# A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről ## Part 6 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-berzsenyi-leanyok-tizenket-volegenye-tollrajzok-a-mai-budapes-02c6152f/index.md A báró. – Hát éppen ez az, a mit én soha se fogok megérteni, hogy egy valaki jól éljen felirásra, és fürödjön mindenben, a mi jó és drága, egy ismeretlen öreg úrnak a számlájára, a ki valahol messze, egy idegen országban, gyüjti a pénzt erre a czélra, és gyüjteni fogja a jövőben is, a míg a leányai felnőnek. Ezt ön már sehogy se fogja beleszorítani az én koponyámba, a mely csontból van. Hát ön persze egy megrögzött arisztokratának vélt engem, de én minden hamis szégyen nélkül bevallom, hogy minden magas társadalmi poziczió daczára, melyet ügybuzgalommal elértem, a jelen napig megőriztem a kereskedő szeplőtlen gondolkozását. És mi tetszett volna nekem ezen a kérőn, mint személyi tulajdonság? Mi legyen a herczeg sajátlag? Bonifácz. – Ha a katonai rangja nem is magas, minden carrière nyitva van előtte: a katonai is, ha esetleg ezen a pályán kivánna maradni. Ma még csak főhadnagy a Sándor főherczeg nevét viselő vértesezrednél, de személyes jóbarátja, sőt tegező pajtása a komandáns Ruprecht-Oswald főherczegnek, a ki mindig csak így szólítja: »Mein Alter!« vagy: »Du, Rüdiger!«… A báró. – De mit kezdjek én egy katonával, a ki még csak katona se akar maradni, mert azt szándékolja, hogy a Botschafter-Sekretäri pályára lép, hogy Párisban, Londonban vagy Yokohamában reprezentáljon egy szép feleséggel, és egy oly revenüvel, melynek gondolatára a jobb fülem alatt viszketni kezd?!… Átadja ő nekem a helyét és a főherczeg barátságát, folyósítva, mint a hogyan ő kivánja a hozományt? Leszek én helyette huszonnyolcz éves Dragonier? Fogja nekem mondani a főherczeg: »Du, Rüdiger?!«… (Az ügyvéd névjegyét forgatja.) Nem, Ödön barátom, ez a parti soha se nyerte volna meg az én jóváhagyásomat, a szegény báróné és az én Blanka leányom nélkül. Hanem – miért titkoljam el ön előtt ezen házi ügyeket? – a szegény báróné, a kinek én minden gyöngédséggel tartozom, több okból, melyek nem tartoznak ide, nem képes egy élő herczegnek ellenállani, és talán még ez sem lett volna elég, ha az nem történik, hogy egy napon észreveszem, mennyire el van csavarodva a feje az én leányomnak, a nagyobbik baronesznek. Bonifácz. – Éppen azért, báró úr, mert szivek frigyéről van szó, nem lehet arra az álláspontra helyezkednünk, a melyet egy rezon-házasság esetében… A báró. – És lássa, a mi nekem még jobban nem tetszett, éppen az volt, hogy az én leányom így be lett ugratva az akadály-pályára, a mit ön, mint tudományos sportember, meg fog érteni. Remélem, tudni fogja, hogy a herczeg, midőn leányomnak tette a szépet, egyidejűleg a Várai Fejér leányát is ugratta, a mi után ön nem lesz meglepetve, ha én gyanakodom, hogy az én leányom vonzalmában nagy szerepet játszott a bosszúság, mert úgy ő, mint a báróné, talán meghaltak volna a méregtől, ha a herczeg véletlenül a Várai Fejér-leányt veszi el feleségül. Megjegyzem, hogy én magam se vagyok képes megérteni, hogyan legyen a Várai Fejérnek egy herczeg veje, mert bár a Várai Fejér összeszedett egy kis vagyonkát, és szerencséje is volt, mert ezt észnek nem nevezhetem, azért sajátlag, és főképpen hozzám hasonlítva, mindig egy kis füszerész marad. Bonifácz. – Szó sincs róla, báró úr, a két parti között óriási a különbség… A báró. – Be fogja látni, hogy ezek után jogos kifogásaimat nem érvényesítettem és hagytam menni a dolgokat. Úgy nézek én ki, mint a ki nejének és leányának szivét semmibe veszi? Hiéna vagyok én? Ugy-e, nem? Természetesen elvártam volna, hogy a herczeg honorálja azokat a tekinteteket, a mik egy önfeláldozó családapának egyedüli jutalma. És mi történt az eljegyzés után? Ön szerint a herczeg egy megnyerő modoru gentleman. Na hát a herczeg az eljegyzés után velem szemben egy oly leereszkedő és vállveregető hangnemet vett fel, a melyet az én becsületesen megszerzett társadalmi rangom egyszerűen kizár. Nem fogom megjegyezni, hogy az általam szivélyesen felajánlott tegezési viszonyt mintegy elfelejteni látszott, és azt sem, hogy engem több ízben minden illendőség és Ő Felségétől nyert kitüntetésem daczára, tanuk előtt, és egyszer a legvegyesebb társaságban, mert orfeumi énekesnők is voltak jelen, »kedves Berzsenyi«-nek szólított; mindezt nem fogom megjegyezni, mert ezek csekélységek, melyeknek fölötte állok. De van egy hangnem, a melyet kikérek magamnak. És ha, teszem fel, a herczegprimás, kinek lelki fia vagyok, vagy egy főherczeg, kihez mi arisztokraták is mint szolgák viszonylunk, szól hozzám ezen hangnemben, az más. De hogy egy velem egyenrangu, legyenek bár az ősei a flórenczi Officzír-palasztban, nekem tanácsokat adjon, ennek semmi értelme. Én nem vagyok gőgös ember, pedig lehetnék az, mert én magam vagyok magamnak az őse, és ez nagyobb kunszt; továbbá, mint önérzetes ember, nem gondolok senkinek a tiszteletlenségével, ha ez ingyen van. De a pénzemért megkívánom, hogy tiszteljenek, és ön ezt természetesnek fogja találni. Bonifácz. – De, báró úr, itt egy rettenetes félreértést fedezek fel, mely… A báró. – Hagyjon kibeszélni, Ödön. Látja, ez az, a miért én még most se vagyok a végsőig elhatározva. És most azzal jön elő nekem a herczeg, hogy: »majd elküldöm a Bonifáczot…« és maga előjön, a minek különben örvendek. De a herczeg részéről ez sem tetszik nekem. Bonifácz. – Bocsánatot kérek, de ez csak a herczeg gyöngéd érzéséről tanuskodik. Vannak dolgok, a melyeket, közös érdekből, előre meg kell állapítani, mert »clara pacta, boni amici«, és ilyesmiben a félreértés súlyos következésekkel járhatna… Már most rá nézve is zsenans, de főképpen a báró urat kívánja megkímélni a zséntől, melylyel a jövendőbeli vőnek felelne, olyan kérdésekre, a melyeket a herczegnek elő kell hoznia… Egy harmadik ilyenkor megkönnyíti a tárgyalást… A báró. – Miért nem mondja azt, hogy a herczeg alkudni akar, s hogy ez egy harmadik közvetítésével sokkal kényelmesebb?!… Nézd, Ödön, ezek a gentlemanek, a kik rokonságot tartanak a szobrokkal, addig, a meddig csak az kell, hogy pezsgős üvegeket hajigáljunk a plafondra, egy orfeum-énekesnőnél, a legesztelenebb, a legvidámabb, a legbolondosabb fiúk a világon, de mihelyt pénzről van szó, egyszerre oly józanok, oly komolyak és oly okosak, mint Auspitz, az én könyvelőm. És ez imponál nekem, de tudod, Ödön, mihelyt pénzről van szó, nálam is megszűnik a tréfa. Bonifácz. – Azt hiszem, báró úr, nincs rá ok, hogy vitatkozzunk… A báró. – Miért vitatkozni? A herczeg már valószínűleg ismeri szándékaimat, melyekből titkot sohase csináltam. Blanka leányom, mint a másik, két millió koronát kap hozományul, a megfelelő kelengyén kívül. Egyelőre azonban a hozománynak csak a hatszázalékos kamatait élvezi, előleges havi részletekben. Ha az én unokám, a kis herczeg vagy herczegnő világra jön, leányom kezéhez egy millió koronát folyósítok. A másik millió koronának ismét csak kamatait kapja, míg az elsőszülött unokám hatodik évét el nem éri. Ekkor a hozomány hátralévő részét is folyósítom. Bonifácz. – De, báró úr, a herezeg adósságai jelentékeny összegre rugnak… A báró. – Mi köze ezekhez a kedves Berzsenyinek? Ha a herczeg ezeket az adósságokat fizetni tudta a tiszti gázsiból, ezentúl még könnyebben fogja fizetni a hozomány kamataival. Bonifácz. – Csakhogy a báró úr nagyon jól tudja, hogy az ilyen hitelezőknél a végső terminus az adós esküvője. Ezen a napon meg fogják rohanni a herczeget s ha ekkor nem elégíthetné ki a hitelezőit, le kellene mondania minden carrière-ről. De még ha erre határozná is magát, a mi a herczeg finom érzületével összeférhetetlen, ezenkívül diszkrét természetű kötelezettségei is vannak. A báró úr már értesült róla, hogy a herczegnek egy régi összeköttetése van… Miss Rolly Pollyval, egy prágai angol művésznővel… a ki a herczeggel szemben illő végkielégítésre tarthat számot. A báró. – Én ugyan az én kereskedelmi gondolkozásommal sajátságosnak tartom, hogy valaki egy uj szerelemből fizesse ki a réginek járó végkielégitést, de mivel az Officzír-palasztban, úgy látszik, mindig az volt a divat, hogy a törvényes szerelem viselje a törvénytelen költségeit, s ha ez hitelezett, ő viszont előleget nyujtson: nem bánom, hajlandó vagyok ezen ügyet rendezni. Természetesen oly föltétellel, hogy magam járok el ebben az ügyben. Bonifácz. – Nem képzelem, hogy a herczeg belenyugodjék ebbe a megoldásba, a melyre természetesen eddigelé nem is gondoltunk… A báró. – Attól tartana a herczeg, nem igaz, hogy smuczig leszek?!… Persze, ő nagyobb gavallér volna, mint én, de neki könnyebb gavallérnak lenni az én pénzemből, mint nekem, a ki csak a magaméból lehetek az… Mégis, hajlandó vagyok magamra vállalni, hogy az ügy a kérdéses hölgy teljes megelégedésére fog elintéztetni. Sőt, ha a herczeg előterjeszti nekem összes adósságainak jegyzékét, nem mondom, hogy nem vagyok hajlandó az ügygyel foglalkozni. Bonifácz. – Kizártnak tartom, hogy ezt a módozatot a herczeg elfogadhatná. Azonkívül, hogy ez a büszkeségét is érintené… A báró. – Félne, hogy kiegyezést proponálnék a hitelezőinek? A herczeg igen nagylelkű, de fáj, hogy éppen velem szemben nem az. Bonifácz. – Továbbá ebben az esetben a herczegnek le kellene mondania arról, hogy áttérhessen a diplomacziai pályára. És a herczeg igen határozott jellem, a ki a legnagyobb áldozatok árán sem tágit attól, a mit egyszer föltett magában. Azt hiszem, nem követek el indiskrécziót, ha elárulom, hogy a Várai Fejér-féle kombináczió is azért szakadt meg oly hirtelen, még a kezdet kezdetén, mert Várai-Fejér hasonló intenczióknak adott kifejezést. A báró. – Várai-Fejér nem akart abba beleharapni, hogy az egész hozományt szó nélkül kiadja, de a herczeg azzal a hízelgő föltevéssel tisztelt meg, hogy a kedves Berzsenyi majd nyájasabb lesz? Bonifácz. – A báró úr tudja, hogy Várai-Fejér csupa kicsinyesség. A báró. – Az meglehet, de annyi eszem nekem is van, mint Várai-Fejérnek. Elég az hozzá, most már mindent megmondtam, és abból, a mit már kimondtam semmit sem vonok vissza. Ez éppen a különbözet köztem és a herczeg közt, a ki megigérte nekem, hogy a főherczeg a hadgyakorlatok alkalmával vendége lesz az én német-ujlaki kastélyomnak. Bonifácz. – De báró úr, a herczeg nem tehet róla, hogy a hadgyakorlat elmaradt, illetőleg, hogy a hadgyakorlatot délen tartották meg, s nem a felvidéken. A báró. – Félek, hogy ez a véletlen egy carrièrebe került a herczegnek. Bonifácz. – Remélem, hogy a báró úrnak ez nem az utolsó szava. A báró. – Keressen fel, Ödön barátom, máskor is; majd jobban meg fog ismerni. VII. A LIPÓTVÁROS RÉME. – Történik: a Nádor-utczai palotában. Déli tizenkét óra. A nagy szalónban látogató várakozik: egy szép, szőke asszony, liptai Thurzóné, felesége annak a gyárosnak, a kinek az ujságok a »nagy műveltségü« és »rokonszenves« jelzőket adományozták, az isten tudja miért. Liptai Thurzóné feltünően emlékeztet az udvari bálok egyik ismert szépségére, és a szőke gyárosné, úgy hajviseletében, mint öltözködésében, élénken ápolja ezt a hasonlatosságot. Liptai Thurzónét meghittebb ismerősei »a Lipótváros rémé«-nek szokták nevezni, s a türelmes olvasó nyomban látni fogja, hogy nem minden ok nélkül… Megjelenik Elza, egy kissé idegesen. – Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma, de anyám egy kicsit gyöngélkedik… Pálma (rémülten). – Ó, istenem!… Remélem, nem komoly a dolog?… Elza. – Nem, nem… Csakhogy ebben az időben… Pálma (aggodalmasan). – Mindig mondtam, hogy nem vigyáz eléggé magára, de soha se hallgatott rám. Különösen régebben; persze te arra nem emlékezhetel… Akkor ti még kicsik voltatok. Hányszor mondtam neki: édesem, téged meg fog ölni a táncz!… De lehetett is ő vele beszélni!… Magam is afféle kis bakfis voltam akkor, és képzelheted, hogy nem gondoltam semmi rosszat… De a mint elnéztem, milyen szilajon tudott mulatni… Az egész élete egy táncz volt!… Az embernek arra kellett gondolnia, hogy egyszerre csak kitánczol a világból!… Elza. – Azt hiszem, egy kicsit túlzod a dolgot. Különben is, ez régen volt, és a mi régen volt, talán nem is igaz… Annyi bizonyos, hogy most, és mióta az eszemet tudom, ellenkezőleg nagyon is vigyáz magára… Pálma (részvéttel). – Ó, nagyon jól teszi!… És ti is édesem, vigyázzatok rá!… Elza. – Hála istennek, nincs ok az aggodalomra… Pálma (még folyvást aggodalmasan). – No, tudod, a szívbajosoknál… és neki szervi szívbaja van, ugy-e?… (Elza tagadóan rázza a fejét.) Persze, az ember nem tudhatja, mert ezek az orvosok olyan megbizhatatlanok!… Mást mondanak a környezetnek és mást beszélnek kinn a világban… Én is azt hiszem, hogy túlozzák a dolgot… De annyi, fájdalom, igaz, hogy a szive nincs rendben, és a szívbajosokra nem lehet eléggé vigyázni… Az ember azt hinné, hogy semmi bajuk… szinte virágzanak… aztán egy fölindulás és végük van, máról holnapra!… Elza. – Nem tudom, ki beszélte tele a fejedet ilyen riasztó jövendölésekkel… De biztosítalak, hogy anyám állapota nem ilyen komoly… Egy kis meghűlés az egész. Pálma. – No és képzelem, mennyire felizgatta ez a bosszúság… Elza. – Miféle bosszúság? Pálma. – Hisz tudod!… A reczepezió a főherczegnőnél!… Elza. – De, kérlek, ott semmi olyas nem történt, a mi felizgathatta volna… Pálma. – Mindjárt gondoltam, hogy a fele se igaz annak, a mit beszélnek. De rémes dolgokat meséltek… Elza. – Miket meséltek? Pálma. – Én igazán nem is tudom… én, kérlek, olyan vagyok, hogy az effélét azonnal elfelejtem… Az egyik fülembe be, a másikon ki. Szóval igen bántó epizódokat kolportáltak… Hisz az ujságokba is belekerült!… Elza. – És te szóról-szóra elhiszed azt, a mit az ujságok a mendemondákból a nép számára föltálalnak? Pálma. – Isten ments! Én mindjárt mondtam Alfrédnak. Elza. – Azoknak persze, a kik nem voltak meghíva, nem maradt egyéb, mint hogy írigykedjenek és mindenféle pletykát hozzanak forgalomba… Pálma. – Az már igaz, és vedd hozzá azokat, a kik önzetlenül gonoszok!… De azért mégis örültem, hogy nem mentem el… Tudod, én nem szeretek oda menni, a hol a vendégeknek más tálból adnak cseresznyét, és nem abból, a melyikből ők maguk esznek… Elza. – A főherczegnőnél nem ez volt az eset, és hidd el, hogy semmi borzasztó nem történt, bár a főherczegnő a legnagyobb liberalitással olyanokat is meghítt, a kikről nem lehet megérteni, hogyan jöttek ahhoz… Pálma. – Ezt Alfréd is mondta, de akármilyen vegyes volt a közönség, nem lehet feltenni a főherczegnőről azt a szándékot, hogy vérig akarta sérteni a vendégeit. Végre is, ha a főherczegnő egy nagyszabásu ünnepélyt akar rendezni a védnöksége alatt álló egyesület javára, és hogy ezt megtehesse, kész arra az áldozatra is, hogy megnyitja termeit az egyesület választmányának, meg annak a hölgybizottságnak, a melylyel a választmány a jótékony czél érdekében kiegészítette magát, a mi egész tömeget jelent, akkor természetes, hogy elszánta magát mindenre. Csak a jótékony czélt fogja nézni és nem azt, hogy az Elaggott Cselédeket Gyámolitó Egyesületért buzgólkodó hölgyeket csak a kapaszkodás viszi hozzá, mert boldogok, ha az ujságban a főherczegnő vendégeiként szerepelhetnek és nem tudom mit adnának érte, hogy először, utóljára, egyetlenegyszer, bekandikálhassanak azon a kapun, a melyet ez után az ingyen-tejkiosztás után örökre bezárnak előttük. A főherczegnő a nagylelküségnek és az önfeláldozásnak e keserves óráiban csak az elaggott cselédeket fogja nézni és nem azt, hogy a vendégei között vannak, a kik maguk is elaggott cselédekre emlékeztetnek. Elza (mézédes mosolylyal, ártatlanul). – De, kedves Pálma, akkor igazán nem értem, mért nem jöttél el? Pálma. – Tudod, én a leereszkedő jóakaratot még jobban nem tudom eltűrni, mint ha valaki egyszerűen bózhaft akar lenni. Na, és a mikor hallottam ezeket a históriákat, nagyon, de nagyon sajnáltalak benneteket. Én mindjárt mondtam, hogy a sértés nem lehetett szándékos, és az egyszerűen nem létezik, hogy a főherczegnő ne üdvözölje a vendégeit… Elza. – Ez csak azokkal történt, a kik szükségesnek vélték egy félórával megkésni, és akkor állítottak be, a mikor a bizottsági ülés már javában folyt. Természetesen az előadót nem lehetett az ő felolvasásában megzavarni, pusztán az elkésettek kedvéért, és maga a háziasszony se tehette… Pálma. – De semmi nélkül még se mesélték volna ezeket a borzasztóságokat, és ha az eset egy főherczegnőnél történt is, nektek erre nem volt semmi szükségetek… Elza. – Velünk meg éppen nem történt a legcsekélyebb méltatlanság se, és én nem tudom, honnan veszed… Pálma. – No, azt meg fogod engedni, akármilyen elnézéssel vagy a főherczegnő iránt, hogy ha valaki vendégeket hí, legalább is nem szokásos a vendégeket A., B. és C. osztályba sorozni, a szerint, hogy melyik utczában ringott a bölcsőjük és mióta örvendenek a keresztség szentségének, és aztán elhelyeztetni a vendégeket, kit-kit a maga csoportjába, mint a képviselőházban, végül körülvenni magát egy magasabb rangu testőrséggel és nem utalványozni a többi meghivottnak, csak A. B. és C. osztályu mosolyokat vagy pillantásokat… Én magam is jó képet csinálnék a rossz játékhoz, ha zsebre kellene vágnom effélét, és abban igazad van, hogy kár az ilyesmit túlzott érzékenységgel bírálni, de akárhogyan gondolkozzunk is a legmagasabb ranguakról és erről a kínos esetről, annyit el fogsz ismerni, hogy az ilyen lebagatellizálása az egész világnak és különösen azoknak, a kik hozzájok akarnak kapaszkodni, nagyon hasonlit a főherczegnőkhöz, és ti, szegények, nem érdemeltétek ezt. Mondtam is Alfrédnak… à propos, mit hallottál Alfrédnak a nővéréről? Elza. – Borkövynéről? Csak azt hallottam, hogy beteg. Pálma. – Képzeld, nem elég, szegénynek, a maga baja, egyszerre, nem tudni hogyan, a legborzasztóbb dolgokat kolportálják róla. Persze, ha egy asszony otthagyja az urát… Én iszonyatosan fel voltam háborodva. Elza. – De hát mit kolportálnak róla? Pálma. – Édes istenem, mit tudom én!… előbb nem tudom miféle titokzatos betegségről kezdtek suttogni, és az ő esetében minden titokzatos betegség azonnal hitelre talál… de persze te ezt nem fogod érteni… aztán azt mesélték, hogy megmérgezte magát, és mások, hogy az egész mérgezés csak komédia, a mi azért történt, hogy az ura visszavegye… Az egészből persze csak annyi igaz, hogy a szegény asszony keservesen megbánta, a mit tett, mert a mit előre lehetett tudni, most már bizonyos, hogy a gróf nem fogja elvenni… és úgy látszik, a szegény asszonynak a pénze is elfogyott… de én nem hiszem, hogy Borkövy kibékül vele, bár Borkövy igen becsületes ember… rendkívül ostoba, de becsületes… valóságos pozőrje a becsületnek… és mikor egy czipőkenőcs-feltaláló erőnek erejével az apostolt akarja játszani, ez egy kissé nevetséges… de annyira nem ostoba, hogy az asszonyt visszavegye… különösen ez után a botrány után… Engem iszonyatosan bántott a dolog. A szerencsétlen teremtés, akármilyen könnyelmű… a mi érthető, mert a családjában mindenki hisztérikus… azt még se érdemelte meg, hogy ilyen rémtörténeteket találjanak ki róla… És mindjárt mondtam Alfrédnak, hogy: na, ennek Berzsenyiék nem fognak örülni! Elza. – Ah, erről is beszéltél Alfréddal? Pálma. – Igen, és tudod, mit felelt? Nekem egy kicsit fájt, a mit felelt, olyan… hogy is mondjam?… egy kissé czinikusan hangzott. Azt mondta: »Mi köze Berzsenyiéknek ahhoz, hogy miket mesélnek a nővéremről?!… A Berzsenyi-családba én akarok beleházasodni és nem a nővérem!« Elza. – Alfréd igen bizalmas hozzád. Pálma. – Ó, mi régi jóbarátok vagyunk! Elza. – Ezt mindenki tudja, éppen azért nagyon meglepett, a mit nem tudom ki beszélt… És különösen azért örülök, hogy láthatlak, mert már alig vártam, hogy megkérdezhessem tőled: igaz-e a dolog? Pálma. – Parancsolj, édesem. Elza. – Mondom, nem tudom már ki újságolta, hogy többfelé, a hol az eljegyzésünkről volt szó, igen szigorúan nyilatkoztál Alfrédról. Ezt én nem akartam elhinni, mert hisz c’est le secret de Polichinelle, hogy már régóta a legjobb barátságban vagytok… Pálma. – Ó, édes istenem, én csak azt mondtam… és mindenkinek csak ezt… hogy Alfréd panamista. C’est le secret de Polichinelle, és nem olyan nagy dolog, hisz a képviselők között igen sok a panamista, mindenki ismeri őket, és ettől még igen egészségesek. Ha én ártani akarnék Alfrédnak, különb dolgokat mondhatnék róla, például azt, hogy szívtelen, mint egy kocsis; hagyta, hogy az apja éhezzen, sőt verte is az apját… de ezt csak neked mondom. Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma, de a vőlegényéről nem szivesen hiszi el senki az ilyesmit, azonkívül az utóbbi olyan romantikusan hangzik… Pálma. – Képzelheted, édesem, hogy nem mondanám el, ha komolyan venném Alfrédnak ezt a házassági tervét. Többet mondok. Ha én azt hinném, hogy te csakugyan feleségül fogsz menni Alfrédhoz, kétségbe kellene esnem a jövődet illetőleg, mert én nagyon jól ismerem Alfrédot, jobban, mint bárki más, ismerem nemcsak a bűneit, hanem a rossz szokásait is, a mi még többet jelent. De engedj meg, én a ti eljegyzésteket nem veszem komolyan. Istenem, nem először vagy eljegyezve; azt lehetne mondani, hogy az eljegyzés nálatok sans conséquence. És meg vagyok győződve, hogy ha jobban meg fogod ismerni Alfrédot, ez az eljegyzés is úgy fog végződni, mint a többiek… nemsokára azt se fogod kérdezni: hol van Alfréd? s hol a tavalyi hó? Ha már úgy kivántad, egészen őszintén beszélek veled. Nem hallgatom előtted el, hogy éppen azért szerettem volna kedves mamádat látni, mert figyelmeztetni akartam őt… Vannak dolgok, a melyeket az ember nyugodtan elmondhat egy anyának, a menyasszonynak nem kell tudni róla… De te más leány vagy, mint a többiek, sokkal intelligensebb… Azért nem titkolózom előtted. Tudd meg, hogy ez az ember nem hozzád való, mert egy sokszorosan terhelt családból származik. Az, hogy egy kis betörő, még a legkisebb hibája. De azt már érdemes megfontolni, hogy a családjában minden második ember az őrültek házában végzi az életét, és minden harmadik epileptikus. Elza. – Azt hiszem, Alfréd nagyot nézne, ha hallaná, hogy miket mesélsz róla. Pálma. – Ó, én megmondtam neki is, hogy fel fogom nyitni a szemeteket, és megakadályozom ezt a házasságot! Elza. – Mit szólt hozzá? Pálma. – No, a vakmerőségének nincs határa. Nevetett, és azt jósolta, hogy nem fogsz hitelt adni nekem. Elza. – Bocsáss meg, de igaza volt. Pálma. – Nem volt igaza. Mert én meg foglak győzni. Nem voltam elkészülve rá, hogy mindent meg kell mondanom… hogy a kevesebb nem lesz elég… De meg foglak győzni. Elza. – Be akarod bizonyítani nekem, hogy Alfréd csak szeretőnek alkalmas, férjnek nem? Pálma. – Mondjuk úgy. Abból, a mit mondani akarsz, csak az következik, hogy jól ismerem, s nem az, hogy nem mondok igazat. Elza. – Nézd, kedves Pálma, te nem tartozol az önzetlenül gonoszok közé. Valld meg, hogy önzésből beszélsz. Pálma. – Igen. Meg akarom tartani magamnak. És nagyon csudálnám, ha ez után a vallomás után is ragaszkodnál hozzá. Elza. – Kérlek, azt én jól tudom, hogy Alfréd nem volt szent. Mért ne bocsáthatnám meg neki a te barátságodat is a többivel együtt? Pálma. – Ebből is látszik, hogy nem szereted. Elza. – De már kezdem szeretni. Pálma. – Mit tudsz te a szerelemről? Mit tudsz te arról, mikor valaki vérének minden cseppjével ragaszkodik egy gazemberhez?! Elza. – El akarod disputálni tőlem, tehát már értéke van előttem. Különben szépen kérnélek, ne gazemberezd, a míg nem bizonyítasz. Ha egyelőre nem is hódíthatom el tőled, mégis csak a vőlegényem. Pálma. – Bizonyítani fogok, mert nem hiszem, hogy az erkölcsi fogyatkozásait is megbocsátanád. Egy kis bokrétát állítok össze a leveleiből, és biztosítalak, hogy lemondasz róla. Elza. – Vederemo. Pálma. – Vederemo. És most pá, kedvesem!… A viszontlátásra! Elza. – Pá, kedvesem! VIII. A NAPEVŐ. – Színhely: ismét a nagy szalón. A déli látogató megint: liptai Thurzóné. Elza hosszan várakoztat magára; végre megjelenik. – Elza. – Bocsáss meg, kedves Pálma… Pálma (ijedten). – Istenem, csak nem az ágyból keltél fel miattam?!… Olyan zilált vagy!… Elza. – Dehogy! Már régen fenn vagyok és pompásan érzem magam… Pálma. – Annál jobb, annál jobb… bár tartok tőle, hogy csak meg akarsz nyugtatni. Hadd lássalak! Jesszusom, hiszen nem is sápadt vagy, hanem zöld! Elza. – Rosszul látsz, mert a szoba egy kicsit homályos. Úgy nézek ki, mint máskor.