# A bihari remete, és egyéb történetek ## Part 2 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-bihari-remete-es-egyeb-tortenetek-20169/index.md --A nevetés megöli az unalmat,--mondta ismételten Caesar és nem sajnált a jókedv ébrentartásáért semmi fáradságot. Szelleme épp úgy, mint teste, egy pillanatra sem vesztette el rugékonyságát. Egész nap tornászott, úszott, sziklákon ugrált és adomázott. Levetve tógáját, birokra kelt a legizmosabb kalózokkal s egymásután dobta őket a fövényre. Olyan volt, mint egy pajkos, rakoncátlan suhanc, aki elszabadult tanítója szigorú kezéből. Duzzadt az erőtől, az életkedvtől és hiányát sem érezte az elpuhult római élet kényelmeinek. Rusztikus humora elbájolta a nyers kalózokat, akik valósággal lelkesedtek érte. Esténkint egy parti sziklára állva néha szónoklatokat tartott nekik, amelyekben hol a második pún háború okait fejtegette Caelius Antipater nyomán, hol a genus Atticum sima és egyszerű mondataival ajkán ostorozta az optimisták túlkapásait. A szájtátó banda persze egy szót sem értett a nagyszerű beszédekből s megrökönyödésük halálra mulattatta az aedilist, aki rútul lepiszkolta őket tudatlanságukért. Azután szavalni kezdett, verseket, miket maga költött s amik szinte roskadoztak a dagályos képektől és szóvirágoktól. --Tapsoljatok,--kiáltott tettetett bosszúsággal,--barbár csorda, vagy fejetek homokkal van megtöltve és szőrös füleiteket a teherhordó öszvérektől kaptátok? Ha kiszabadulok, mindnyájatokat keresztre feszíttetlek! A kalózok majd eldőltek a nevetéstől és Caesar is velük nevetett. Közben másfél hónap telt el. Aemilius már aggódni kezdett Testa késlekedése miatt. Mindennap várták a váltságdíj megérkezését. Egy délután Caesar megint maga köré csődítette a kalózokat. A kalózfőnök is köztük volt, aki szinte sajnálni kezdte, hogy az aedilis nemsokára elhagyja őket: --Maradj velünk, Julius Caesar s egy holdév múlva első alvezéremmé teszlek, ötven elszánt embernek leszel az ura életre-halálra és minden útban talált hajó zsákmányának egyharmada a tied. Szíved és eszed is van hozzá. Kár neked visszatérni Rómába. Nem lesz ott belőled semmi. Az aedilis leeresztette hosszú szempilláit és szarkasztikus mosoly jelent meg ajkai körül: --Ajánlatod nagyon megtisztelő, nemes férfiú, de sajnálattal kell mégis visszautasítanom. Ne vedd rossz néven, de hogy is mondjam csak, a ti mesterségtek kissé véres. És én irtózom a vértől még a cirkuszban is. Egy disznót sem tudnék megölni... Egyszerre kitört belőle a jókedv. Leült egy kőre és szinte hömpölyögni kezdett a kacagástól. A térdeit csapdosta és egész testében rázkódott. Hirtelen fölugrott és komoly arcot öltve, szavalni kezdett a szemüket meregető kalózoknak: Honnan fúj a szél, nem tudom: innen is, Hab habra hányva hömpölyög: onnan is; S kéttornyú ár közt, elsodorva, Úgy vitetünk mi sötét hajónkon... Alkaios költészetének varázsa őszintén lenyűgözte. Hatalmas alakja még nagyobbra nőtt, arca ragyogott és fekete szemei lángoltak. A körülállók zavartan néztek rá. Az öböl felől most kiáltozás támadt. Két csónak sebes iramban közeledett a parthoz s a bennülők felindultan jelentették a kalózfőnöknek, hogy kétmérföldnyire a szabad tengeren egy háromevezős gálya vetett horgonyt. Orrán aranyos farkasfej ragyog. --Megérkezett a váltságdíj,--kiáltott Aemilius, megölelve Caesart, aki, mintha álomból ébredt volna föl, csodálkozva nézett rá. Nemsokára egy nagyobb csónak jelent meg az öböl bejáratánál. Crassus követét hozta, aki megállapodott a kalózfőnökkel a váltságdíj átadásának és a foglyok kiszolgáltatásának módozataiban. Mire a nap vörös golyója elmerült a tengerben, az aedilis és barátja már az Isisről tekintettek vissza az egyre kisebbedő sziklaszigetre. Miletus felé siettek. V. Egy hónap múlva Miletus kikötőjéből csekélyszámú, de erős hajóhad indult el az Isis vezérlete alatt. Rhodusz táján a sziklacsoporthoz érve éppen útban fogta a feketezászlós liburnát, amely indulóban volt. A katonákkal megrakott gályák körülállták az öblöt s alig egy órai harc után a liburnát hatalmukba kerítették. A kalózok egy részének sikerült elmenekülnie a könnyű csónakokon, más részük elesett, mintegy hetvenen pedig foglyul estek. A kalózfőnök négy nyíltól átfúrva feküdt a liburna fedélzetén. Ancus Porcius Testa tisztelettel vegyes félelemmel nézte vérbe kevert, elnyúlt alakját. Az aedilis komolyan vette az ígéretet, amit nevetve tett a kalózoknak. A hajóhaddal Pergamusba ment, a kormányzóhoz, hogy kikérje annak beleegyezését az elfogattak kivégzéséhez. A kormányzó, egy minden hájjal megkent ravasz római azonban hímezni-hámozni kezdett; jobb szeretett volna váltságdíjat kapni a foglyokért. Caesart elfutotta a méreg. Otthagyta a kormányzót. A kalózok kincseit szétosztotta a gályák legénysége között, a Crassus által küldött váltságdíjat pedig megtartotta magának. Azután, nem habozva tovább, keresztrefeszíttette az elfogott kalózokat a maga felelősségére és a lehető legrövidebb úton visszatért Rómába, ahol újra gondosan ápoltatta elhanyagolt körmeit és illatos fürdőjében feküdve, megelégedetten gondolt a kellemesen eltöltött nyárra. A TÁBORNOK Görgey Arthur emlékének. Hajnali két órakor a segédtiszt belépett a tábornok szobájába és jelentette, hogy a járőrök elindultak a hodricsi úton. Az asztalra állított petróleumlámpa körül szétteregetett tereprajzok és jelentések hevertek, rajtuk keresztbe dobva egy ezüstgombos lovaglópálca. A tábornok a szoba közepén állt és hideg arccal hallgatta a segédtiszt szavait. Kurtára nyírt szakála rőtesen csillogott a lámpafényben. Aranykeretes szemüvege mögül jeges nyugalommal csillámlottak elő kék szemei. Csupa energia volt ez a hat láb magas, karcsú ember, aki egy hónap előtt vette át a feldunai hadtest parancsnokságát. De most mégis, mintha valami fáradtságot vagy inkább fásultságot árultak volna el mozdulatai. Némán bólintott s mikor a segédtiszt mögött becsukódott az ajtó, kimerülten dobta magát a kopott díványra. Két nap óta mindig talpon volt s egyik izgalom a másik után érte. A Szélakna irányában fekvő főcsapat felé haladó ellenség már egy napi előnyt nyert a Zsarnócra kirendelt zászlóalj parancsnokának ügyetlensége folytán. Első felindulásában maga vette át a zászlóalj vezényletét s negyvennyolc óra óta egy percre le nem hunyta a szemét. Izgatta az is, hogy esetleg elvágják a derékhadtól, ha ugyan be nem kerítik. A legénység pedig javarészt újoncokból áll, azok is leginkább tótok, akiket végképp elcsigázott az olvadó hótól csatakos hegyi utakon való menetelés. Csodálatosan józan, gyors eszű és bátor katona volt, bálványa különösen huszárjainak, utált minden érzelgést és romantikus ellágyulást, de most mégis nehéz szorongást érzett a mellében. Vagy csak a túlfeszített, lázas türelmetlenség hajtotta szivére erősebben a vért? Hirtelen fölugrott, fölcsatolta a kardját és a besiető segédtisztnek kiadta a parancsot az indulásra. Negyedóra múlva már ott ült nyeregben a templomtér szélén. A januári hold bronzvörös gömbje párák közé sülyedt a hodricsi magaslatok fölött. Az erdő felől éles szél csapott alá a völgybe és szaggatottan, sikoltva hordta szét az ébresztő kürtszót az alvó város utcáin. A tábornok föltűrte köpenye gallérját és kissé előregörnyedve, szorosabbra fogta a kantárszárat. Sötét sziluettje élesen rajzolódott ki a templom fehér falára, mintha egy fekete lovasszobor állt volna őrt a gyengén emelkedő tér sarkán. Türelmetlenül tekintgetett a homályos utcatorkolatok felé. Az ébresztő még egyre sikongott. Az alacsony házak ijedten nyitogatták piros szemeiket, a gyenge holdfényhen alig villanó ablakokban egymásután lobbant föl a világosság. Mindenfelé mozgolódás támadt, mintha maguk a házak ébredtek volna föl. Hosszú, reszkető lónyerítés keresztezte a trombita hangját s a templom előtt a parancsőrtisztek lovai nyugtalanul dobogtak a kerekfejű gránitköveken. Izgatott kiáltozás s egyre közeledő lábdobogások zaja verte fel a hajnali csendet. Sötét alakok rendetlen csomókba verődve futottak a templom felé, útközben igazgatva meg egy-egy fegyverszíjat. Gyenge zsongás töltötte be a teret s a fölvonuló sorok között minduntalan összekocódtak a puskacsövek s a fekete léniák jobbra-balra hullámzottak. A tér túlsó felén egy század huszár fejlődött föl, néma csendben várva a parancsot. A fehérszíjas gyalogság már egészen betöltötte a teret, mikor a fő-utcán föltűntek a dübörögve közeledő ágyúk. A parancsőrtisztek a helyükre lovagoltak. Kurta, kemény vezényszavak röpködtek oszlopról-oszlopra s a következő pillanatban lassú, egyenletes mozgással indultak meg a csapatok. A tábornok, vasderes lován, az előcsapat élén ügetett. A trombiták és dobok hallgattak, csak a sáros hóban cuppogó lépések ritmikus zaja hallatszott. A gyalogságot nyomon követték a huszárok s pár lépésre mögöttük egy tüzérüteg zárta be a menetet. A város alatt némán kanyarodtak le a Hodrics felé vezető útra. A hold már eltűnt az erdős hegyhát mögött s sűrű köd párázott föl a völgy fenekéről. Palaszürke felhők torlódtak az égen s mire leértek a völgy alján kanyargó szekérútra, havazni kezdett. Szurkos sötétség borított be mindent, csak a fák tövében meggyűlt hó világított. A síkos úton horkanva lépkedtek a lovak s a gyalogosok zárt sorokban, komoran haladtak. Alig lehetett látni két lépésre. Szorosan egymáshoz feszültek a csontos vállak s az újoncok álmosan borzongtak. Félig alva, gépiesen emelkedtek a lábak egymásután. A szél szembe vágta a nagypihéjű havat, amely a földön rögtön sárrá olvadt. A tisztek minden szót eltiltottak, de ez fölösleges volt. Senkinek sem volt kedve beszélni. Néha egy kő megindult valamelyik vízmosás szélén s csattogva ugrált lefelé a sziklákon. A rongyos bakancsokba beszivárgott a hóvíz s az elgémberedett ujjak görcsösen szorongatták a ragadós puskaszíjat. A negyedik században egyszerre mozgolódás támadt. Elfojtott káromkodás hallatszott az utolsó sorokban. Egy hosszú tót legény menetközben elaludt és fölbukott. Az utána jövők keresztülestek rajta. Az egész csapat megállt s a föltápászkodók le sem törülve arcukról a sarat, fásultan álltak vissza a sorba. A vállak újra egymáshoz surlódtak, mintha a szélsők tartották volna az egész sort s a lábak újra cuppogni kezdtek a sárban. Végre sápadni kezdett a homály. Hat óra lehetett. Az erdő sötét foltja egyre határozottabban vált ki a meredek hegyoldalakon. A völgytorok kiszélesedett s a szél gyenge harangszót csendített a fáradt katonák fülébe. Nemsokára beérték Hodricsot. A falu alján pihenőt tartottak s egy félóra múlva mentek tovább a Szélakna felé húzódó keskeny völgyben. Az út lassan emelkedni kezdett a baloldali hegyoldal lejtőjén. Már egészen kivilágosodott s a hó is elállt. De a köd annál sűrűbb lett s amint az úton egyre följebb haladtak, alattuk a völgyet egészen eltakarták tejfehér gomolyagjai. A tábornok leszállt a lóról és segédtisztjével csendesen beszélgetve haladt a csapatok előtt. Csizmája bokáig sáros volt s kardját a hóna alá fogva gyorsan lépkedett. Nyoma sem volt rajta az éjszakai fáradságnak, mintha a nyeregben töltött négy óra visszaadta volna rugékonyságát. Friss volt, nyugodt és energikus. A csapatokba is visszatért az élet a rövid pihenő után. Az éjszaka sötétjével mintha valami fojtogató érzés tűnt volna el a fehér szíjak alatt dobogó szívekből. A hosszú tót fiú, aki útközben elaludt, most végképp fölébredt s halkan, keservesen nyújtva kezdte dúdolni: Cservena vinkó, bile kolácsi... A következő pillanatban azonban már abba is hagyta. Egy puskatus, barátságos nyekkenéssel vágódott az oldalába. Némán mentek tovább. Kilenc óra lehetett, mikor a köd szakadozni kezdett az előbújó napfényben. A havas erdő tele lett aranyos ragyogással. Az olvadó hó csepegve hulldogált az ágak között és egyhangúan kopogott az avaron. Langyos zsongó muzsikája betöltötte az erdőt. A gyenge szélben nedves földszag érzett s a katonák nehezebben lélegzettek. Az út egyre meredekebb lett. Balról, a sűrű tölgyes oldalából keskeny patakokban ömlött alá a hóvíz s keresztülfutva a szekérúton, gyors szökkenéssel táncolt lefelé a meredek mélységbe. Óvatosam, a legnagyobb rendben haladtak a csapatok. Egyszerre gyönge pukkanás zavarta meg az erdő halk muzsikáját. Mindenki összerezzent. A fegyverek idegesen csörrentek meg s utána félelmes csend támadt. Mintha az ágakról permetező vízcseppek is fönmaradtak volna. Megálltak. Az altisztek suttogva adták tovább a parancsot. A pukkanás újra fölhangzott, most már valamivel erősebben. Nyomon követte a harmadik, negyedik. A kaptató hajlásánál futó alakok tűntek fel. Patrulok voltak. Puskájukat kezükben tartva bukdácsoltak lefelé a hepe-hupás úton. Lihegve jelenttették, hogy az ellenség csatárjai az útra dűlő hegyoldalt megszállva tartják, mintegy negyedmérföldre, olyan ponton, ahonnan golyóik az országutat hosszában söprik. A tábornok gyorsan rendelkezett. Egy századot felküldött az erdős hegyoldal tetejébe, hogy azok az ellenség csatárjait kimozdítsák helyükből. Az ütegből két ágyút előrehozatott és lemozdonyoztatott a keskeny szekérút két oldalán. A gyalogság rohamoszlopban állt, készen az előnyomulásra az erdőszél födözete alatt, míg a huszárok hátvédül maradtak az üteg többig ágyúja mellett. A hegytetőre küldött század megkezdte a tüzelést. A kopár fák közt piszkos füstfelhők gyülekeztek az éles dörrenések nyomában. A tábornok kivont karddal állt a gyalogosok élén. Ebben a pillanatban nyolc-tíz huszár rohant el mellette, váratlanul előretörve az országúton minden parancs nélkül. Úgy látszik, elunták hátul a várakozást az ágyúk mellett s most vad kiabálással vágtattak az ellenség hadállása felé. A tábornok ajka elsápadt a dühtől. De mielőtt még szólhatott volna, sűrű fegyverropogás hangzott s a huszárok ész nélkül robogtak visszafelé. Az ellenség golyói oldalba fogták őket. Két ló hörögve bukott el s a többiek keresztülgázoltak rajta, őrült iramban zúdulva neki egyenest a felállított rohamoszlopnak. A tábornok látta a veszedelmet s előreugorva a legelső huszár lovának szügyébe döfte a kardját. Az erős penge elpattant s a tábornok arcába forró vérsugár szökött. A ló, fején keresztülbukva, maga alá temette lovasát. De ez már nem használt. A fejvesztett kis huszárcsapat belegázolt a gyalogság tömör soraiba. Rettenetes fejetlenség támadt. A zárt oszlop rendje megbomlott és szakadozni kezdtek a sorok. A hátul álló újoncok eldobták fegyvereiket és futásnak eredtek. A tábornok szava élesen süvített át a zsivajon: --Szuronyt szegezz! Előre! A megingott hadsorokból alig egy század teljesítette a parancsot. A tábornok az indulattól remegve rohant velük előre. De az első tömeges tüzelésre ez a csapat is megfordult és lehetetlen volt megállítani, annál kevésbbé, mert a szekérúton már föltűnt egy ellenséges vadászosztag, amely futólépésben, szuronyszegezve közeledett. A futó gyalogság képtelen rémülete magával ragadta a két lekapcsolt ágyú legénységét is. Az egész zászlóalj futásnak eredt. A hátul álló huszárok útjokat akarták állni, de a futók a lovak hasa alatt kúsztak tovább, mikor a lovasok közéjük vagdostak. Az iszonyú zavarban az ágyúslovak nekivadultak s csaknem az egész üteg hanyatt-homlok a mélységbe zuhant. Az ütegparancsnok legázolva, véresen feküdt egy tölténykocsi mellett. A tábornok hasztalan igyekezett, hogy néhány bátor emberét legalább a lemozdonyozott ágyúk fedezésére együtt tartsa, nyomról-nyomra hátrább szorult. Végre azon a ponton találta magát, ahol a két lekapcsolt ágyú állott. Itt azután az egymást követő vadászgolyók hangos fütyülése azt a néhány embert is megszalasztotta, akik még kitartottak mellette. Segédtisztje is eltűnt mellőle. Egyedül maradt. Az ágyúk mellett, keresztben az országúton egy tölténykocsi állt. A tábornok a kocsi mögé vonult s elszántan várt, maga sem tudta, mire. A szégyen és a tehetetlen düh égette a torkát. A völgybe lerohanó csapatainak csörtetése egyre gyöngébben hallatszott fel hozzá. Pár perc mulva az ellenkező oldalról fölhangzottak az osztrák néphimnusz szakadozott ütemei s az út legközelebbi kanyarulatánál kibukkantak az ellenséges vadászok. Erre a tábornok is megrendült. Minden elveszett s a természetes ösztön menekülésre késztette. Halotthalványan, elhomályosuló szemekkel nézett megfutott csapatai után, majd visszafordult az ellenség felé. Ebben a pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a vadászok a nekik szegzett ágyúktól megrettentek volna. Hüledezve bámultak, lábuk elakadt s a hurrázás elhalt az ajkukon. A tábornoknak minden vére a fejébe tódult. A józan, hideg és számító katonát, aki nem hitt a romantikus hősökben, a lehetetlent megkísérlő pillanatok szédítő láza fogta el. Kemény, sápadt arca, amely mögé mindig el tudta rejteni fölindulását, most kigyúlt és hűvös, kék szemében heroikus tűz lobbant fel. Forró agyán átvillant a gondolat: --Még megfordulhat a kocka. És én egyedül, két ágyúval föltarthatom az ellenséget. Őrület volt, de szép, csodás, nagyszerű őrület. Ebben a pillanatban egy lángeszű költő állt az elhagyott ágyúk mellett. Keze izgatottan kapott a gyújtózsinór után. A kanóc nem volt seholsem. A gyáván megfutottak azt is magukkal vitték. A varázsnak vége volt. A tábornok feje, mintha villamos ütés érte volna, fakón esett vállai közé. Vad elkeseredéssel dobta el csonka kardját és kilépve a tölténykocsi mögül, aminek oldalán egyre vésztjóslóbban kopogtak az ellenséges golyók, befutott a fák közé. A kiálló fagyökerek közt megbotolva, a sáros talajon minduntalan megcsúszva, ziháló mellel, halálrafáradtan botorkált előre. A golyók ide is követték s feje fölött recsegve töredeztek az apró galyak. A háromnapos kimerültség a pillanatnyi lázas fellobbanás után ólomsúllyal nehezedett rá. A gerincén jeges borzongás futkosott. Szinte öntudatlanul csapott le újra a védtelen országútra. Kemény sapkája megingott a fején és szemébe billent. Egy golyó fúrta át a tetejét. Meg sem rezzent, futott tovább, elakadó lélekzettel, megalázva, remény és cél nélkül. A meredek úton minden lépéssel alábukott az üldözők lővonalának. A golyók ártalmatlanul zúgtak el a feje fölött. Amint ezt észrevette, újra visszanyerte hidegvérét. Segédtisztjében kezdett bizakodni, aki bizonyosan a megfutottak összeterelésén fáradozik. Óriási ugrásokkal haladt előre. --Kicsit kevesebb mohóság és több hidegvér a célzásban,--mormogta fogai között, amint a golyók egyre magasabban fütyültek el fölötte. Hirtelen fölujjongott. Alatta a kanyarodónál föltűnt segédtisztje egy század tót gyalogossal. --Nem csalódtam benne,--gondolta és egyezerre minden erejét visszatérni érezte. --Katonák,--kiáltotta elfulladva,--utánam. Még mindent meg lehet menteni. Megfordult és a csapat élén rohanni kezdett fölfelé. Sűrű golyózápor sivított el fölöttük. --Bátorság, fiaim, hiszen nem találnak. A katonák rendületlenül követték. De ebben a pillanatban egy legény ordítva bukott arcra. Egyszerre vége volt mindennek. A visszaterelt csapat rémülten rohant hátrafelé. Nem volt többé hatalom, amely megállíthatta volna őket. A szűk úton egymást gázolva őrült üvöltéssel menekültek. A tábornokot segédtisztje ragadta karon és vonszolta lefelé. A váratlanul fölmerült végső reménynek hirtelen megsemmisülése megbénította minden gondolatát. Mint két mozgó tárcsa futottak a vadászok golyói között, a fölfreccsenő sárban, halottakon és eldobott fegyvereken keresztül. Gépiesen, öntudatlanul, torkukban a fojtogató sírással és szívükben a szégyen keserűségével. Mögöttük gyors egymásutánban villantak föl a fegyverek és ők sárosan, megtépve, halálrahajszolva futottak tovább lefelé a lejtőn. A BIHARI REMETE Százkilenc esztendő előtt sugarasabb ősz járt a berettyókovácsi pusztán. Dér alig fogta a hervadó füvet. A lápos elmélyült ezüsttükrében vénülő szépasszonyok telhetetlen hiúságával nézegette magát a felhőtlen magasság s lenn a síkon, az istrázsát álló jegenyék fölé, hálós aranysátort vert délszínben a nap. Nagy, égig érő csend rejtegette a messzi tanyákat, a töretlen náderdőt, a löszpart meredekjén bókoló rozmaringfűz-sövényt s a lankás dombolt martjából kimagasló fehér udvarházat, melynek zsindelysüvegét a néhai bécsi királynő újmódija szerint vonatta dupla peremre Bessenyey György úr. A délnek szaladt nyár siettében ittfelejtett néhány hév hetet. Csak alkonyattájt sétált, végig a bihari rónák szélén a közelítő November, violás köduszályát elterítve a friss szántások fölött. Az öreg úr, aki egyre ritkábban mártotta meg elébb oly szapora lúdtollat a kalamárisban,--írás nélkül is fogyott abból a ténta,--mogorva szótlanságban járta a kúria pipafüstös, homályos szobáit s gyakorta tekintett ki az ablakon túl esteledő őszbe. Mi járhatott eszében: Isten tudja,--Isten, akit Monsieur Voltaire bőrbe kötött, aranyba metszett könyveinek gonosz syllogismusával tagadott,--talán a pataki kisdiák betűirtózása, amely nagy egészséges ösztön szégyenkezésbe betegedett a királyasszony tudós városában, hol annyi átvirrasztott éjszakán ismételgette a frantzia grammatikátska rendhagyó verbumait, míg a többiek, a sárga csizmában, aranypaszomántos veres dolmányban, párducos mentében ékeskedő ármális nemes ifjak, hajporos dámákkal enyelegtek a schönbrunni rózsalugasok alatt, avagy talpas poharat hajigáltak a GrüneKatze pókhasú csaposának fejéhez. De az is lehet, hogy ez enyhe őszön emlékezései támadtak az őz-szemű bétsi grófnéról, aki mosolygó komolysággal hallgatta a megtanulhatatlan nyelven írott tragédia recsegő sorait: Véres áldozatját látom trónusomnak, Mely kínos hatalma van királyságomnak, Ágist örökösen kesergem vesztével, Mert noha elpártolt, de nagy volt szívével... Ilyen csendes őszidőben sok régi dolgok megfordulnak öreg emberek fejében. Derék úr volt, testes, vállas, sűrűvérű besenyőfajta, hatvanhárom esztendős korára is kemény bikanyakkal s bár járása kissé elnehezedett, sohase vesztette el egészen a hajdani testőr mozdulatának feszes rugalmasságát. Ha egy-egy mérges indulatú, disznótoros, boros estéjét követő hajnalon kihozatta rázós szekerén a váradi olasz sebészt, aki Erdélyországban is híres volt a köpölyözésről, utána nyeregbe zökkent s kilenc agárral késő délutánig futtatta a nyulat a Berettyó síkján. Hanem azért a haja csak szép, tiszta ezüstbe keveredett, mint régi allonge-barókája,--ahogy Nalátzi uram szokta volt emlegetni a parókát. S hogy ő maga is az elmúlás borús gondjaiba tévedt olykor, arról nemcsak a Természet világa vagy a józan okosság dicsérete s a Bihari remete kerekbetűs kézirat-tekercsei árulkodtak ott a kicsiny, házi bibliothékában, hanem a deckás kert sarkában álló almafa is, amelyet fej fául rendelt magának öreg Bessenyey György, még a múlt tavaszon kimérve tövében síri ágya helyét. Kínzó titkokat rejtegetett ez a pusztai egyedülségben lemorzsolt huszonöt esztendő, a lét és halál fejthetetlen kérdéseiről, a múltba ereszkedett ifjúság visszahozhatatlanságáról s a komor agglegénység család után sajgó epekedéséről. De minden titkai között legfájdalmasabb, mert legmagyarabb, annak a nagy értetlen erőnek csudája, amely a Musákkal szeretkező daliás testőr kezéből kiütötte a rigmust kereső tollat s a sima gallus nyelven társalkodó udvarból visszasodorta egy nap az ősi portára, villásszarvú ökrei és faggyús üstökű béresei közé. Micsoda hatalom hajtotta, hogy levesse a szűk karmazsin dolmányt, fölrúgja az incselgő Grátziát, hogy megszaladjon a bársonyszájú grófné forró csókja elől, megtorpanjon Nyugat nyíló Szezáma küszöbén s hogy hazatérüljön,--szügybevágott daccal, kopott décbundát vonván araszos vállára,--tajtékpipák érését vigyázni, parasztszolgálók állát csipdesni, póri meséit hallgatni, maga borát inni, elzsírosodni s végtelen őszi napokon egykedvűn nézni az ónos eső függönyét a fekete barázdák fölött? Ki rendelte, micsoda homályban lakó istenség parancsolta rá ezt a sorsot, amelyről ma sem biztos, hogy rontás-e avagy szentséges kiváltság, önmagába visszaforduló ereje a titokzatos ázsiai léleknek?