és szeretetteljesen hátba ütött: – Eredj, te golyhó, hát hogy beszéljenek másképen? Hiszen ugy születtek szegények. (De előttem mégis megfoghatatlan maradt ez a dolog.) Csakhamar megjött Pali is. Szegény kis bátyácskám egészen el volt rongyosodva. Az ujjai kinéztek a csizmájából, a nadrágja ki volt repedve a térdénél. A szép kékposztóju kabát, melynek olyan nagyon örültünk az őszszel, mikor a csolánczi „kecske“ hazahozta, tele volt zsirfoltokkal és szakadásokkal. És nem csak a ruhája ment tönkre, a hasadások, feslések miatt, hanem a teste is. A balhalántékán egy kék folt volt, a jobbik arczán egy félkörbe hasitott vörös vonal. Amaz ököl, ez meg éles köröm nyoma. Azonfelül a keze is szét volt marczangolva és az ujjai bekötözgetve. Anyánk, a ki egész uton morgott, hogy roppant kegyetlen lesz a gyerekhez (mert arról értesitett Gábel János, hogy ha nem jön fel valaki rendbehozni az ügyeit, talán ki is csapják), egyszerre elfelejtette a kemény szavakat, átölelte Palit és sirni kezdett. – Jaj mi lett belőled? Mivé tettek? (Megcsókolta arczán a kék foltot.) Ki ütött meg édeském? (Azután a karmolás helyét simogatta meg.) Az isten verje meg a körmét a gazembernek! (Kioldozta egyenkint ujjain a kötelékeket és megfujta sorba a sebeket, mintha a gyöngéd anyai lehellet egyszeribe meggyógyitaná.) Óh kedves Lázárkám! Hát ezt a ruhát mivé tetted te hegyi zsivány? Ni a nadrágod is el van szakadva a térdén. Ugy-e megtérdepeltettek szegénykém? Mondd meg, beszéld el szivem, ki vert meg, mindjárt kiásom a szemevilágát. – Senki! – mondá Pali bűnbánóan lesütve a szemeit, édes anyja vallató tekintete előtt… – Senki? Hát magától lett ilyen ez a ruha, meg ez az arcz? – A pajtások – dörmögte Pali. – Ők csinálták? – Igen mamám, a pajtások, a kiket én vertem meg. – Ejnye akasztófára való, – pattant fel anyánk mérgesen, – hát te verted meg őket, hát te hősködöl itten? No iszen szépen vagyunk. Gyönyörü levelet irt a gazdád. Édes apád betegen fekszik otthon, ugy elbusitottad, talán meg is hal, te leszel a gyilkosa. Én is inkább a föld alá bujtam volna szégyenletemben, azért is jöttem el, hogy otthon ne legyek, hogy ne szurkálhassanak az emberek a gúny-nyilaikkal, mert az egész környék tudja, hogy ki akarnak csapni. Hát mit csináltál, valld be? De ne is szólj, hallgass, a ki gonosz, az hazug is, egyetlen szavadat sem hiszem el, hanem majd elbeszéli Gábel bácsi. Vegyétek a kalapjaítokat, menjünk! Gábel János éppen az ebédtől kelt fel és jóizüen pöfékelt a debreczeni makrapipájából (mert Debreczenben a selmeczi pipa a becses, Selmeczen pedig a debreczeni), mikor benyitottunk hozzá. Nagyfejü szőke ember volt, a nyakát bizonyos dölyfös merevséggel tartotta, a kidüllesztett melle is kevély érzelmeit árulta el, csak a bizonytalan szinü szemeiből nézett ki a gyámoltalanság és a jó sziv. Nagy tisztelettel ugrott fel és a hadonászó kezeivel gyorsan sietett szétkergetni a füstöt, és a bajuszát megigazitani. – No hála istennek – kiáltott fel – csakhogy már megjött a tekintetes asszony. Mikor tetszett megérkezni? De hát kérem alásan, hozzánk kellett volna ebédre fáradni. Ejnye, ejnye! Aha nini, ez a kisebbik! (És most hozzám lépett Gábel bácsi, megsimogatván a fejemet.) No az isten növeszsze nagyra. Izmos palántácska, tekintetes asszonyom, és meglehetős nagy feje van, elég agyvelő lehet benne. – Azt majd meglátjuk Gábel ur akkor, – vágott közbe anyám, – most csak a másikról van szó, a Paliról… annak a dolgában jöttem. – Igen, igen… mikor született ez a kisebbik? – 1849-ben – mondá anyám. – Tyűh, hisz akkor nagyon jó. Nyáron vagy télen? – Télen. – Bravó! Hisz akkor forradalmi gyerek. – Nem ér az kedves Gábel ur semmit. – Nem ér? Hát nem méltóztatik tudni, hogy én rebellis vagyok. Nagy rebellis. Kevés hija, hogy nem voltam elcsukva a forradalom után. Kerestek is, becsületemre mondom, kerestek, egy krumpliföldön voltam elbujva. De aztán abba hagyták a keresést a gazemberek és így maradtam szabadon. Egy uncia vér nem sok, de annyi sincs bennem, a mi ne volna forradalmi. Valahányszor az ujjamat megvágom, mindig egy-egy csata folyik el a véremben. Már én olyan vagyok, kérem alásan. És az a szokásom, hogy csak forradalmi gyerekeket veszek fel egész kosztba, de azokat azon az áron, a mit az alumneumban fizetnének. Most is van vagy négy ilyen, a kiket úgyszólván ingyen tartok. Jutka fiam (ez a szolgálóhoz volt intézve), küldd be csak a legkisebb diákokat, a „gyüjteményt“. Egy percz mulva belépett három bolyhos diák, kicsattanó pufók piros arczczal, vidoran, barna szemeik kiváncsian szegződtek ránk és bizonyos tisztelettel Palira. Ugy nézett ki a három gyerek, mintha testvérek volnának. – Énekeljétek el a szózatot! rendelé Gábel bácsi, mialatt a büszkeség bizonyos vegyülékével jártatta végig rajtok a tekintetét. A fiuk rágyujtottak a „Hazádnak rendületlenűl“ dallamára, mely akkor olyan népszerü volt, mint most egy operette-valczer, arczuk még kerekebbé lett, a szájuk a fülükig szaladt, a szemöldökeik a homlokukra hurczolkodtak fel, olyan lelkesedéssel fujták. – Nagyon jól van. Most már énekeljétek el az én nótámat. – Ugyan ne kinozza őket, kedves Gábel ur – szólt anyám türelmetlenkedve. – Ugy is látom, hogy kedves hangjuk van. – Nem, nem, a nótámat követelem. Nálam rend van. Már én ilyen vagyok, kérem alásan. A gyerekek összemosolyogtak s aztán elkezdték szomoru monoton hangon dalolni: Müller Gyula nagy naptára, Szerkesztette Friebajsz István, Ezer nyolczszáz ötven négyben. Emich Gusztáv betűivel. Anyám meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát. – Különös nótája van Gábel ur. De Gábel ur nem felelt; könyei előtörtek az elérzékenyüléstől, nem birt szavakat találni egy darabig. – Különös nóta, – szólt aztán, – a keszkenőjével törülgetve szemeit, – különös bizony, mert temetési dal ez tekintetes asszonyom: akkor énekeltük mi ezt, mikor a szózatot nem volt szabad. A szózat helyett énekeltük, mikor a haza a koporsóban feküdt. Sirtunk, lelkesedtünk rajta, pedig csak egy naptárczím volt az egész. Most is összeszorul a szivem… – Jól van, kedves Gábel ur, de talán áttérhetnénk az én dolgomra. – Óh nem, nem, még egy produkcziót akarok, még egy húrt akarok megpenditeni a tekintetes asszonyban. Legyen elkészűlve, hogy a legrendkivülibbet fogja hallani. (Kevélyen a mellére ütött.) Ilyet csak Gábel János birt összehozni. Anyám bámészkodó várakozással függeszté rá szelid kék szemeit. – Gyertek idébb fiuk, – biztatta a gyerekeket Gábel ur – egyenkint közelegjetek s mondjátok meg a neveteket és hogy hol születtetek. Az egyik fiu bátran előlépett: – Én Szabó László vagyok. – Hol születtél? – kérdé Gábel ur. – Londonban – válaszolta a gyerek. – Nagyon jól van. No most te másik. Hogy hívnak? – Daróczy Mihálynak. – Hol születtél? – Párisban. Gábel ur fürkésző szemeket vetett anyámra, hogy az vajjon csodálkozik-e már s azután előszólitá a harmadik csemetét: – Mi a neved? – Katányi György. – És te hol születtél? – San-Franciskóban. – Elég! – kiáltá Gábel ur pathoszszal. – Elmehettek! Ha egy irott betü se lenne, asszonyom, arról, a mi történt, ennek a három magyar gyereknek a születési helyéről ki lehetne találni, hogy itt valami nagy dolognak kellett történnie. A forradalom nem szünt meg asszonyom, hanem csak folytatódik a matrikulákban és mindenütt. Csak meg kell tudni, látni éber szemmel. Számüzöttek gyermekei ezek. Ilyen kollekczió nincs több, arról jót állok! – Mindenesetre érdekes, de most térjünk át végre a Pali dolgára, mert azért jöttem az ön sürgős levele következtében. – Óh igen, – válaszolta Gábel úr a kecskeszakállát simogatva. – Az egy egészen közönséges eset. Palit kicsapják. Mintha a mennykő ütött volna le ebben a szóban. – Hát mit tett? – kérdé anyánk türelmetlenül. – Inkább azt kellene kérdeznünk, kérem alásan, mit nem tett. Ront-bont a mit ér, üt-vág, a hova ér. Az utczánkbeli lakosok ablakait összetörte. Mindjárt itt lesz az üveges a kontókkal, vagy tán itt is van már valahol az udvaron. A kereskedők firmatábláit éjjelente leszedi és kicseréli, a csizmadia-czéget kiakasztja a szürszabónál és viceversa. Konfuziókat csinál a mesteremberek közt. Bubla István lakatos komám egy reggel arra ébred, hogy ő Mladenecz Márton, a cserepes. Este drótot huz végig az utczán, a járókelők potyognak, mint a vadkörte. Az egész város trémában van végette, könyörgöm alásan. Itt a szentháromság átellenében dohányt árul egy vak öreg asszony a kapu alatt. Pali öreg pléheket vagdal ki kerekre és azokon veszi a dohányt. A szegény anyóka azt hiszi, ezüst hatosok. Egy egész szakajtóra való gyült már fel. Azt is be fog kelleni most váltani a tekintetes asszonynak. És tetszik-e tudni, kérem, hogy ez az utóbbi dolog már nem puszta vásottság, az már bűntény? – Jól van, jól, kedves Gábel ur, – vágott vissza a mama, – a gyerek csak azt teszi, a mit a császár. – Igaz, igaz, ez még nem hozná bajba, hanem azt cselekedte a minap, hogy a leczke-órától megszabaduljon, melyen felelnie kellett volna, névtelen levelet irt a bátyámnak, a professzornak, melyben figyelmezteti, hogy a lakására másnap délután három és négy óra közt rablók törnek. A szegény professzor-bátyám bérelt emberekkel otthon strázsált és rettenetes ijedelmeket állott ki. A leczke-órát természetesen nem tartotta meg. – Ugy kell neki. Minek hagyta magát bolonddá tenni? – Hiszen ha csak ez volna, könyörgöm. Ezért még nem ülne össze a sedes. De az a főbenjáró, hogy a bátyámnak, a ki a természetrajz professzora, a tudományos reputáczióját tette tönkre a pernahájder. Egy gombát gyurt kérem kenyérbélből, – de hogy az ördögbe jut eszébe az ilyen! Föltette az almáriom tetejére a míg megszárad és a penész belepi. Akkor aztán odaadta bátyámnak, hogy találta a Szittnya hegyén. A bátyám kapott rajta, mert teljes életében ős gombakövületekre les, egy tudományos értekezést irt róla, mint valami csodaleletről, kinyomatta a saját költségén és akkor sült ki, hogy az egészet ez a paniperda gyurta. Beláthatja a tekintetes asszony, hogy a bátyámnak satiszfakczió kell. Kedves anyánk jóságos arczán még mosoly is tündökölt ezekre a vádakra. Pali daczosan fordította el fejét s szinlelt közömbösséggel jártatta szemeit a szomszéd ház fedelén, a hol két tarka macska sétálgatott begyesen és nyújtózkodott közbe unottan, én pedig irigykedve hallgattam a kalandjait. Nem adtam volna sokért, ha ezt a sok turpisságot én követtem volna el. Mert nagyon szépnek látszik az a gyermekszobák ablakából. – Nos ha igy van, hát csak adjanak satiszfakcziót a professzor urnak, a miért gombának nézi a kenyér bélét. – Meg is kapja kétségkivül. – Legfölebb fölszedem a gyereket és hazaviszem. Megél az otthon is. – Hüm – felelte Gábel ur mosolylyal, – még az is kérdés, hogy haza lehet-e majd vinni? – Mit akar ezzel mondani? – kérdé anyám szorongva. – Tessék a gyerekeket kiküldeni, – szólt halkan, – négyszem közti dolog az! Anyám felénk fordult. – Menjetek fiuk, nézzetek szét egy kicsit a fogadóban, hogy a kocsis elrakta-e a lószerszámot és megetette-e a lovakat? Ott künn ezer érdekes látnivaló kinálkozott. Éppen utolsó farsang volt s ilyenkor Selmeczen megelevenednek az ős német szokások. Maskarák jártak az utczákon komoly méltósággal. A bányász- és erdésztanulók is most veszekesznek meg. Egy napra felfordul a világrend. Az „arany lámpához“ czímzett kávéház csak ugy zeng eleven zsibongásuktól. Az egész esztendőn át szolgája volt az első éves, a „fuchs“, a negyedévesnek, a „veterán“-nak, tetszés szerint töltötte ezen a rossz kedvét. Ma egy napra megfordítva van. A _fuchs_ az ur s a _veterán_ a szolga. De vissza is fizeti ilyenkor széles jó kedvében, a mit egész esztendőn át szenvedett. Csihi-puhi! ütik a fuchsok a veteránokat s a künn ácsorgó csőcselék hahotája közt összeverve, összeszakgatott ruhában lökdösik ki őket a kávéházból. Egymást váltogatták a tarka képek. Egy Náczkó (minden benszülött selmeczit Náczkónak hivnak) víg kurjongatással, dülöngve megy az utczán, böfög közbe csuklik s rekedtes hangon fel-felkiált: – Félre az utból, mert halálfia, a kit a botommal elérek! – Ez ugyan sokat vett be a jóból – mondom Palinak. – Eszeágában sem volt. Nem ivott az egy csöpp italt sem. Csak játsza a részeget, mert az itt divat s a Náczkónak tekintélyt szerez társai és a leányok előtt. Szegény Náczkók, valóban szánalmas alakok! A rossz kigőzölgés és a bányaélet miatt betegesek, véznák és halaványok. Már ugy is születtek. – A Náczkó három évig szopik, hat éves korában pipázik és hét éves korában megindul járni, tizenhat éves korában megházasodik és uj Náczkókat nemz, huszonnyolcz éves korában meghal végelgyengülésben és a kalapácsát, kötényét és lámpáját ráhagyja a Náczkóira. Az arany nyomorékokká teszi az embereket. Selmeczen könnyebb száz mázsa aranyat találni, mint egy ujonczot – a ki a katona-mértéket megüsse. Különben egyike a legérdekesebb városoknak a világon, kivált ilyenkor télen. A hó finom apró pelyhekben pilinkél, az utak és gyalog-átjárók csúszósak a reggeli fagy miatt. A hegyeken és a hegyoldalokban fekvő házakból lehetetlen lejönni máskép a völgykatlanban fekvő piaczra, mint ha az elszánt lélek, legyen az hölgy vagy férfi, egy szalmazsupra ül, keresztet vet magára s azon leereszkedik isten nevében. Biz ez egy kicsit veszedelmes sikló. Fölfelé azonban teljes lehetetlen feljutni, úgy hogy a csúszós, jégkérges napokon ős nomád szabadság uralkodik a hegyi házakban. A törvény keze oda nem ér, ha valami megidézési terminus van, az semmis, ha valaki meghal, azt el nem temetik. Valaha népes, élénk város volt. Hej mikor még a szép feslett Rösel Borbála ott tánczolt, dobzódott az uj vár fényes termeiben, akkor még sok arany volt alul, sok ember volt felül. De az aranynyal az ember is megfogyott, az ódon középkori házak, a melyeknek a homlokzata három emeletes, a háta pedig nyomoruságosan odalapúl a fedelével a hegyoldalhoz, néptelenek. (Némelyiknek a hosszu sor termeit átjárónak használja a lakosság.) A lakosság is végkép elszegényedett. Szerencse, hogy bigott katholikusok. Csakis ezzel a vallással élhetnek ők meg – mert sok a bőjt benne. Míg mi odakünn csavarogtunk, Pali a kamara-épület mellett összetűzött egy csizmadia-inassal és elnáspángolta hatalmasan, az inas ordítozva futott végig a „gólya-utczán“, a mivel föllármázta az asztalos- és pékinasokat, a diákság hatalmas ellenségeit. Menten gyülekezni kezdének. Az elpáholt inas megszünt bőgni és visszafordult. Üldözőbe vettek bennünket nagy kiáltozásokkal. – Hajrá, agyon kell őket ütni! A „medve-utcza“ szögletén Czirbusz, az óriás lakatoslegény csatlakozott az inasokhoz és élükre állt. – Be kell őket keríteni, – mondá, – diákhúst eszünk ma gyerekek! Aztán szétosztá a csapatot. – Az egyik rész fusson utánuk a gólya-utczán, a másik rész rohanjon végig a kalvária-sikátoron, hogy onnan eleibök kerüljön. Szorítsátok fiuk! Én magam pedig ezzel a fustélylyal a „perecz-utczán“ futok le, hogy arra felé zárjam el a menekülésüket. Menthetlenül körül voltunk véve. Lihegve futottunk, a frissen esett hó szinte porzott alattunk. – Mi lesz most? – kérdém Palitól. – Agyonütnek bennünket. Rajtunk már csak valami csoda segithet, vagy az, ha egy csomó diákkal találkozunk. Mert akkor fölveszem a háborut az inasokkal. Már szinte hallani lehetett az üldözők lármáját. Az elhagyott utczán kevesen jártak. Egy-két öreg asszony koczogott a fapapucsaival az átkozott rossz kövezeten. Diáknak hire-nyoma se volt, hanem a mint egy nagy sárga házhoz értünk, mely kidudorodott homlokzatával elzárta a végtelen hosszu, de görbe gólya-utczából egy nagy darabon a kilátást, bájos gyermek-leány jött velünk szembe, kecsesen tartva feje fölött az esernyőt. Én már ki voltam merülve, lélekzetem fogyott, lábaim roskadoztak, de Pali, ki gyakran hátranézett és biztatott, még jól birta a két lábát s olyan erővel rohant, hogy majd fellökte a leánykát. – Pali, Pali, maga az? szólitá meg a leány. Erre a hangra megállt Pali és csodálkozva hebegte: – Nini Mariska! Hol veszi itt magát! – A nénikéhez megyek. Magának megint valami baja van Pali. Miért szalad? Egészen ki van vörösödve. – Semmi, semmi – szólt szemlesütve Pali – talán csak elpirultam, mert magát látom. – Menjen, gonosz! Óh beh csúf, mikor igy beszél. Ekkorra én is oda értem és elbámultam, hogy Palit beszélgetésben találom egy leánynyal. Szép barnaszemü teremtés volt, hosszu gesztenyeszin hajjal, melybe piros pántlika volt fonva. Karcsu termetéhez csodaszépen illett egy kis prémes bunda. – Fussunk, fussunk! – kiáltám – mindjárt itt lesznek. – Kik? – kérdé a leányka ijedten. – Üldöznek bennünket… – Akkor fussanak, az istenért. – Hasztalan! – szólt Pali csodálatos közömbösséggel. – Az utcza felső végénél is üldözőkkel jövünk szembe. Jobb, ha itt csevegünk még egy-két perczig. – Szent isten, mit csináljunk? – tünődék a leány elhalványodva. – Semmit. Bánom is én. Csak a kis öcsémet sajnálom. Szegény mama kétségbe lesz esve. – Micsoda, ez a fiucska a maga öcscse? Végig nézett rajtam, aztán mintha egy anya lenne (pedig egyforma koru volt velem) szépen pártfogólag megsimogatta a fejemet. – No ne féljen, ne féljen. Magának nem lesz semmi baja. Jőjjön ide a kapu alá. Gépiesen követtem. Az ijedelem nem válogatós. – Szerencsére egy tarka alsószoknya van rajtam – szólt kedves egyszerü hangján. – Vegye föl hamar! Benyult a bundácskája alá s a csipőjénél pepecselt valamit, majd megrázta a ruhácskáját, mire egy kék takaros alsószoknya ereszkedett alá. – Huzza fel hamar! – biztata parancsoló arczczal. – Itt van a kendőm is. Adja ide azt a buksi fejét, hadd kössem be. Igy ni! (Még egy baraczkot is adott rá tetejébe kedves mosolylyal.) – Most már elmenekülhet, az ördög sem ösmeri meg. Hagytam magammal cselekedni mindent, volt valami ellenállhatatlan varázs a leánykában, de meg a helyzet sem engedte, hogy ellenkezzem vele. – Hahaha, – kaczagott fel édesdeden, mintha ezer csengetyü csilingelne, – valóságos kis Ancsa. No most már upre pupos, mehet, a merre akar, nem ösmerik meg az üldözőik. Hanem a Paliért aggódom. Mi lesz azzal szegénykével? (S egész testében megremegett.) Mindez egy percz műve volt, a mint kiléptünk az utczára, eszembe jutott megkérdezni: – Hová vigyem el aztán a kendőt és a szoknyát? – Ejnye csacsi, hát maga azt se tudja, ki vagyok én? Én a Gábel Mariska vagyok, a hol a Pali lakik. Pali ott künn várt bennünket. Rám nézett, elmosolyodék: „Glück auf“, – kiáltá vidáman, – „csakhogy a te bőröd már asszekurálva van, te most akár sétálhatsz hazafelé, mint egy kanonok. Hanem én kotródom. Pá, pá Mariska! Ha agyonütnek, magának testálom a növénygyüjteményemet.“ S ezzel megeresztette az apostolok lovait. Hop, hop! Még ugrott is néha egyet, mint a kecskebak. Olyan vére volt, hogy mulattatta a veszedelem. Pedig csakugyan veszedelem volt, mert az inasok rég fenik rá a fogaikat. Aztán sem a hátuljövők, sem az előljövők nem lehetnek nagyon messze. Már hallatszanak is messziről zürzavaros kiáltások. Jó szerencse, hogy e pillanatban egy nagy izmos kofa lépett ki egy alacsony földszinti házból, roppant kosarat emelve hátán. Pali megpillantotta, hogy a kosár üres, egyszerre lerogyott a kövezetre roppant jajveszékléssel és sirással. – Mi bajod édes fiam? – kérdé a jószivü asszony. – Jaj, jaj anyó, kitörtem a lábamat, végem van. – Ne sirj no fiam, majd mindjárt bekötözöm. – Nem, nem, ne nyuljon hozzá, jaj, jaj, nagyon fáj… hanem vegyen fel anyókám a kosárba és vigyen haza; otthon, tudom, megfizeti édes anyám a fáradságát. – Merre lakol gyermekecském? – A szentháromság mellett, nénike.