# A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről ## Part 9 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-berzsenyi-leanyok-tizenket-volegenye-tollrajzok-a-mai-budapes-02c6152f/index.md Miska. – A hivatal! Ki beszél itt a hivatalról? Törődöm is én a hivatallal! Nekem partit kell csinálnom, Elza; nekem ez olyan kötelességem, mint az anyáknak az, hogy katonákat adjanak a hazának. Ha én nem csinálnék partit, halálos vétket követnék el egész családom ellen; megcsúfolnám őseimet és megrabolnám dédunokáimat. Ez meglesz; ennek meg kell lennie. Ha ugyanakkor, a mikor ezt a kötelességet teljesítem, elnyerhetem annak a kezét, a kit szeretek, én leszek a legboldogabb ember a világon; de ha maga nem akar tudni rólam, akkor is megteszem ezt, legfeljebb boldogtalan leszek egész életemre, örökre, a teremfáját!… Így vagy úgy: az kétszer kettő, hogy vissza fogok térni a társaságomba, és hogy úgy térek vissza, mint egy oligarcha! Meglátja, mekkorát növök huszonnégy óra alatt! Mert mikor a mesében a boszorkánynyá varázsolt Ilona visszaváltozik tündérré, az nem olyan roppant színváltozás, mint mikor egy szegény gróf hirtelen milliomos mágnássá vedlik át. A tulajdon édesapja se ismer rá, úgy megszépül egyszerre. És ez az átalakulás a mi családunkban már hagyományos. Én partit csinálok, a fiam elherdálja a vagyont, az unokám ismét partit csinál: így megy ez a mi családunkban Zápolya óta. Bízza rám. Ha egyéb bajom nem volna, a mindenségit!… Elza. – Adok magának egy jó tanácsot. Ne vesztegesse rám ezt a félesztendőt, hanem siessen vissza a Zelmához, mondja el neki ugyanezt, a Zelmát ez a kilátás egyszerűen el fogja szédíteni. És aztán, kérem, hívjanak meg egyszer magukhoz! Nem tagadom, hogy nagyon szeretnék, legalább egyszer életemben, egy oligarchánál vacsorálni. Miska. – Egy félesztendő mulva ennél az oligarchánál fog vacsorálni, de reggelizni és ebédelni is, mindennap. A szerelem erős, mint a halál. Akármilyen kemény a szíve, a kitartásom meg fogja hatni, átkozott kis boszorkány! Elza. – Kivánnám, hogy jó próféta legyen, bár nem remélem. Olyan kellemes volna szerelmesnek lenni!… Még egyszer, utóljára!… Aztán meg a szegény papát igazán boldoggá tenné, ha megszerezném neki ezt a kis örömöt. Mondja, nem tragikus sors az övé? A barátnőjét férjhez adta, és mikor ez a férj elhalálozott, férjhez adta másodszor is. A leányai pedig, a milliomos, szép és jó leányok: először… másodszor… senki többet… harmadszor!… hoppon maradnak! Hej, de fura is az élet, a teremburáját! XI. MARCEL, A NAGY FESTŐ. – Várakozó-terem a nagy festőnél. Fejedelmi fényűzés; minden egyes tárgyból csak úgy kiabál a művészet. A vendégek körül négy inas forgolódik; a feketébe öltözött titkár úr, kinek ábrázata komoly, mint egy operatőré, a feltűnést tapintattal kerülve jegyzi fel egy pergamen-alakú japáni papirra a jelentkezők nevét s a pihenés perczeiben logaritmus-tábla segítségével számítja ki, hogy a jelentkezők minő rangsorban járulhatnak a nagy festő elé. A várakozó-termet perzsaszőnyeggel borított óriás kapu és két, gobelinnel fedett ajtó választja el a szentélytől. Déli félegy óra. A várakozó-terem telidestele: orosz nagyherczegekkel, levantei herczegnőkkel, száműzött királynékkal, bibornokokkal, herczegek, grófok, bárók és pénzfejedelmek sokaságával. A száműzött királynék oly türelmesen várakoznak, mint az özvegy méltóságos asszonyok a belügyminisztérium folyosóján, mikor kegydíjért folyamodnak… Megjelennek: Soroksáry Miska gróf és menyasszonya, Berzsenyi Elza bárókisasszony. A várakozók az ujonnan érkezettekkel, rangviszonyaikhoz és az ismeretség mértékéhez képest, hosszabb vagy rövidebb, észrevehető vagy észrevehetetlen pillantást váltanak, a mely pillantások némelyike köszönésként kíván szerepelni. Az ujonnan érkezettek elfoglalják a szomszédsággal legkevésbbé terhelt helyeket. – Miska (Elzához, halkan). – És mi most itt várakozni fogunk? Elza (Miskához, még halkabban). – Csak addig, míg Bianca Capello ide fuvarozza a szegény mamát. Azaz… persze, hogy persze!… Floridornak igaza van, a papának is ide adtunk randevút s a mi még súlyosabb, uraságod kiintrikálta, hogy a szegény angolna is itt szedjen fel bennünket! Szóval, ezen a helyen kell összeverődni az egész mispotálynak. Miska (mint fent). – Na, előre kiváncsi vagyok, hogy az én csillagkeresztes tántim mit fog szólni ehhez a stílushoz. Elza (épp úgy). – Már korrigál? Vigyázzon, még nem melegedett meg a vőlegénységben! Különben a maga tántija azt fogja mondani: »Gyermekem, ez Iphigénia Taurisban, csakhogy szebbek a toilettejei!…« Miska (mint fent). – Magától kitelik, hogy a képmutatásával le fogja kányázni a szegény öreg nőt. Különben bánom is én! Vagyok én olyan csibész, mint maga! Elza (tovább is halkan). – Na hát akkor mi baja? Miska (mint fent). – Semmi. Csakhogy tudnék én okosabb dolgot is, mint itt ülni és várni egy rossz arczképnek a leleplezését. Elza (pianissimo). – Mit akar? Hisz ez egy egész színház! Nézze, itt vannak a Frányaváry konteszszek is! Le akarják festetni magukat, hadd tudja meg az utókor is, hogy ők milyen öregek voltak! Miska (mint fentebb). – Kérem, ne gúnyolja a tiszteletreméltó multat. Gondolja meg, hogy az ő nagybátyjuk volt az, a ki ezt az országot elfoglalta mindnyájunk számára. Elza (a fogai közül). – No lám, megint az orromhoz dörgöli Lengyelországot, Mezopotámiát, et toute la lyre!… A fiatal úr rosszkedvű; nem tetszik neki a kávéház!… Bezzeg, ha egy körömfeketényi primadonna volna jelen!… Miska (azonképpen). – Ugyan, mi az ördögöt csinálnék vele?! Elza (suttogva). – Magának, a milyen perverz, különös örömet okozna, ha a menyasszonya háta mögül telegrafálhatna neki! Miska (ugyanúgy). – Hallja, nem bánom, akármit fog rám, de azt ne kapja fel, hogy perverz vagyok, mert az ilyesmit mindjárt elhiszik. Elza (mint előbb). – Na, és ha a házasságunk kútba esnék, ez kompromittálná a hölgyek előtt, ugy-e?!… (Ekközben az egyik inas az ujonnan érkezetteket bejelenti a titkárnak.) Az inas (a ki azelőtt színházi súgó volt a vidéken). – Titkár úr!… (Tisztelettel teli, megilletődötten komoly ábrázatot vág; halkan). – Soroksáry Miska és titkos arája, Kund Abigél. A titkár (hivatalos csendben). – Na, és Ő? Az inas (mint fentebb). – Miféle Ő? A titkár (hasonlóképpen). – A másik! Az inas (ajkait meg nem mozdítva, egy lépésnyire már nem hallható mély baritonnal). – Bár a nap sárga korongja már jó előre haladt az égbolt peremén, még nem pillantám meg kis lába havát! A titkár (hasonló hangon). – Annál jobb, mert elfelejtettem megmondani, hogy a másikat soron kívül kell előállítani. A donyesz kicsikarta a mázolótól, hogy azonnal bemehessen, mihelyt megérkezik. Az inas (mint előbb). – Nem tudom, egyáltalán lehetséges-e? A titkár (ugyancsak piano). – Hogyne! A mázolónál nincs senki; ujságot olyas. Csak a hatás kedvéért várakoztatja a kompániát. Az inas (szintúgy). – No, és hol vezessük be a lammermoori menyasszonyt? A túlsó oldalról? A titkár (még folyvást csak az inas számára). – Hám’sz án Idé?… Abban nem volna semmi öröme! Ki kell nyitni neki a műterem nagy ajtaját, hadd vonuljon be rajta egész kíséretével, hogy az előkelők meghaljanak a sárga irígységtől! Az inas. – Igenis, milord! (Ezalatt Miska gróf és Elza halkan beszélgetnek.) Miska (a váróterem falain lévő képeket nézegetve). – Csak nem jövendőbeli sógorom festette ezeket a képeket? Elza. – Dehogy! Ezek a cinquecentó-ból való remekművek. Miska. – No azért, mert ezek egészen csinosak. Elza. – Úgy látszik, maga nem sokat tart Szilassynak a művészetéről. Miska. – Hát maga sokat tart róla? Elza. – Na, tudja, elhiszem, hogy vannak nagyobb festőink is… öreg urak, a kik csak a művészetöknek élnek… de a budapesti fiatalok között… azok között, a kik Budapest társadalmában szerepet játszanak… a kik nem mentek ki a nagyvilágba, hanem hazafiasan itthon keresik a sikert… Miska. – … ez a legokosabb ember. Elza. – Mondja, hogy: a legügyesebb festő! Hisz látta a Zelma portréját! Olyan gyönyörű, hogy bele lehetne bolondulni. Hát, mondja, nem nagy művész az, a ki még Zelmában is fel tudja fedezni a szépséget? Miska. – Ez az, a mit mondok. A mi festőink közül sokan… azok, a kik, hogy a maga szavait ismételjem, hazafiasan itthon keresik a sikert, a kik Budapest társadalmában szerepet játszanak, s a zsúrokon a legerősebb konkurrencziát csinálják a házasulandó fiatal ügyvédeknek, ha egyébbel nem exczellálhatnak, ha másban nem főzhetik le rosszul öltözködő, zsúrokra nem járó kollégáikat, azokat, a kik csak a művészetöknek élnek, egy dologban nagyot tudnak produkálni: _en gros_ reparálják meg, a mit a természet rosszul csinált. Szépnek festik, a ki csúnya; fiatalnak, a ki öreg; jóképű bácsinak a szívtelen vén panamistát, és ha vérebet pingálnak, kék pántlikát festenek a nyakára. Az emberek bolondok, és ők nem bolondok, hogy ezt ne vegyék észre. Ebben az iskolában nőtt nagyra Szilassy Marczel úr is, jövendőbeli sógorunk, s ennek az iskolának nemsokára ő lesz a Velasquez-e; mert ő mindenkit túlliczitál, s képes paradicsommadárnak festeni a bagolyt is. Elza. – Legyünk őszinték. Magának nem tetszik ez a házasság, s azért ítéli meg Szilassyt ilyen szigorúan, mert Blankának a vőlegénye. Pedig beszélhet akármit, az egész világot nem lehet csak úgy minden nélkül bolonddá tenni, és ha Szilassyt felkapták, ez nem valami epidémikus téboly, hanem tisztára az ő érdeme… és akármilyen szigorúan ítél róla, annyit nem tagadhat le, hogy minden képe tetszetős, maga a csinosság, csupa báj… Miska. – … és csupa mosolygás. Mondja, nem volt ez a mi jövendőbeli sógorunk valamikor fényképész? Nekem, a hányszor valamelyik portréját látom, mindíg az jut eszembe, hogy a művész, mialatt a képen dolgozott, minduntalan azt mondhatta a modellnek: »Tessék barátságosan nézni! Tessék barátságosan nézni!« Elza. – Vallja meg nyiltan, hogy másféle sógorra számított. A piktor egy kicsit derogál magának. Pedig hát van akárhány gróf, a kivel ez a piktor nem cserélne. Miska. – Például velem sem; elhiszem. Egy pár nap alatt többet keres, mint a mennyit nekem a minisztériumban egy év alatt fizetnek. De nekem semmi kifogásom ellene, sőt! Hogy nem tartom nagy művésznek? Ez más blattra tartozik. Bánom is én, hogy a sógorom igazi művész-e, vagy csak közönséges pacsmagoló! Ha Bastien Lepage és Carolus Darán Szilassyt ki fogják taszigálni a halhatatlanságból, ez az ő baja, nekem e miatt nem fáj a fejem. A fődolog az, hogy minden tekintetben kifogástalan ember. Megvallom, hogy ha Blanka kezét véletlenül a párisi Beer kapja meg, ennek nem örültem volna. Pedig a párisi Beer igen derék ember lehet, de olyan pofonvágnivaló ábrázata van, hogy én bizony nem szívesen mutatkoznám vele egy páholyban. Hanem ez? Hisz ez olyan megnyerő és előkelő jelenség, mint a minőket Le Bargy játszik! És nagyobb úr mindnyájunknál! Nézze, meddig antisambriroznak nála az összes elkergetett királyok! Meglehet, nagyon nem tetszenék nekem, ha Blanka egy éhenkórász Murillohoz menne feleségül. Mit nekem az ő zsenije! Tisztelem a művészetet, de sógornak jobban szeretem azt az embert, a ki, ha maga rossz képeket fest is, tuczatjával vásárolja a drága remekműveket, mint azt, a ki, ha valami becses dologra akar szert tenni, személyesen pingál egyet magának. Kifogásom? Ez ellen a házasság ellen? Örüljünk, hogy elvesz bennünket! (Belép Berzsenyi báró.) A báró. – Nini, itt vannak az én gyermekeim! (Elza és Miska a báró üdvözlésére sietnek.) Na, és nem lehet bemenni? Miska. – Marczel még nem fogad, mert éppen alkot. A báró. – Ez helyesen van így, mert egy művész sem mulaszthatja el, mikor rájön az alkotás. (Körülnéz a teremben.) No lám, itt van az én tisztelt barátom, a czímzetes püspök úr ő méltósága is. (Oda siet és üdvözli a püspököt.) Méltóságoddal mindíg találkozni van szerencsém, ha egy jó ügyről van szó, vagy ha a művészet egyik templomába lépek. A püspök. – A művésziben való gyönyörködés egy neme az imádkozásnak. A báró. – Éppen ez az, a miért én a művészetnek mindíg pártját fogom. A püspök. – Engedje meg, hogy gratuláljak. Hallottam a szép frigyről, hogy a mi kedves mesterünk eljegyezte a bájos baroneszt. A bárót boldoggá teheti kedves és jó gyermekének ez a szerencsés választása, mert a mester, bár még egészen fiatal ember, kétségen kívül a legszebb jövő várományosa. A báró. – Bár jövendőbeli vejem a legszebb informácziókkal dicsekedhetik, mégis nagy megelégedésemre szolgál, hogy Méltóságod megerősíti örömömet. Oly kiváló műértő, mint Méltóságod… A püspök. – Ó, a mesterről csak egyféle vélemény lehet!… A báró. – Én nem mertem volna ezt mondani, de így gondoltam. És talán nem illik, hogy egy egyénről, ki nemsokára családomhoz fog tartozni, kérkedő nyilatkozatokat tegyek, de őszintén mondhatom, hogy csak két művész volt, a ki a legnagyobb mérvben megnyerte tetszésemet: az egyik egy zongora- vagy netalán hegedűművész, a nevére már nem emlékszem, de az én barátom, a Várai Fejér, mindenesetre meg tudná mondani, mert éppen ezen művész hangversenyén történt a redutban, hogy harminczezer métermázsa kukoriczát eladtam neki, elég kedvező áron, s a másik: jövendőbeli vejem, kinek művészete legteljesebb helyeslésemet bírja. De engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam többi gyermekeimet is… Lépjetek elő!… Ez Elza leányom, és vőlegénye Soroksáry Miska gróf, személyes leszármazója azon híres hadvezérnek, a ki a törökök ellen a világtörténelemben olvasható nevezetes csatát elvesztette. (Üdvözlések, gratuláczió.) A püspök (Elzához). – Nagyon hasonlít bájos nővéréhez, kivel már volt szerencsém találkozni, midőn először ült a mi kedves mesterünknek. A báró. – Méltóságod nem fogja elhinni, és mégis úgy van, hogy mi hárman még nem láttuk Blanka leányom arczképét, noha időközben már elkészült, de a kedves gyermek ezt számunkra meglepetésnek kívánta fentartani, és most éppen azért jelentünk meg, hogy, mint család, megbíráljuk, az esetleges reparatúrák eszközlése végett, bár nőm, ki Blanka leányomat ülni kísérte, azt állítja, hogy erre nem lesz szükség, s inkább csak helybenhagyásunkat fogjuk kifejezhetni. A püspök. – A kész arczképét még én se láttam, de bizonynyal épp oly sikerült lesz… (hamiskásan mosolyogva:) sőt még sikerültebb, mint a mester többi alkotásai… Hanem mit szólnak a mester utolsó képeihez, a melyek a mostani tárlaton láthatók, nevezetesen az érsek portréjához? A báró. – Ezen kép rendkívül megragadta figyelmemet, és különösen az tűnt fel nekem rajta, hogy, ha az ember jobbról nézi, akkor a jelenlegi, ha pedig balról, akkor a boldogult érsekre hasonlít. Elza. – Nekem sokkal jobban tetszett a táborszernagy arczképe. Ebben a képben annyira benn van a katona… Miska. – A táborszernagy arczképe valóban igen szép festmény, csak egy hibája van: az, hogy egy cseppet se hasonlít a táborszernagyhoz. A püspök. – Ez túlzás. A báró. – Ellenkezőleg. A kép oly hű, hogy más katonákat is kielégíthet. Így például nekem van egy tisztelt barátom, egy tábornok, ki arczban igen hasonlít a táborszernagyhoz, és a kép még ezen barátomnak is megfelelne. Elza. – Különben egy művészi alkotásban nem az a fődolog, hogy nagyon hasonlít-e az eredetihez… hogy minden szemölcs rajta legyen, mit tudom én, mi… hanem, hogy jellemzetes legyen, hogy benne legyen a lélek… (Rejtvényi megjelenik a színen.) Az inas (a hatás kedvéért utólag bejelenti). – Rejtvényi szerkesztő úr! (Rejtvényi megpillantván a Berzsenyi-családot, szorgalmasan hajlong.) Miska. – Már bocsánat… A báró. – Itt van az én kedves barátom, a hogy is hívják, a ki mint szakavatott férfiú mindjárt el fogja dönteni ezt a nézeteltérést. Engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam az én kedves barátomat, a doktort, ki több lapnak szerkesztője és vegyeseket ír, úgy illusztrácziókkal, mint nélkül. Mert éppen arról vitatkozunk, kedves doktor, hogy a leányom azt állítja, vagyis inkább a jövendőbeli vejem ellenkezőleg azt mondja… (Elzához): mit is mondottál az előbb?… Elza. – A portrénak… természetesen csak a művészi alkotásokról beszélünk… nem az a czélja, hogy hasonlítson a modellhez… Rejtvényi (közbevág, igen határozottan) – … hanem az, hogy ne hasonlítson. Miska (nevet). – Lám, a szerkesztő velem szavaz! Rejtvényi. – Bocsánat, de a baronesznek van igaza. A festő nem fotografus. A fotografiának az a czélja, hogy hasonlítson, a festménynek, hogy szép legyen. A fotografus olyannak mutatja az eredetit, a milyen, a művész olyannak, a milyennek _ő látja_. S ha a művész olyannak látja az eredetit, a milyennek mutatja, mi tartozunk elhinni neki, hogy valóban olyan; mert a művész ezt jobban tudja, mint mi. Sőt az eredeti tartozik olyannak lenni, a milyennek a művész látja. És ha a laikus azt képzeli, hogy a művészi arczkép egy cseppet sem hasonlít az eredetihez, ez a laikus szemének a hibája. Esetleg az eredeti hibája. De soha se a művész hibája. Mert a művész látása souverain. Vegyük például Blanka baronesz arczképét. Mi mindnyájan azt hittük eddig, hogy Blanka baronesz barna. De a művész szeme észrevette, hogy Blanka baronesz szőke. És a mester alkotásán Blanka baronesz haja kalászszínű. Most már mi is tudjuk, hogy Blanka baronesz szőke. Meglátni azt, a mit közönséges halandó nem lát meg, mondhatnám: a minek közönséges halandó éppen az ellenkezőjét látja –: nos, tehát ez a művészet! Tegyük fel, hogy Blanka baronesz esetleg csakugyan barna. Az mindegy. Ez nem változtat a dolgon. Azért a képen mégis szőkének kell lennie, mert a mester szőkének látja. Ez a fődolog. Hogy mi laikusok, mit látunk, vagy mit nem látunk, ahhoz a művészetnek semmi köze. Nekünk nincs jogunk látni, mert mi nem vagyunk művészek. (Egy inashoz.) – A titkár azonnal küldje be a mesterhez a névjegyemet, mert az estilap nem várhat. (A társasághoz.) – Nem tudom, sikerült-e magamat megértetnem? Elza. – Nem vagyok egészen egy nézeten a szerkesztő úrral… A báró. – De én tökéletesen értem. Bízzuk ezt a művészekre. Miattam lehet Blanka a képen szőke, vagy akár vörös, csak a kép nagyon szép legyen. Miattam akár egy cseppet se hasonlítson… Miska. – … elég, ha Marcel becsületszavára kijelenti, hogy őt ábrázolja. A báró. – A katalógusban ott lesz, hogy ki legyen a kép. A mester (kiront a váróterembe az egyik kis ajtón). – Bocsásson meg, kedves Rejtvényi!… (Látván, hogy sokan várnak rá, egy Le Bargyra emlékeztető mozdulattal meghajlik a vendégkoszorú előtt.) Ah, kedves Elza, kedves báró!… Önök már itt?!… És menyasszonyom? Ő még nincs itt?!… (Kiveszi óráját és megnézi.) Ej, menyasszonyom nem pontos, soha se pontos!… XII. TRAGIKUS IDILL. – Történik: Szilassy Marczel műtermében. A mester egy trónusnak is nevezhető karosszékben ül, mely egykor Medici Lőrinczé volt, s mely a restaurálás költségeivel egyetemben annyiba került, a mennyin egy házat is meg lehetne vásárolni. A mester lábánál, egy puffon: menyasszonya, Berzsenyi Blanka bárókisasszony. Blanka, jobbkezében a mester jobbkezét tartva, melyet koronkint megcsókol, áhítattal tekint föl a beszélőre. Így csünghetett a názáreti Jézus ajkán Mária, a szorgos Márta lelkes testvére. – A mester. – Az én halhatatlanságom mellett azért törpül el minden más halhatatlanság, mert én a Wagner Richardja vagyok a mesterségemnek. Gondolja el, hogy ebben a pillanatban kétezer millió ember él a világon; tíz évvel ezelőtt szintén kétezer millió ember élt, és száz évvel ezelőtt ugyancsak kétezer millió. És ez a sok kétezer millió ember mind nem látta meg, hogy a fény micsoda szószszal vonja be a tárgyakat! Én megláttam és még egyszer megcsinálom azt, a mit a fény megcsinált. Lássa, ez az! Egyszerű dolognak látszik és mégis minden. Olyan nagy dolog ez, hogy a művészet-történet két részre oszlik. Az első tart addig a napig, a mikor én megszülettem; a másik rólam fog szólni és az epigonjaimról. Néha magam is szinte elhűlök, ha arra gondolok, hogy micsoda zseni szorult belém! Az ember nem hinné, hogy mekkora erő lakhatik egy nyolczvankét kilónyi anyagban, mely külsőleg olyan, mint más ember! De ez már így van. Nem tehetek róla; alázatos eszköze vagyok az istenségnek, mely éppen engem választott ki, és közlöm az emberekkel, a mit az istenség rám bízott. Mondja, van magának fogalma az én zsenim határtalanságáról? Nem; nincs. Nézze, ezen a világon van ennyi és ennyi tárgy, továbbá ennyi és ennyi érték, nem tudom, hány billió, billiárd, vagy trillió és trilliárd. Maga megjelöl nekem bármely haszontalan tárgyat; mondjuk: egy fát, egy papirvágó kést, vagy egy öreg asszonyt. Én lefestem ezt a haszontalan tárgyat a szószszal, melylyel a fény leönti, és ime ez a dolog már két példányban fog exisztálni a világon, két tökéletesen egyező példányban, melyek csak annyiban különböznek, hogy a művészi példány sokkal, de sokkal értékesebb, mint a modell, s ha mondjuk: eddig trilliárd font sterling érték volt a világon, most ez a trilliárd megszaporodott x font sterling értékkel. Aztán, nézze… a kétezer millió ember közül, a ki most él, van legalább négyszáz millió, a ki azt képzeli, hogy ő a legkülönb ember a világon. És ez a négyszáz millió mind csalódik, nekem pedig… nekem egyedül… igazam van! Elgondolni is óriási. Mondja, el tudja képzelni maga, hogy ki vagyok én? Blanka (lelkesen). – Ó, el tudom képzelni! Még maga se tud olyat kitalálni, a mit én el nem tudnék képzelni. (Naivan:) – De nem értem az összefüggést. A mester. – Várjon csak. Mindjárt rájövök. Eddig csak azt akartam mondani, hogy én nem vagyok öntudatlan zseni. Teljesen tisztában vagyok a jelentőségemmel. Bizonyosan tudom, hogy én vagyok a világ legnagyobb embere, és csakis kollégáimat, az Übermensch-eket számítom. Ezek után maga azt gondolhatná, hogy nekem tökéletesen mindegy: jól gondolkozik-e rólam Vontcsövy, avagy rosszul gondolkozik? Ez a Vontcsövy egy kloáka. Nem elég, hogy elhordja az összes vázlataimat, hogy az apró képeimet elkunyorálja és eladogatja: még arra a szemtelenségre is képes, hogy kölcsönök czímén megfizetteti a rólam írt czikkeit. Maga azt tételezi fel, hogy engem kielégít határtalan öntudatom, s nem sokat törődöm vele, hogy mennyire taksál a jelenkor, az egész világ, következésképpen még kevésbbé törődöm vele, hogy mennyire taksál Vontcsövy, ez a kloáka. Nos, nekem ez nem mindegy. Többet mondok. Nekem még jól is esik, hogy Vontcsövy tiszteli bennem a piramidális zsenit. Ez az ember egy kloáka, de intelligens lény. Egy ronda állat, de van érzéke a művészet iránt. Ez az ember lát engem. Érez engem. Mindamellett nem ez a fődolog. A fődolog az, hogy Vontcsövy az ő hangulatát, az ő elragadtatását, az ő mámorát bele lövi a publikum gyomrába. A publikum egy csorda. A publikumnak dunsztja sincs a művészetről; a publikumot én megvetem. De a mint a nagy hadvezér nem győzhet hadsereg nélkül, a mint nem lehet valaki apostol, a nélkül, hogy hivői legyenek, én sem élhetek küldetésemnek a publikum, e csorda nélkül. És ezt a csordát senki sem kezeli úgy, mint ez az elvetemült Vontcsövy. A mai czikke például remekmű. Ilyen népszerű szavakkal, s a mellett ilyen hosszasan még nem magyarázták meg a zsenimet. Olvassa csak el. Olvasta? Olvassa el még egyszer. Én elolvastam tízszer. Blanka. – Még most sem értem. Mert hiszen nem Vontcsövyről beszéltünk, hanem a Zomotori Gelbről. A mester. – Na hát ez ugyanaz az eset. Vontcsövyt én csak hasonlatnak hoztam fel. Mit nekem a Zomotori Gelb! Nem is ismerem. Talán soha se fogok vele megismerkedni, mert az estélyén, ha bemutatkozik, én ugyan nem fogok vele foglalkozni, egy pillanatig se, annyit mondhatok. Nem vagyok kiváncsi rá: tisztességes ember-e, vagy nyugalomba vonult betörő, intelligens lény-e, vagy csak flanczol a művészvendégeivel; mindez örök rejtély fog maradni előttem, mert én az estélye után rá se fogok ismerni, ha az utczán meglátom. A Zomotori Gelb nekem csak eszköz, kis eszköz, mint egy nadrággomb, melyre azonban szükségem van. Mit mondjak még? A Zomotori Gelb nekem is derogál, mint magának; de a Zomotori Gelb előttem nem valaki, hanem csak valami, nem egy személy, hanem egy tér, mint pl. a Rákóczi-tér. Elmegyek az estélyére, tekintet nélkül arra, hogy ő adja az estélyt; elmegyek, holott nagyon jól tudom, hogy ki vagyok, s hogy ő semmi tekintetben nem jöhet én hozzám. És határozottan óhajtom, hogy maguk is ott legyenek, mert ott én reprezentálni akarok.