# A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről ## Part 16 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-berzsenyi-leanyok-tizenket-volegenye-tollrajzok-a-mai-budapes-02c6152f/index.md Elza. – Hát elmondom. Mindegy, akárhol kezdem, mert olyan társaság ez, a melyben mindenki megvárhatja, hogy elsőnek említsem. Tehát először is: a vastag Marcsa, a ki, mint tudod, festőnőink legtehetségesebbike, kivált azóta, a mióta az apja miniszter. Másodszor: Tilda bárónő, a szobrászat képviselője, a kinek mindenesetre megvan az az eredetisége, hogy olyan arczpirító gladiátorokat és titánokat, mint ő, még senki se mintázott… meg is csinálta velök a maga kis feltűnését, a melyet némelyek komolyan vesznek. Ezek ketten féllábukkal még a jobbik társasághoz tartoznak, viszont az a gyöngéjük, hogy kezdenek abba a korba kerülni, a mikor a férj szó a leánynak az, a mi a gyermeknek a szivárvány. Aztán van itt egy hittérítőnő, a ki színdarabokat ír. Azt hiszem, ez se tizenhat esztendős korában térítgette a pogányokat. Rendes köre, valamint előélete, kissé titokzatos. Itt van továbbá: Serleghy Alexa, a költő és regényírónő, Verlaine és Wilde Oscar leghívebb imádója, a ki fáradhatatlanul keresi, de még most se találta meg azt az elszánt férfiút, a ki elkisérné őt minden poklokon keresztül. Van egy másik regényírónő, Göndör Elza, a kinek hatalmas bájai több élettapasztalatról beszélnek, mint édeskés regényei. Ez, azt hiszem, azok közé az okosok közé tartozik, a kik nem azt írják meg, a mit ők maguk átélnek, hanem a mit mások álmodnak. Itt ünnepelteti magát a nagy Nyáry Lenke, a színművészet és a mult század képviselője, a ki mióta férjet és automobilt vásárolt magának, az arisztokracziához számítja magát. Még nem tett le róla, hogy köszvényes lábát visszaviszi a színpadra; ártatlanabb, mint valaha, s olyan megható naivsággal, olyan antik bájjal pötyögi klasszikus kedvességeit, hogy mezitlábos kis virágáruslánynak néznéd és egy krajczárt adnál neki. A fiatalságot bizonyos Garay Ilonka képviseli, a ki átkozottul csinos, s a ki énekelni szeretne, ha hangja volna hozzá. Van még egy szép hölgy, a ki a hajadonság és az elvált asszonyság között valami misztikus középúton lebeg; elvált menyasszony-e, vagy mi az ördög, nem szokta feszegetni. Egyébként zongoraművésznő, a ki már bejárta fél Európát, egy másik zenebohócz társaságában, a ki az elvált vőlegényének a legjobb barátja volt. A Lipót-város végre Várai Fejér Tildát és Hirschler Zelmát küldte követeknek, annak kifejezéséül, hogy a történtek ellenére is tartják velünk a barátságot. Áttérek az urakra. Itt van mindenekelőtt Bebek Ottó, a kinek a tiszti egyenruhájára való tekintettel el lehet nézni, hogy zongoraművésznek képzeli magát. Itt dolgozik egy társadalomtudományi munkán Zalay Viktor, a kinek révén Katicza és házunk többi szobalányai, úgy látom, nagyon meg fognak barátkozni Herbert Spencerrel. De tisztelem én azt a társadalomtudományt, a melyet ez az úr visz végbe, pedig minden héten elkészül egy kötettel! Itt dolgozik valami szamárságon a Várai Fejér félbemaradt fia, a ki, mert semmi okos dologra nem alkalmas, regényt akar írni. Itt van Ralph Trafalgar; hegedül, zongorázik, bírálja a többi zenebohóczot, és nem tudja elhatározni, kit vegyen feleségül: Blankát-e, vagy Wagner Richard özvegyét? Itt van Gabnaffy Sándor, a ki értekezéseket ír a _Vörös Zászló_-nak, mert hogy az apját boszantsa, a szoczializmussal kaczérkodik; ne féltsd azonban a Gabnaffy-családot, mert mihelyt beülhet az örökségébe, Sándor úgy a faképnél fogja hagyni a szoczializmust, mint más a kis varróleányt. Itt van az én Kanaday barátom, a ki legutóbb nagy szivességet tett nekünk, s vadász-, lóverseny- és kártya-történeteket hazudik. Úgy él, mint a hal a vízben, és szeretem, mert csibész-őszinteségeket mond. Itt vannak Hargitay Pali, a ki igazán izmos költői egyéniség, de rémítő fajankó, Bende Gyurka, a festő, a ki, ha olyan jól pingálna, mint a milyen gyönyörűen eszik, nem kellene félteni a képzőművészetünket, a kis Pető Laczi, a ki elég tűrhető fiú volna, a kit azonban a Flirtnek itt tanyázó öreg tündérei tökéletesen lerészegítettek, s még vagy két-három úr, a kikről csak Blanka és a Czím- és lakásjegyzék tudja, hogy kicsodák. Írnak, festenek, muzsikálnak; kiki maga mesterségét folytatja; és elég lármát is csapnak; Kanaday azt mondja, hogy az éjszakai kávéházakban éppen úgy megy, mint nálunk. Héthársyné. – És mit szól mindehhez a báró? Úgy tudom, nem rajong az ilyen vegyes felvágott szellemi táplálékért. Elza. – A. papa először is nem sejti, micsoda menazsériát gyüjtöttünk össze; még csak egy-két alakot látott közülök. Mert meg kell jegyeznem, hogy mihelyt túlestünk a nagy veszedelmen, megint elutazott Karlszbádba, folytatni a félbeszakított kúrát, és csak tegnap késő este érkezett vissza. Másodszor: ki fog békülni a helyzettel, mert, megsugom neked azt a gyöngéjét, hogy igen tetszik neki a bájakban dús Georges Sand. Ez a gyöngéje annyira vitte, hogy el kezdte olvasni _A tenger leányá_-t; a kilenczedik oldalnál ugyan nem haladt tovább, de kijelentette, hogy: »Ennek a nőnek nagy szívének kell lennie…« a miben te se fogsz kételkedni, ha egy futó pillantást vetsz őnagyságára. Harmadszor: a papa legfeljebb titokban fog mérgelődni, de bele fog nyugodni mindenbe. Az én skandalumom ugyanis, és ennek apró következései annyira megtörték a papát, hogy elkeseredésében teljesen az én szellemi befolyásom alá került. Vannak áldott, jólelkü emberek, a kik, ha az isten különös végzéséből felszabadulnak a feleségük papucskormánya alól, szükségképpen a lányuk papucskormánya alá kerülnek, annál bizonyosabban, minél inkább feleségszerüen hálátalan a leányuk viselkedése. A papával is ez az eset. Mióta kompromittáltnak tart, és nem tudom mit gondol magában, valóságos Père Goriot-vá lett, szegény!… Meggyónom neked, hogy én ezt a gyöngeséget aljasul kihasználom, arra a szent czélra, hogy Blankát minél előbb főkötő alá juttassam… mert végre is ennek az állapotnak egyszer már véget kell vetni, ne röhögjön rajtunk az egész világ! S ha már erről beszélünk, mindjárt kipakolok vele, hogy ebben az ügyben erősen számítok a te segítségedre. Héthársyné. – Az én segítségemre? De hát mit tehetek én? Elza. – Sokat. És ezennel megmondom, hogy mit. Trafalgarról van szó. Remélem, ismered Trafalgart? Héthársyné. – Névről, hogyne! Elza. – Bizonyos voltam benne, hisz minduntalan olvashatod a nevét az ujságban. Nincs az a hét, hogy egy-egy ügyes kommünikét ne csempészszen az ujságokba arról, hogy: hová készül, hol tartózkodik, mikor tér haza, mit hegedült, mit fog hegedülni, vagy mit hegedülhetett volna. És ha névről ismered, ez éppen elég, mert a neve ér benne legtöbbet; egyébként mindjárt be fogom mutatni. Héthársyné. – Nem valami nagy véleménynyel vagy róla… és mégis őt szemelted ki a nénéd vőlegényének? Elza. – Nem én szemeltem ki, hanem Blanka maga. Én nem irányítom, csak felhasználom az eseményeket. Blankának ez az ember tetszik, s ez nekem elég. Úgy vettem észre, ő is inkább húz Blankához, mint Wagner özvegyéhez. Szóval, ennek a dolognak csak egy kis lökés kell, hogy lendületet kapjon. Trafalgar nem nagy parti ugyan, az bizonyos, de csinos, fiatal, jól szituált, európai ember, és ez már valami. Őrült félreismerése volna a helyzetünknek, ha megmaradnánk abban, hogy fentartjuk a család régi nagy igényeit; be kell látnunk, hogy a mai viszonyok közt nem lehetünk tulságosan válogatósak. Pedig itt az ideje, hogy siessünk egy kicsit, a kutyafáját!… mert még igazán hoppon maradunk! Blanka nevében tehát már lemondtam a nagyralátásról; hogy a magam nevében is le fogok-e mondani erről, azt még most nem tudom… Elég az hozzá, a Blanka dolga nekem sietős. Blankának meg kell engem előznie, már csak azért is, hogy az ő esküvője öregítse és felejtesse egy kissé az én esetemet, és könnyebbé tegye annak a vakmerőnek a helyzetét, a ki majd az én kezemért fog pályázni… Ne mondhassák, hogy a kinek a híre már ki van kezdve, hamarább fog férjet, mint a ki tízig se tud olvasni… hogy azok a leányok, a kik nagyon is erősen angazsálják magukat, lefőzik a mimózákat. Nem adsz ebben nekem igazat? Héthársyné. – Érteni értelek, de ezért nem volna érdemes, és nem is volna szép, feláldozni Blankát… Elza. – Az ő feláldozásáról nem lehet szó; ha Katót tánczba viszik, Katón nem történik igazságtalanság. Ezért az ügyért, suttyomban, Blanka lelkesedik a legmelegebben, és az én lelkiismeretemet tökéletesen megnyugtatja az a szent hit, hogy ez a parti egészen Blankának való, sőt Blankára nézve szinte ideális. Mondom, minden arra késztet, hogy üssem a vasat, a míg meleg. Az igaz, hogy az önzés is hajt… Blankát nekem meg kell várnom, és bizony már nekem sincs sok időm, ha nem akarok besavanyodni… már pedig úgy nézek én ki, mint a ki be akar savanyodni?!… Héthársyné. – Úgy nézel ki, mintha már neked is volna jelölted. Elza. – Jelöltnek még nem mondhatom az illetőt… a kinek különben sejtelme sincs róla, hogy kezd nekem tetszeni. A szemlélődésnek és a tanulmányozásnak még csak az első stádiumában, a kezdet kezdetén vagyok. De, nem tagadom le, megtörténhetik, hogy az én ügyem gyorsan fog haladni… s ha úgy lesz, akkorára el akarok hárítani az utamból minden akadályt. Héthársyné. – És a te ügyedről mindössze ennyit közölsz velem? Elza. – Az én ügyemről nem beszélek, babonából. Legalább addig… Szóval most csak Blankáról van szó. Őszinte vallomásomból meggyőződhettél arról, hogy a Blanka ügye is méltó az érdeklődésedre, mert nemcsak az én érdekem kivánja a segítségedet, hanem az övé is, és főképpen az övé, mert ha kirukkoltam a magam szempontjaival is, ez csak baráti nyiltságból történt: veled szemben nem akartam eltitkolni a hátsó gondolatomat se, pedig ez tulajdonképp mellékes. Héthársyné. – De hát hogyan legyek segítségetekre? Elza. – Nagyon egyszerüen. Magasztald ezt a fiatal embert a papa és a mama előtt, esetleg jobb meggyőződésed ellenére is. Ne lepődjél meg, ha olyasmit hallasz, hogy: Joachim nagyon irigykedik rá, hogy: mikor Windsorban játszott, a királyné nem vette le róla a szemét, s hogy: Amerikában csak két embert ismernek, Marconit és Trafalgart. Nem csábítlak bűnrészességre; nem kérem, hogy szekundálj nekem; hazudok majd én eleget; csak arra kérlek, hogy hallgasd meg a hazugságaimat jóakarattal, hitetlenség, szó és botránkozás nélkül, legfeljebb egy-egy helyeslő pillantás erejéig csalva meg a világot, ha ugy akarod… Aztán dícsérd egy kissé az urfi jó modorát, korrekt formáit; nézd nagyító üvegen az apró jótulajdonságait, s fedezd fel ezeket alkalom adtán, vagy a nélkül is, ha a papa vagy a mama jelen van. Tudod milyen sokat adnak a véleményedre; ha te kiállítod róla azt a bizonyítványt, hogy: igazi úr, ez szebben ruházza őt, a papa és a mama szemében, mint holmi uj keletü báróság. Már tudnak az ötletről; és egyelőre semmi kifogásuk ellene. A mama szegény, már az ördögnek is odaadna bennünket, föltéve, hogy az ördög kellő társadalmi állást mutat ki; nem idegenkedik attól a gondolattól, hogy, ha már le kell mondani a herczegi vőről, egy nagyhírü művészhez adja a leányát; és Trafalgarnak a formái, a melyek kifogástalanok, határozottan megvesztegették. A papa még nem látta őt, és a nevét se hallotta soha; de én már tegnap este, alig hogy megérkezett, beadtam neki, hogy egy uj vőlegény merült fel a látóhatáron, s az, hogy a férjjelölt csak a művészetek világában fejedelem, egy cseppet se riasztotta meg. Ő is enged már a negyvennyolczból, szegény. Kértem, hogy legyen kedves a jelölthöz, ha majd bemutatjuk neki; megígérte. Héthársyné. – Úgy veszem észre, hogy az én segítségemre semmi szükség, és hogy a tervezett frigynek semmi akadálya. Elza. – A tervezett frigynek van egy nagyon sebezhető pontja. Fölfedem előtted Akhillesünk titkát, s kérlek, el ne áruld valahogy!… Ha mástól hallanád meg, azt képzelhetnéd, hogy mindenki tudja… pedig csak kevesen vagyunk a beavatottak, s én úgy őrzöm ezt a titkot, mint egy sárkány… Blanka se beszél róla… és Ralph, Ralph nem dicsekszik vele. Tehát: halld, és egyelőre felejtsd el!… Ralph Trafalgar komolyan művész; egyike a számbavehetőknek. A jelesebb hegedűjátékosok közé tartozik; ha körútat tesz, van néha közönsége is; megtapsolták előkelő helyeken… de ha Ralph Trafalgarnak a hegedűjátékából kellene megélnie, akkor jól nézne ki, szegény! Szerencsére, a mint már említettem, Ralph Trafalgar jól szituált ember, és voltaképpen nem is Ralph Trafalgar, mert ez csak művészi név. Az igazi nevén Traunfelsnek hívják… ne ijedj meg; már a nagyapja se volt az!… de sajnos, semmi köze azokhoz az emlékekhez, a melyeket a művészi neve idéz fel… magyarországi származásu, bécsi ember, a ki atyjától egy nagyon szépen jövedelmező üzletet örökölt… Mit kerülgessem a forró kását? Ralph Trafalgar olyan jeles hegedűművész, hogy bátran meghalhatna éhen… de sajnos, nem csupán művész, hanem egyszersmind a monarchia legnagyobb szabóüzletének a tulajdonosa. Héthársyné. – Ah! Elza. – Látod, te is meghökkentél! Pedig ez a szerencsétlen körülmény valójában nem is olyan szégyenletes, mint a milyennek első pillanatra látszik. Filozófus elme egyátalán nem talál ebben semmi szégyelni valót. De mindnyájan csak addig vagyunk filozófusok, a meddig a más bőréről van szó. Mihelyt a mi számlánkra megy a dolog, egyszerre vége a filozófiának. Hiszen ha, tegyük fel, egy gépgyárról volna szó! Ha legalább, mondjuk, rézöntő volna! De hogy éppen szabó-üzletet kellett örökölnie!… egy Ralph Trafalgarnak!… Ez komikus, ugy-e?! Nos, ha ez a szomoru, vigasztalan körülmény máról-holnapra kitudódnék… ha azonnal elő kellene állani a meztelen igazsággal… beláthatod, ez egyszerüen szétfujná a tervet. Hallani se akarnának a jelöltünkről. A mama sírna. Összes szép álmai oda zsugorodjanak össze, hogy élete alkonyán egy szabót kapjon ajándékba a sorstól! A papát, a ki lelke mélyén ma is nagyralátó terveket sző, szívén találná ez a csapás. Ha valamelyikünk ballépést követne el, nem érintené érzékenyebben, kivált ha egy főherczeg volna a csábító. Nem, ezzel a szépséghibával nem lehet tüntetni. Mind a hárman érezzük ezt és némán megegyeztünk, hogy erről a kellemetlen históriáról ne legyen szó. Különösen egyelőre. Később, ha a dolog véletlenül kipattan, mégis csak más lesz az eset. Ha már a jegyesek nagyon össze lesznek gabalyodva, ha majd ott tartunk, hogy nem igen lehet nagyobb feltűnés nélkül visszavonulni: a fait accompli előtt, fájó szívvel bár, a papa és a mama is meg fognak hajolni. De most nem firtatjuk ezt a kínos fejezetet. Az üzletet ugyan lehetetlen elhallgatni; hanem az üzlet sokféle lehet; miért részletezni ezt a kérdést, a míg elkerülhetjük?!… Héthársyné. – A báró hallgat rád; mindent megtesz, a mit akarsz… magad is mondtad… Elza. – Igen, el tudom hitetni vele, hogy a mit sokáig beszélek neki, az nem az én akaratom, hanem az övé, de azt a lehetetlenséget nem kívánhatom tőle, hogy öregségében máról-holnapra más emberré legyen, mint a ki eddig volt… De itt jön!… Papa, gyere csak, nézd, milyen kedves vendégünk érkezett!… (Egy óra multán.) Elza (bemutatja a bárónak azokat a vendégeket, a kiket a házigazda még nem ismer. A jelöltet szándékosan utóljára hagyja.) – … Most pedig bemutatom neked Balph Trafalgar urat, a kitünő művészt, a kit hírből már ismersz. (Sugva:) Ez az. Légy kedves hozzá, kérlek! Tedd Blankát boldoggá! Trafalgar (meghajlik). – Báró úr!… A báró. – Hogyne, hogyne!… (Kezet nyujt.) Ön, ha nem csalódom, rokona legyen a híres Trafalgarnak? Trafalgar (önérzetesen mosolyog). – Melyiknek, báró úr? A báró. – A tábornoknak, a ki a kabátot feltalálta. Trafalgar. – Hogyan, báró úr?… Elza. – De, papa, tévedsz… A báró. – Nem tévedek, mert ezen név már akkor jóhangzásu volt előttem, mikor te még nem léteztél. És csak nemrégen, midőn még egyáltalán nem volt szerencsénk, magad is mondtad, kérdésemre, hogy Trafalgar egy híres tábornok volt, a ki felfedezte a róla elnevezett kabátot. Elza. – Papuskám, te összetéveszted ezt valamivel… A Trafalgar nevet azért ismered már régebben, mert ott egy tengeri ütközet volt… A báró. – Összhangzik, mert a másik ló valóban egy tengeri ütközetet jelentett… Elza. – Ó, tudom már! Neked a Captain White paripái juttatták emlékezetedbe a Trafalgar nevet. Igen, Trafalgar és Mencsikov!… De Mencsikov volt az, és nem Trafalgar, a kiről felöltőt neveztek el… A báró. – Tehát, mondom, helyes nyomon jártam kedves családjának keresésében. Ennek szerfölött örvendek, valamint annak is, hogy ezen történelmi névvel ön nem átallotta a rögös, de dicsőséges művészi pályára lépni. Sőt választását is helyeslem, mert a hegedü valóban egyike legkedvenczebb hangszereimnek. Már az is igen nagy előnye, teszem fel azt, a zongora felett, hogy igen könnyen hordható, kis térfogatánál fogva; és bármely árban kapható, kinek-kinek tetszéséhez és erszényéhez képest, a legjelentéktelenebb összegtől a legmagasabbig. De egyébként is a zene egyike a leggyakorlatibb találmányoknak, a mely ha véletlenül nem volna meg, okvetetlenül felfedezendő volna. Mert minden kor megtalálhatja benne a maga örömét. A gyermek- és fiatalkorban jókedvre, tánczra vagy tetszés szerint búsongásra hangolja az egyént, míg ellenben az öregkorban az idegeket csillapítja, és számos álmatlanságban szenvedő egyéniséget ismerek, a kiknek már csupán a zene jótékony hatása hozza meg a szükséges üdítő nyugalmat… (Trafalgar hajlong.) XX. CSALÁDI JELENET. – Történik: a Nádor-utczai palotában, egy szeles, borongós, őszi napon, délután öt órakor. Színhely: a kék szalón. A báróné ujságot olvas; Elza zongorázik. Benyit, váratlanul, a báró, felöltőben, botjával és czilinderével. – A báróné. – Jacques, te nem vagy a főrendeknél?! Jacques, talán beteg vagy?! A báró (a ki a küszöbtől egy lépésnyire megállapodott). – Ez a legkevesebb, hogy nem vagyok a főrendeknél! Mit akarsz tőlem?! Ebben az állapotban egy főrend, a ki nagyon jól tudja, mivel tartozik a rangjának, nem megy el az ülésre, a hol lecsillapodva kell tanácskozni, hogy mi történjék az országgal! Különben, a mi a kérdésedet illeti, légy megnyugodva, mert ott voltam. És azt hittem, hogy meg fog ütni a guta, de azonnal. Elza (felugrik a zongorától és a báró elé siet). – Szent isten, papuskám, csak nincs valami bajod?! A báró. – Nincsen semmi bajom, és ha beteg vagyok is, az nem tartozik rátok, mert ti azzal úgy se gondoltok. Beteg, hát legyen beteg! A báróné. – De Jacques, az istenért, én mindjárt nagyon meg fogok ijedni! És tudod, hogy ez nekem nem jót tesz. A báró (a kitől Elza el akarja venni a botot és a kalapot). – Ne segíts nekem, mert nekem nincs szükségem senkinek a segítségére. Vagy te talán azt hiszed, hogy én már olyan öreg ember vagyok, a kit le kell vetkeztetni, fel kell öltöztetni, mert a tulajdon szájammal beszélni se tudok?! Na hát akkor csalódni fogsz! Nekem nem kell gyám. Majd mindjárt meg fogsz győződni róla, hogy öreg, nem öreg, beteg, nem beteg, az én házamban az fog történni, a mit én parancsolok! És most vedd el tőlem ezeket a holmikat (oda adja Elzának a botot és a kalapot) és ne nézz rám, mintha nem volna semmi dolgod, hanem siess engedelmeskedni, és húzd le rólam ezt a kabátot, mert nem akarok megfulni ebben a melegben! Elza. – De, papuskám, ugy-e, nem vagy rosszul?! A báróné. – Jacques, én rögtön szívgörcsöt fogok kapni! Mi van veled? Jacques, én téged nem láttalak így azóta, a mikor féltékeny voltál, és beláttad, hogy tévesen! Jacques, mi bajod? A báró. – Az a bajom, és ezért nem kell mindjárt szívgörcsöt kapni, hogy ti én bennem mindig csak a gondos és áldozatkész családfőt és nem a szigoru főrendet láttátok, egy szívélyes családapát, a ki jó, mint a falat kenyér, és egy gyöngéd férjet, a ki puha, mint a vaj, mert itthon soha se mutattam ki a szigoruságomat, vagy mondhatjátok talán, hogy én a családi körben is oligarcha voltam?!… De ennek most már vége, és ha eddig nem ismertetek bennem, csak egy kedélyes családfőt, a kit az ujjatokra csavartatok, most meg fogjátok látni bennem a tigrist! A báróné. – Jacques, az isten szerelmére, te félrebeszélsz! A báró. – Az sem volna csoda, hogy ha félrebeszélnék, mert egy ilyen esemény után van joga az embernek félrebeszélni! Hiszen itten valóban minden megszűnik! A báróné. – De, kérlek, Jacques, én nem értelek!… biztosítalak, hogy nem értelek!… Világosíts fel, mi történt? Mi bajod? A báró. – Vagy talán nem voltam én elég jó családapa és férj, szóval családfő?!… Nem hoztam le nektek a csillagokat az égről?! De igen, és ti ezt jól tudjátok! Na hát most már itt van a hála! Tessék, legyen az ember olyan jó, mint a mézeskalács! Ez a köszönet! Mindennap négyfelé vágattam magamat a családomért; nem éltem, nem lélekzettem és nem sokszoroztam meg tevékenységemet, csak a családomért, és most itt vagyok! Na hát ezt meg fogjátok nekem emlegetni! Elza (magában.) – Trafalgarnak vége. A báróné. – De, Jacques, te rébuszokat adsz fel nekünk!… Kérlek, magyarázd ki magadat!… Mi haragított meg ennyire?! A báró. – Vagy ti talán azt mondtátok magatokban: a jó papa? Azt nem is kell kérdezni! Annak nem kötünk az orrára semmit! Ez már egy nagyon öreg ember! Annak nincs szava! Az mindenre igent fog mondani! De hát mi vagyok én? Egy hátulsó kerék vagyok én? Ti azt képzelitek, hogy én egy egész-világ-nagybácsi lettem, a kivel senkinek se kell törődni, a ki mindenre csak igent mond? Egy isten-éltessen-öreg-úr, a kinek csak nevetgélni szabad? Egy te-csak-mindig-aludjál-bácsi, a ki utolsó a házban? Na hát akkor nagyon tévedtetek, és keservesen fogtok csalódni! A báróné. – Jacques, könyörgök, beszélj értelmesen! Hiszen a kínpadra feszítesz, és te nem akarhatsz engemet megölni! A báró. – Egy ilyen szégyen! Egy hosszu, munkás élet végén egy ilyen szégyen! A báróné. – Jacques, ne izgass fel ilyen rémítően!… Én halálra fogok rémülni!… És már most is a legszörnyübbeket képzelem!… Ki hozott rád szégyent?!… Talán csak nem engem vádolsz?!… Hiszen én már régóta bebizonyítottam neked… És ezt csak nem tennéd ez előtt a gyermek előtt!… Kiről beszélsz?… Istenem, ezek a leányok olyan meggondolatlanok!… És a másik, a ki nincsen itthon!… Kiről beszélsz?… Remélem, nem Blankáról, a ki éppen most kocsizott ki az angol nővel és a vőlegényével?!… A báró. – Miféle vőlegényével?! Az a vőlegény már nem vőlegény! Semmi vőlegény! Elza. – Papuskám, a mamának sejtelme sincs semmiről, és el se tudja képzelni, miről beszélsz. És ha így adod tudtára, a mi bosszant, úgy csinálsz, mint az a tapintatos ember, a ki Kohn úr halálát azzal a kérdéssel jelentette a feleségének, hogy: »Itt lakik özvegy Kohnné?«. A szegény mama már nem tudom miféle rémségeket képzel, és ha még sokáig nem mondod meg, mi bánt, félek, hogy igazán rosszul lesz… A báró. – Csak ne légy olyan előhangos! Jobban teszed, hogy ha hallgatsz! Anyáddal nekem soha se volt semmi bajom, pedig hosszu időt töltöttünk, részint egymás mellett, részint egymás közelében, és fiatalok is voltunk, a mikor az ember hamar felforr. És szeretem hinni, hogy ő valóban nem tud semmit, és ő is éppen úgy félre van vezetve, mint én, mert csak most jut eszembe, hogy te voltál, a ki nekem is, neki is, bebeszélted ezt a házasságot! Azért jobban teszed, ha elbujsz, a míg a felháborodásomból lecsillapodom, mert már kezdek tisztában lenni, hogy mindennek te vagy az oka! Elza. – De hát mi az a minden, a minek én vagyok az oka? Miért vagy felháborodva? Mi történt?