# A bihari remete, és egyéb történetek

## Part 4

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-bihari-remete-es-egyeb-tortenetek-20169/index.md

Azután csengetnek az őr kis házikója mellett, mert már hat óra van és hat órakor bezárják a Füvészkertet. Beleznay úr pedig elmegy haza s lehajtja öreg fejét a boldogtalanság párnájára, amelybe áldott kezek valamikor az illúzió kék virágát hímezték vigasztalásul.

ÖREG SINKA GYÖRGY

Élete hatvanadik nyarán--mint a többi parcellás-paraszt,--letette a kapát s kiköltözött a péterszögi szőlőbe. Nem dolgozott többet, csak pipált és szemlélődött, hallgatván a füvek növését s a jegenyésben csörgő seregélyek lármáját. Nem unta el majd egy emberöltő hosszat. Hetenkint egyszer--tisztát váltani--beballagott a messzi kúntorony alá, a városba, ahol a fiai, unokái "tükörbül fésülködő" urak voltak. Nem szerette őket, minthogy talán senkit sem szeretett igazán egész életében Szekerka Palcsin, az öreg cseléden kívül, aki minden hónap elején lenyírta ráncos álláról a havas szakáltarlót.

A nagyapja még szabadhajdú volt, aki akkor hagyta abba a marhahajtást, mikor az első venyigét bujtatták a Nyilas homokjába. Annak a szigorú, kemény erkölcsét őrizte kilencvenesztendős öreg Sinka György. Vasalt csizmában járt, hosszú üstökét fésűbe szorította, a három nagy ünnepen meggyónt és mindennap hét messző bort ivott.

--Aki száz évig ilyen bort iszik,--mondta esténkint, szaporábban emelgetve a virágos cserépkorsót,--az sokáig él.

--Igazság,--bólogatott rá ilyenkor komolyan Szekerka Palcsi, míg fölverte a venyigetűz lángját, hogy rózsaszínbe borult a gunyhó fehér fala.

Különben kevésbeszédű, magánakvaló ember volt öreg Sinka György. Illett nagyon a szomszédjaihoz, akik alkonyattájt átjöttek hozzá s hallgatva ülték körül a tüzet. Csupa kivénült, ereskezű, szikárnyakú, deresfejű paraszt, nem igen kapnak a szón, de maguk is nehezen adják.

Csak akkor támadt nagyobb mozgalom, ha valamely szőlők közt tévelygő kuvasz akadt fenn a Szekerka Palcsitól eszközölt kutyafogóban. Ilyenkor többször járt körül a mázas cserépkorsó s egy-egy kifakadás is elhangzott:

--Affene a rusnya férgit!

Mintha csak torát ülték volna a szegény állatnak. Szekerka Palcsi sűrűn fordult az üres korsóval s szította a hamar hamvadó parazsat. Olykor hajnalig is fönnmaradtak a zordon, vén ivók, mint ükeik hajdan az áldozati tűz körül, köszöntve a lángoló napot.

Öreg Sinka György bírta az áldomást.

Pár esztendő óta ugyan mintha kissé megroggyant volna, de azért, ha megmozdult a vére a szőlő levétől, még rácsapott tenyerével a csizmaszárra, sőt a szüreti tüzet is átugrotta, hogy lobogó gatyáját nem is simította a láng.

Ez az utolsó szüret aztán különösen emlékezetes maradt a Nyilasban.

Öreg Sinka György fiai, unokái, de a dédek is, teljes számban gyűltek egybe vacsora után a tűz körül. Szekerka Palcsi a gunyhó küszöbén ült s harmonikázott, tempósan, öregesen. Öreg Sinka György most se beszélt sokat, csak ivott s a nóta irányában ingatta a fejét.

Egyszer aztán felugrott s magosat rikoltva, nagyot dobbantott. Táncolni kezdett, feje fölé emelve a virágos korsót. Vadul, szilajon ropta, akár hatvan esztendő előtt.

--Melyik lábom jár jobban hé?!--kiáltott a nagy vígságba esett apró népre.

--A szélső, nagyapám,--kacagtak az unokák.

--Hejnye, ebatta fattya, iszen mind a kettő szélső,--káromkodott mérgesen. De azért csak járta, hiába kérlelték a fiai, nem hagyta abba, míg ki nem dőlt.

Úgy kellett betámogatni a gunyhóba, ahol horkolva aludt el a földre vetett subán.

Másnap reggel aztán öreg Sinka György nem ébredt fel. Elszállott lelke, mintha ott komorlott volna a szedett venyigésből fölpárázó ködben, az ólmos őszi felhők alatt.

ÖRDÖGSZEKÉR

Mikor ilyen keskeny a hold karéja, mindig eszembe jut találkozásom az ördögszekérrel.

Felejthetetlen nyáréjszaka volt.

A vonat nagyokat kattogva húzott át a váltókon s érezhetőleg lassította futását. A huszonkettes őrház zöld lámpája csendesen siklott el a félhomályos fülke ablaka előtt.

--Végállomás!--kiáltotta egy mély, rekedt hang s a kocsisor zökkenve állott meg.

Kiszálltunk.

Tizenegy óra lehetett. A félemeletes falusi állomás nehéz tömege köröskörül egybeolvadt az éjszaka feketeségével. Csak a kijárat fölött himbálódzó lámpa álmos fényében villant elő itt-ott egy piros téglasor. A szemafórjelző hosszan, egyhangúan csilingelt s a mező felől tücskök muzsikáját hozta felénk a júliusi éjszaka langyos szellője.

A vonat dohogva indult a gépház felé.

Skubinyák, a jegyszedő dörmögve ment le a töltés szélén.

Egyedül maradtunk.

--Menjünk, nagyon fáradt vagyok,--mondta Leontin s belekapaszkodott a karomba.

De mikor kiértünk az állomás mögé, meghökkenve álltunk meg.

A kocsi nem volt sehol sem.

--Istenem, apáék megint elfeledkeztek rólunk,--mondta Leontin panaszosam s én is bosszankodva bámultam az országút szürke sávját, amely alig pár lépésnyire látszott csak előttünk.

--Jó egy órába telik, míg hazaérünk,--mondtam inkább magamnak, mint Leontinnak, aki tanácstalanul tekintgetett körül.--Hiába, a kocsi most már úgysem jön, legjobb lesz, ha nekiindulunk.

Sűrű, meleg, bársonyos homály borult mindenre.

Az útszéli jegenyék alig váltak el az ég sötétjétől. Szorongató, vaksi homály terpeszkedett kétoldalt s alig húsz lépésre előttünk is keresztülfeküdt az úton. Néha szinte úgy tűnt fel, mintha élne s gyűrűzve, lomhán kúszna, csúszkálna körülöttünk.

Éreztem, hogy a húgomnak remeg a karja.

Az országút nyílegyenesen húzódott a falu felé, de néhol lejtett, majd ismét erősen kaptatóra vált.

Egyszerre, mintha világosodni kezdett volna. A nagy kőhíd vastag korlátjai kiváltak a homályból, az országút fakó szalagja hosszabbra nyúlott s a sötét jegenyék sziluettjei élesebben rajzolódtak rá a nyugati égre.

Messze, a temető mögött, a hold keskeny, halvány sarlója bátortalanul szállt fölfelé.

Leontin beszélni kezdett, halkan, erőltetetten, de mégis majdnem vidáman, mint azok az emberek, akik fölül valami rettenetes, nyomasztó érzés múlott el s ami után nem lehet tovább bírni a hallgatást.

Hirtelen megakadt.

Fojtott, tompa zúgás vágta ketté a csendet. Egyre erősödő, berregő hang verte fel az éjszakát. Hátunk mögött két-háromszáz méternyire két óriási, fehér szem villogott a sötétben.

--Automobil,--rezzent meg Leontin s ijedten rántott az út széle felé.

--Várjuk meg, míg elmegy,--mondtam kelletlenül s félrehúzódtunk, egy kőrakás mellé.

De az automobil nem közeledett. Úgy látszott, mintha egy helyben állana s félelmesen búgott. Néha felhorkant s utána még rettenetesebb berregésbe kezdett. Két lámpa-szeme mereven, furcsán villogott, mintha egyenesen ránk nézne.

--Eh, menjünk,--szóltam türelmetlenül,--majd kitér, ha...

És már indultunk is tovább.

Ismét felhangzott a gép vésztjósló bőgése s a két éhes, csillogó szem nagyobbnak tűnt föl előttem, amint visszanéztem.

Az automobil lassan közeledett.

Megdöbbenve álltunk meg.

A gép is megállt.

Egy pillanatra rettenetes csend lett.

A szám széle fázósan reszketett s valami oktalan félelemtől megriadva meredtem bele a nagy, kerek tűzszemekbe.

Azok fenyegetően, hideg mozdulatlansággal ragyogtak vissza.

--Mi ez?--kérdezte a húgom megborzadva. Egész testében reszketett és rettenetesen sápadt volt. Nem tudtam válaszolni. Aztán egyszerre erősen magamhoz rántottam és szinte rohanva vittem magammal. Egy kaptatóhoz értünk. Zihálva, elfulladva, száraz torokkal kapkodva lélegzet után, siettünk előre. A szemünk kitágult s verejtékező homlokkal, hangosan dobogó szívvel iramodtunk el a szikár jegenyék mellett.

A hold már feljebb hágott, csak a kőrakások és a fák tövében gyűlt össze egyre sűrűbb és hosszabb foltokban a feketeség. Elakadva gázoltunk a süppedő, mély porban előre. Halálosan kifáradva értük el a lankás tetejét.

Visszanéztünk.

Mélyen lenn, a homályban, égett a két parázsszem, de már nem volt benne semmi borzalmas. Fellélegzettünk s nyugodtan, lépésben indultunk lefelé a hosszú lejtőn. Szólni nem tudott egyikünk sem. A Sirató mellé értünk. A zizegő sás feje koppanva ütődött össze a gyenge, simogató szélben. A falu felől szakadozott tülökszó hangzott. A toronyőr féltizenkettőt jelzett.

Már csak félórai út odáig.

Csendes és nyugodt volt minden. Az automobil elmaradt. A szörnyű szempár nem látszott.

Egyszerre rettenetes bődülés harsant fel szinte a fejünk fölött.

A két óriásira megnőtt, kegyetlenül villogó szem a dombtetőről gúnyosan hunyorított utánunk. Ugató, hörgő üvöltés szakadozott föl a szörnyeteg torkából s mi csüggedten, halálra gyötrötten hajtottuk le a fejünket. Megadtuk magunkat és fásultan, megalázva siettünk tovább. Tovább, egyre tovább.

Most már ő parancsolt, nem lehetett elmenekülni előle. Űzött, hajtott maga előtt és mi megrogyó térddel, kábultan vonszoltuk magunkat.

--Át kellene vágni a mezőn,--gondoltam és mentünk tovább az úton, az ismeretlen rém előtt, amerre ő akarta.

Néha futottunk.

Kövek gurultak szét a lábaink alatt. Majd megálltunk és szembenéztünk a kísértettel. Néha elmaradt s csak távoli, rohanó dübörgése hallatszott. Aztán megint utánunk jött és mi legyőzve, agyonhajszolva, tehetetlenül vánszorogtunk tovább, előre.

Már nem tudtunk visszafordulni sem. Csak mentünk, rohantunk, menekültünk.

Végre feltűnt a falu.

A fák fekete foltjai közül fehéren ütköztek ki a házak s a torony magas sudara, amelynek élén, mint egy megakadt, villódzó selyemfonál, ragyogott a fogyó hold sápadt fénye. A sűrű akáctömegből kicsillant a nyaraló ablaksora. A terrasz széles ernyője alatt lámpák égtek s rószaszín fényük átverődött a világos vászonfalon.

--Még fönn vannak,--gondoltuk egyszerre megkönnyebbülten és megálltunk.

Hátrafordultunk.

A homályt és csendet nem zavarta semmi. Messziről a tücskök monoton cirpelése hallatszott, úgy, mintha álomban hallanánk.

Az automobil eltűnt.

Kimerülten vánszorogtunk haza. A terrasz lépcsőjén alig bírtunk felmenni. Vendégek ültek a nagy kerti asztal mellett s mindnyájan meglepődve bámultak ránk. Sápadtan, szótlanul álltunk ott a vakító lámpafényben.

Hirtelen hosszú, elnyújtott, rekedt üvöltés hangzott az országút felől. S a kivilágított terrasz előtt, mint valami elszabadult szörnyeteg, nagyokat ugorva, bömbölve rohant el egy óriási, vörös automobil.

Nem ült rajta senki.

STRATFORDI HAJNAL

Az ólomkarikás ablakok kitárva álltak s a langyos tavaszi éjszaka beáradt a szobába, ahol még érzett Jonson Benjámin úr pipájának kesernyés füstszaga. A lombosodó fák mögött, a kert alján álmodozva villant meg az Avon gyöngyházszín tükre.

A hajdani keztyüs fia tíz óra tájt felvette a haldoklók szentségét s most lázas homlokkal feküdt a mennyezetes ágyban. Szürkülő, gyér haja csapzottan folyta körül duzzadt arcát. Szaggatottan, nehezen lélegzett. Mégis, leeresztett szemhéjai alól, olykor mintha tréfásan pillantott volna Ward Jánosra, a stratfordi papra, aki merev mozdulatlansággal ült ágya mellett az egyeneslábú széken.

Csend volt, csak Charlecot vadasa felől hallatszott néha egy-egy rövid füttyentés: őz-suta adta a vészjelt.

Anna asszony, aki a szoba túlsó, homályos sarkában gunnyasztott, öregesen csoszogva lépett az asztalhoz s megigazította a lámpa olajospapir ernyőjét. Aztán aggodalmas arccal tekintett az ágy felé.

--William,--kérdezte félénken,--hogy vagy?

A beteg nem felelt.

--A bor árthatott meg neki,--fordult suttogva a lelkészhez,--nagyon sokat ittak, egész délután. Drayton úrral együtt. Az a bolondos Ben Jonson pedig éppenséggel elázott.

Ward János komoly arccal, rosszalóan bólogatott:

--Persze. A régi barátság, a viszontlátás örömére.

A beteg hirtelen megszólalt:

--Eredj pihenni, Anna. Ne aggódj értem, jól vagyok.

Az öreg asszony kissé megrettenve, némán intett s sietve tűnt el a nyikorgó ajtó mögött.

A megnövekedett csendben a toronyóra éles zendüléssel ütötte el a hármat. Az éjszaka hűvösebb lett.

William egyszerre felkönyökölt a süppedő párnára s jobbjával az ablakok felé mutatott. Lihegve, izgatottan kiáltott a papra:

--Küldd ki őket, János. Nem akarom, hogy itt legyenek. Hátha bejön a leányom s meglátja... Nézd, ott a függöny árnyékában lapul a fehérképű dán, mellette az a két sunyipofájú fickó: Bardolph és Pistol, a szerecsen, meg Richárd, a sátán... Nem akarom látni őket...

Ward János összeborzongott, de a beteg most már megnyugodva folytatta:

--Úgy, köszönöm, János. Mind elmentek. De hallga... Mintha az a bortömlő énekelne itt valahol a ház körül. Istenemre, ez Sir John Falstaff! Nem hallod: "Gallért, gyöngyöt, kalárist..."

A lelkész gyöngéden hajolt hozzá:

--Semmi, William. Szél zúg a fák közt.

A beteg elmosolyodott s titokzatosan mondta:

--Igen, a szél, de a lombok közt Puck és Ariel nevet.

Feje visszahanyatlott a párnára. A csend szinte átharsogott a szobán. A pap szája némán mozgott az ima szavaira.

A beteg újra megmozdult.

--János,--kezdte alig hallhatóan,--ez mind bolondság, szót se érdemel. Londonban... Blakfriarsban csak komédia volt, álarcos játék. Most vagyok igazán: én--és ez a valóság. Enyém a legszebb, legnagyobb ház Stratfordban. Három házam van és százhét hold földem, itt, ahol harmincegy év előtt Thomas Lucy, a békebiró megvesszőztetett... Zsuzsannának és Juditnak nem megvetendő örökséget hagyok, neked és barátaimnak egy-egy gyűrűt, hogy emlékezzetek reám. Az ég igazságos volt hozzám... magam ültethettem kertem fáit... ezüst kehelyből ittam a magam borát... mit kívánhatnék még?... Boldog vagyok, János, boldog.

Ward János kenetteljes szigorúsággal válaszolt:

--Az Úr megalázza kevélységedet, testvérem.

De William úr ezt már nem hallotta. Arcán mozdulatlanná hidegült a mosolygás, a lélegzet fönnakadt nyitott ajkán.

Kinn, a keleti égen violás felhők úsztak s messze, a város szélén egy kakas, "a reggel harsonája, metsző hegyes torkával fölveré a Napnak istenét".

Ára 12 korona.

646-647. SZ. 1037