# A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről

## Part 10

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-berzsenyi-leanyok-tizenket-volegenye-tollrajzok-a-mai-budapes-02c6152f/index.md

Blanka. – Látszik, hogy soha se volt még a Zomotori Gelbnél estélyen. Én voltam ott, és kötelességem figyelmeztetni magát. Persze, ha parancsolja, ott leszünk; de jól gondolja meg a dolgot, mert én ártatlan leszek benne, ha maga azután nagyon fog boszankodni. Mert az ő háza olyan, mint az utcza; mint egy tér; és nem is a Rákóczi térre emlékezteti az embert, hanem a Schiffmannsplatzra.

A mester. – Volt már maga a Schiffmannsplatzon?

Blanka. – Azt se tudom, hol van, hanem azt tudom, hogy ott nemcsak úri holmit árulnak. A Zomotori Gelbnél is minden megfordul. Nagyon sok embert hí meg, és meghí boldogot-boldogtalant. Neki mindegy; elég valakiről hallania, hogy azonnal meghívja. Így aztán sajátságos vendégsereg verődik össze nála. A legvegyesebb elemek, a legbőszebb ellenségek, a legexotikusabb alakok és a legfélelmetesebb estélyhiénák. Az ember, ha körülnéz a társaságon, eleinte csodálkozik: »Hát ezek hogyan kerülnek ide?!« Aztán azon csodálkozik, hogy hogyan került ide ő maga. És ezek között az alakok között, a kik néha furcsa szemeket meresztenek egymásra, a legtöbbször pedig nem tudnak egymással mit beszélni, a Zomotori Gelb mosolyogva sürög-forog; egész este nem csinál egyebet, mint folyton kínálja a vendégeit pezsgővel, hűsítővel, szivarral, fagylalttal, likőrrel és mindazzal, a mivel egy jól berendezett csemege-bolt dicsekedhetik. Az ember bámul, hogy mit mosolyog folyton ez a kis kopasz? Valószínűleg nevet magában, hogy így össze tudta boronálni az egymáshoz legkevésbbé tartozó embereket. Nincs egy vendége, a kivel tíz szót tudna váltani valamiről; a vendégeinek a felét nem ismeri. Annyi ismeretlent hív meg, hogy néha egész tolongás van a lépcsőjén, s azon a czímen, hogy tánczosok is kellenek, különös alakokat invitál meg, a kik más, jobb mulatság után részegen állítanak be hozzá. Azt mondják, már többször rémes szotizokat vágott zsebre azoktól a vendégeitől, a kik nem ismerték; sőt egyszer, állitólag, részeg fiatal emberek, a kik nem tudták, hogy ő a házigazda, meg akarták verni. Na és a Zomotori Gelbné! Ismeri a Zomotori Gelbnét?

A mester. – Mi közöm nekem a Zomotori Gelbnéhez?…

Blanka. – A Zomotori Gelbné egy kövér öreg asszony, a ki az életéből vagy harmincz esztendőt egy lisztesboltban töltött el – mert azelőtt lisztkereskedésük volt – s a kinek ezalatt a lisztporral annyira tele ment minden pórusa, hogy most a nagy, méla fekete szemével úgy néz ki, mint egy szomorú, kövér Pierrot. A Zomotori Gelbné eleinte azt képzelhette, hogy, ha ők estélyeket adnak, akkor neki társasága is lesz; de ebben a várakozásában rettenetesen megcsalta a sors. Mondhatom, soha háziasszonyt annyira nem bojkottáltak a vendégei, mint a Zomotori Gelbnét; régebben még csak tisztességgel, néhány nyájas szó után szökdöstek el tőle, úgy az urak, mint az asszonyok, de most már czinikusan mellőzik, s nincs az a zöld zsúralak, a kit öt percznyi beszélgetésre megfoghatna. Lassankint bele is nyugodott, hogy a tulajdon estélyen se lehet egy kicsit szórakoznia, s most már megelégszik azzal, hogy ilyenkor fölveheti valamelyik kivágott ruháját és kiülhet a tömeg közé, megmutogatni a gyémántjait, a melyeket olyan elhagyatottságban és olyan szótlanul ragyogtat, mintha viaszbaba volna s a Zomotori Gelb kirakatában ülne. A Zomotori Gelbet még csak megértem valahogy, mert az alighanem főrendiházi tag akar lenni, azon a czímen, hogy nagy művészet-barát, a mi Maecenás óta annyit jelent, hogy az ember szívesen tömi étellel-itallal mindazokat, a kik művészeknek nevezik magukat… de ezt a szegény asszonyt, a ki igen jó lélek lehet, igazán nem értem.

A mester. – Hát akkor hogy van az, hogy mindenki eljár hozzájok?

Blanka. – Mindenki nem jár el hozzájok, csak sokan, de ez is rejtélyes, s olyan titka a Zomotori Gelbnek, mint a karthauziaknak a chartreuse készítése. Azt hiszem, a titok főképpen abból áll, hogy a Zomotori Gelb mindíg gondoskodik attrakcziókról, s minden meghívottnak igér más meghívottakat… ott lesznek X. és Y.… azok, a kik amazt a leginkább érdeklik. Az attrakcziók pedig: azok az asszonyok, a kik a legtöbbet beszéltetnek magukról; a nap hősei, a kik utóljára nagy port vertek fel; és egy pár olyan úr, a kiknek a hatalmától a legtöbb érdek függ. Mivel hódítja meg ezeket a kis kopasz? – nem tudom; valószínűleg azért mennek a Zomotori Gelbhez, a miért a bohózatokhoz: hogy furcsa embereket lássanak.

A mester. – Ha ők elmehetnek: mi is elmehetünk. Hadd lássuk egyszer ezt a komédiát is.

Blanka. – Maga elmehet, az más. De mi?… ne kívánja azt! Ha mi csak egyetlenegyszer mutatkoznánk a Zomotori Gelbnél, mindjárt akadnának, a kik azt mondanák: »Ime, ez az ő társaságuk!« Az effélében az ember nem lehet eléggé elővigyázatos. Társadalmi érzékenységünk őrizetében épp olyan szigoruaknak kell lennünk, mint a hogy egy leánynak ügyelnie kell minden csekélységre. Egy semmi, és megered a szóbeszéd. Nincs könnyebb, mint egy családot deklasszirozni, kivált ha maga is táplálékot ad annak a gyanunak, hogy a társasága megválogatásában nem eléggé finnyás.

A mester. – Nézze, bizonyosan tudom, hogy ott lesznek a Frányaváry grófék is.

Blanka. – Azok tehetik. Először is a hóbortosság jogán azt csinálják, a mit akarnak, és ezt mindenki természetesnek találja. Aztán meg, a kinek már a szépapja is híres volt arról, hegy hóbortos csinyeket követett el, az már sokat megengedhet magának. De mi még nem tartunk ott a tekintélyben, a hol a Frányaváryék. Maga nem képzeli, mennyi kínlódásba került, míg ezt a kis pozicziót kivájhattuk magunknak. És azért hoztunk volna annyi áldozatot, hogy most hirtelen megbolonduljunk és elhajítva a verejtékkel szerzett presztizst, encanaille-irozzuk magunkat a Zornotori Gelbékkel?! Nem, maga nem kívánhatja ezt; maga, a ki olyan okos, mint Spinoza; maga, a ki olyan nagy, mint Michel Angelo megsokszorozva Wagner Richarddal; maga, az én uram és parancsolóm, az én jóistenem! És ba kívánja, miért kivánja? Mit akar ott? Nem értem.

A mester. – Elmondom; én mindent elmondhatok. Én nem tehetek, nem mondhatok, nem gondolhatok olyat, a mit szégyelnem kellene. Nekem jogom van megtenni akármit, s a mi más közönséges embert lealacsonyítana, azzal, ha én teszem meg, megtisztul, szentté és nagyszerűvé válik. Nekem nem parancsolnak a társadalmi törvények; nekem még a világ rezon törvényei sem parancsolnak. Rám nézve külön törvények állanak érvényben, melyeket magam szabok meg magamnak. És ha tetszik, még ezek alól a törvények alól is feloldom magamat, _car tel est mon plaisir_. Én souverain vagyok; nem mint egy királyocska, hanem mint az örök világosság. Az örök fény, mely szószszal önti le a tárgyakat; szószszal, melynek a titkát csak ketten tudjuk: a fény meg én. Ha például én megölnék egy embert azért, hogy elraboljak tőle két krajczárt: nem szégyelném, és elmondanám, föltéve, hogy az őszinteségemmel nem szereznék magamnak valami kényelmetlenséget vagy alkalmatlanságot. Mert azzal, hogy ezt a tettet én követném el: maga a tény is nagyszerűvé válnék. Ilyen még nem fordult elő, és életrajzíróim azt mondanák: ez a lángész határtalan volt, mint a tenger. Hogy egy kis példát mondjak erre: Benvenuto Cellini megölt egy pár embert. Mások is öltek embereket; ezek gyilkosok és gonosztevők voltak, Benvenuto Cellini csak érdekes volt. A kiket mások öltek meg, azok meghaltak, egészen, végleg, tökéletesen, pont; a kiket Benvenuto Cellini ölt meg, azok halhatatlanok. Isteni szerencse volt rajok nézve, hogy Benvenuto Cellini ölte meg őket, s ha tudták volna, hogy mi vár rajok, örömmel rohantak volna a halálba. Pedig az csak Benvenuto Cellini volt!

Blanka (mintha álomba ringatták volna; azután: a megilletődés ünnepies hangján, lassan, az álmodozását kifejező hanghordozással). – Milyen zordon és fenséges ma az én zsarnokom!… Mint egy óriási glecscser az orkán csillagtalan éjszakáján!… (Mintha rémképeket űzött volna el magától, megrázza egy kicsit a fejét és mosolyogni kezd.) De engem nem ölsz meg, ugy-e; édes?!… te, édes!…

A mester (kegyesen). – Nem. (Lehajlik Blankához és homlokon csókolja.) Boldogan fogsz élni és India császárnője léssz! Nem azé a rongyos kis Indiáé, a mit a mappán látsz, hanem az én Indiámé, az örök fényességben úszó, boldog szigeté, a hol én trónolok!… s a hol a napnak a szószsza… a hol a napfény szószszal… a hol a napfénynek a tengere, mint… a hol egy szósztenger… (Egy darabig még küzd a hasonlattal, de mivel a hasonlat tovább is akadékoskodik, röviden végez vele s egyszerűen kitekeri a a nyakát.) De mit is akartam az előbb mondani?!… Igen, azt akartam mondani, hogy maguknak el kell jönniök a Zomotori Gelbhez!

Blanka (mint a kit boldogító álomból ébresztettek fel, durczásan). – Ne beszéljünk a Zomotori Gelbről! Beszéljünk magunkról! Úgy szeretem én az én jóistenemet, ha olyan, mint a milyennek az előbb láttam!… Ha zordon és fenséges, mint sötét hegyorom a viharban!… Beszéljünk Benvenuto Celliniről… beszéljünk rólad!…

A mester. – Meg kell lennie!… el kell intéznünk ezt a Zomotori Gelbet! Kivánom!… Tehát, igen, azt akartam mondani, hogy fel fogom tárni maga előtt őszintén… miért ne?!… Nekem nincs mit eltitkolnom, kivéve, ha számításból titkolózom… a mit én cselekszem, az csak helyes és nagystilű lehet. Másnál talán szegényes stréberségnek tűnnék fel az, a mit tenni szándékozom, alantas haszonlesésnek, kapzsiságnak; de nekem jogom van felülemelkedni a bárgyúk megrovásán s minden tekinteten. A világ nekem sakktábla, az emberek figurák; játszom ezekkel a parányi alakokkal, s ha mozdulataim kicsinyeseknek tűnnek fel, játékom nagyszerű. És en mindenből hasznot húzok, még a játékomból, még a mulatságomból is; felhasználom a figuráimat, aztán eldobom őket, de csak azután, amikor már belevontam őket érdekkörömbe, megdolgoztattam őket a czéljaimra, s besöpörtem a hasznot. Kifacsarom őket és el vannak dobva. Felülemelkedem mindenen, a mi a tuczatemberek számára erkölcsi parancs, s az Übermenschek érthető czinizmusával teszem túl magamat a gyöngébbek kritikáján. Mert engem minden megillet, a mit megkívánok, s czéljaimat s útjaimat egyaránt tetszésem szerint választom.

Blanka. – Ez az első eset az életemben, hogy valamit nem tudok elképzelni.

A mester. – Hallja tehát. Ezen az estélyen ott lesz a szép sikervári Straussné is.

Blanka (elszörnyed, de némi kellemes borzongást érez). – Jézusom!… Remélem, ezzel nem azt akarja mondani, hogy…?! És még elmondja nekem!… Istenem, milyen ember!… Kegyetlen és hatalmas, mint a halál!… Milyen ember, milyen ember!… Ó, ne taposson a szivemre! Nem, nem, ez nem igaz!… Mondd, hogy álmodom!

A mester (mosolyogva). – Gyermek! Hiszen akkor nem mondanám el! Nem mondanám el számításból; a rezon és kényelem-szeretetem nem engedné. És miért gyötörném magát szükségtelenül?! Az asszony ugyan csak arra való, hogy a zsenit szórakoztassa, de én nem szakítok le minden rózsát. Ah, istenem, egyéb dolgom is van! Nem, édesem, a sikervári Straussné nekem csak egy bábu, egy sakkfigurácska… még csak nem is játékszer, mint egy gitár, vagy élvezeti czikk, mint egy pohár tokaji… hanem csak egy tárgy… egy eszköz, melynek hasznát veszem, teszem fel azt: egy szőnyeg, egy madár, vagy egy őszi alkony. Na, megnyugtattam?

Blanka. – Akkor most már egy cseppet sem értem,

A mester. – Mindjárt meg fogja érteni. A sikervári Straussné ma a legszebb asszony Budapesten. És nemcsak a legszebb, hanem a legdivatosabb is. Ha valaki a legnépesebb útczákon mindennap öreg minisztereket, fiatal majoreskókat, törzstiszteket és megőrült házasembereket vezet az orruknál fogva, ez nálunk már nagy dolog. Ez már majdnem annyi, mintha az illető, hogy úgy mondjam, akkreditált metressze volna egy főherczegnek. Már most világos, ugy-e, hogy ez a szép és divatos asszony nem fogja elmulasztani a nem is várt nagy sikernek, a dicsőségnek ezt a korszakát, s rövid időn megszerzi nagyszámú bámulóinak azt az örömet, hogy ezek ott láthassák a műcsarnok falán az ő arczképét is, a büsztéjét, lehetőleg vagy lehetetlenül dekolletáltan, már valamelyik legközelebbi, az őszi vagy a tavaszi tárlat alkalmával?!… Ez oly természetes, oly szükségképpi következése az ő divatosságának, hogy az időt is ki lehet számítani, amikorra az arczképnek el kell készülnie. Nos hát, maga tudni fogja, hogy Vászonkőy, a ki a vetélytársamnak képzeli magát, beleházasodott a sikervári Strauss családjába. Természetesen nem lesz olyan bolond, hogy ki ne használja a családi összeköttetést, s ne igyekezzék kiintrikálni magának a szép rokon arczképét. Ha én nem vigyázok, okvetetlenül el is harácsolná előlem. De én ezt nem fogom engedni.

Blanka (egy kicsit elhűlve). – Le akarja festeni a sikervári Straussnét?! És ez az egész?!… (A fejét rázza.) Non capisco, non capisco! De hiszen maga a felét se győzi lefesteni azoknak, a kik versenyeznek ezért a szerencséért!… és biztos, hogy nemsokára levelet kapunk, a melyikből kiderül, hogy a Dalai Láma is magával óhajtaná lefestetni magát. De hát akkor mit törődik maga a sikervári Straussnéval, és mit bánja, hogy Vászonkőy fogja e lepingálni, vagy egy másik kis éhes?!… Hadd éljenek azok is!… és kicsoda, micsoda ez a sikervári Straussné? Magának Hekuba!

A mester. – Ohó, az nem úgy van. Először is, a mint mondom, a sikervári Straussné ma egyike azoknak a személyeknek, a kik leginkább _en vue_ vannak; aktuális, egyelőre nem fog kimenni a divatból, felül van. Ha egy czímtáblafestő állítaná ki, az arczképe akkor is foglalkoztatni fogja az embereket, és a vernissage-on maga száz embertől fogja hallani: »Szép, szép… de látta-e a Strauasné portraitját?!…« Vászonkőy pedig veszedelmes fráter. Annyit beszél az emberek gyomrába, olyan elbizakodott pofákat vág, mikor a legszemtelenebb reklámokat csapja magának, úgy tudja portáltatni a Vontcsövyekkel a kis rongyait, szóval úgy tudja adminisztrálni magát, hogy mindíg találkoznak állatok, a kik elhiszik neki, hogy ő valaki. Már most, ha… teszem fel… az őszi tárlaton az emberek azt fogják látni, hogy a sikervári Straussnét, a ki ott az ő minisztereivel és majoreskóival mindent le fog galoppolni: Vászonkőy állította ki – akkor a ludak így fognak gágogni és a disznók így fognak röfögni: »Lám, lám, a Vászonkőy kezd kifejlődni!… Lám, lám, a Vászonkőy kezd fölébe kerekedni a mestereknek!…« És lesznek, a kik keresni fogják: mi az, hogy a sikervári Straussné az ő minisztereivel és majoreskóival nem én hozzám jött magát lefestetni? A Vászonkőynek pedig gondja lesz rá elterjeszteni, hogy engem mellőztek, mert én már kezdek öreg lenni, és egyéb gazságot. És ilyenkor mindíg akad egy pár betörő, a ki agyonsajnálja az embert: »A Nap már kezd lealkonyodni… Kezd kimenni a divatból… a _clou_ már kiesett a kezéből… szóval ez már nem a zenit!…« Már pedig én a zeniten akarok maradni, s nem engedem, hogy a divatosságomat kilopják a zsebemből. És biztosítom magát, hogy Vászonkőy nem fog vigyorogni.

Blanka. – Hogy jön magához egy Vászonkőy?

A mester. – Na hát én is ezt mondom. De azt észre kell venni, hogy ezeknek a tehetségtelen majmoknak volt annyi eszök, hogy ellopták a kniffemet. És azóta még rám is liczitálnak. Ha például hozzájok jön a vasorrú bába, úgy kistafirozzák és kipreparálják, hogy a közönség egész herczignek találja az öreg méltóságos asszonyt. A tömeg ebből azt következteti, hogy ők már a nyomomban vannak. Persze a szószt, azt nem tudják utánam csinálni, de ezt a tömeg már nem érti.

Blanka (még folyvást gyanakodva). – E szerint magát boszantaná az, hogyha ezt a szép asszonyt nem festhetné le?…

A mester. – Természetesen. Mindenkit én akarok lefesteni, a ki valaki. Az ördögöt is én akarom lefesteni, ha az ördög divatban van. A nagy művésznek olyannak kell lennie, mint a primadonnának: folyton foglalkoztatnia kell a publikumot, mindíg az előtérben kell állania, nem szabad oda eresztenie senkit, el kell vennie a többiektől minden valamirevaló szerepet, mert a ki pihen, az nem létezik, azt elfelejtik, és ha helyettem valaki tapsot csikar ki a publikumtól, az ellopott tőlem egy darab kenyeret, a mit én ehetnék meg.

Blanka. – Hiszen nem tudna megenni annyi kenyeret.

A mester. – Az mindegy, hogy mit csinálok vele. Hát elszárad a kenyér. De nem szabad engedni, hogy más is szóhoz jusson, mert a nyakunkra nő. Mindíg ott kell lenni a közönség pulzusánál. Tele kell kiáltani a publikum fülét, bele kell lőni a gyomrába, hogy itt vagyunk, hogy élni és uralkodni akarunk, hogy csak mi vagyunk, az egész világon egyedül csak mi, senki és semmi egyéb; a mi pedig rajtunk kívül van, az egy tekintetre se érdemes. Mert, ha csak rövid időre, ha csak egy-két embert engedünk magunk elé: a publikum megfeledkezik rólunk, nekik adja oda, a mi nekünk jár, és utóljára a mi számunkra kenyér se marad.

Blanka. – Maga úgy beszél, mintha küzdenie kellene az érvényesülésért, mintha még nem érkezett volna meg. De hiszen magának már semmire sincs szüksége! Gazdag ember; én is gazdag vagyok. Akár soha se vegyen palettát a kezébe. Ha fest, passzióból teszi. Hogy a zsenijének élhessen, és annak, a mi a legnagyobb gyönyörűsége. Hogy gyönyörűséget szerezzen másoknak is.

A mester. – Csak nem gondolja ezt komolyan? Törődöm is én másokkal! Festek, mert ezzel könnyen szerzem a pénzt, és punktum. Nem vagyok szegény, de még többet akarok szerezni. A vagyonból soha se elég. Ha van: akkor még többet akarunk. Az ember mindíg akar valamit. Passzióból, én!… Nekem nincsenek passzióim, mert én nem vagyok regényes kisasszony. Művész vagyok. A művésznek pedig számítónak kell lennie. Gondolnia kell rá, hogy akármit csinál: keresztülgázolhatnak rajta a konkurrensei és egy szép napon kimegy a divatból. Gondoskodnia kell róla, hogy ez a nap készen találja. Ki kell használnia a rendelkezésére álló időt, hogy ama bizonyos napig a lehető legnagyobb vagyont halmozza össze. Ha a művész felhagy minden számítással: akkor már nincs a zeniten, akkor a zsenijének vége, mert a tehetségeink közül a számítás hagyja el utóljára az embert. Ha már számítás sincs bennünk: akkor minden patkány elhagyta a sülyedő hajót.

Blanka. – És így maga egész életében, vagy legalább addig, míg kimegy a divatból, rabszolgája lesz a publikumnak?

A mester. – Az ember hozzászokik ehhez. Én már fel se veszem. Nekem ez az élet.

Blanka. – No nekem egy kicsit nehéz lesz ebbe beleszoknom.

A mester. – Majd bele fog tanulni. Hozzászoktatom, úgy, hogy észre se fogja venni.

Blanka. – És ez az estély már szoktatás akar lenni?

A mester. – Nem csupán az.

Blanka. – Képtelen vagyok kitalálni, hogy mi szüksége volna ott ránk? Azt még megtudom érteni, hogy maga elmegy. Véletlenül találkozni fog a Straussnéval, kedves lesz hozza, a Straussné el lesz ragadtatva, hogy a híres mester így kitünteti, s ezzel a Vászonkőy terve el van fujva.

A mester. – Nem, ez nem elég. Maguknak ott kell lenniök, hogy a föllépésem annál impozánsabb legyen. És azután magára vár a legnagyobb szerep. Ha én a menyasszonyom jelenlétében rendkívül kitüntetem a szép sikervári Straussnét, ez mindenesetre valami, de csak félmunka. Magának még kedvesebbnek kell lennie a szép asszonyhoz, mint a milyen én leszek; mert a maga kedvessége nála még többet nyom a latban. Straussné ég a vágytól, hogy egy lépcsőfokkal feljebb emelkedhessék, s ha azt képzelheti, hogy most már belejutott a maguk körébe: ez iszonyúan boldoggá fogja, tenni. Azután maga lesz az, a ki az ideát szuggerálja neki; ehhez női ügyesség kell, mert hiszen én kéretni akarom magamat, sőt egy kicsit habozni is fogok, a nagyobb hatás kedvéért. De magának nem lesz nehéz a sikervári Straussnét szuggerálnia; beszélgetni fognak a maga portraitjáról… meg hogy az ő szépsége milyen nagy hatást tett rám… stb., stb.… De hisz ezt magára bízom.

Blanka. – Hm. (Egy kissé merengővó válik.)

A mester. – Nos?

Blanka (némi vonakodás után). – Hiszen ha parancsolja!… (Hirtelen elhallgat.)

A mester (szigorúan). – De hát mi baja?

Blanka (mintha egy láthatatlan lényhez beszélne, a ki ott ül előtte, a szőnyegen). – És én, a ki azt képzeltem, hogy úgy fogunk élni, mint a híres szeretők!… távol a világtól, mindíg édes-kettesben!… a legszebb tájakon, messze elkerülve a kiváncsiak tekintetét!… a víz csobogását hallgatva és csak suttogva beszélve, mint George Sand és Musset Veneziában!… vagy mint Mario, a tenor, és felesége, Giulietta Grisi, a nagy énekesnő, a kik az embereknek csak énekeltek, mint a fülemüle és a pacsirta, azután elbujtak a világtól és éjszaka éltek, estétől reggelig, ezer gyertyával világított, fejedelmi termekben, nappal pedig aludtak, hogy ne kellessen látniok az embereket!…

A mester (boszúsan). – Ugyan kérem, hagyjon fel ezekkel a gyerekességekkel! Én nem tréfálok.

Blanka (még folyvást elmélázva). – Én sem.

A mester (szárazon). – Ezzel azt akarja mondani, hogy hiába beszéltem és nem teljesíti a kérésemet?

Blanka. – Nem; nem azt akarom mondani… Ha kívánja: megteszem. (Fölkel.)

A mester (szintén fölkel, azután le s fel járkál). – Persze, hogy kívánom. A rezon egyenesen ránk parancsolja ezt. Az ilyen kislányos álmodozásokkal szakítani kell. Jegyezze meg magának, kedvesem, hogy akármilyen szépnek tűnik fel maga előtt ez a sok összeolvasott holmi, már régen vége annak a világnak, a mikor bársonyzekés semmirekellők, a kik művészeknek nevezték magukat, összeültek könnyelmű grizettekkel, és egy darabig danolásztak, azután éhen haltak. Ma dolgozni kell és ujra dolgozni, kikaparni a sikert, és kaparni akkor is, mikor az embernek már megvan a betevő falatja. És jegyezze meg magának azt is, hogy egy feleségnek csak akkor van értéke, ha szövetségese és segítőtársa férjének, ha magáévá teszi férjének az ambiczióit, terveit, stratégiai finesszeit, egész gondolkozását; ha előmozdítja férje szándékait, kezére jár a férjének, fárad érte, reprezentál neki és portálja a világban a közös érdeket. A híres szeretők! A szeretőért, édesem, nem kell messzire menni; ezért nem volna érdemes megházasodni. A feleség értéke ott kezdődik, ha egyetért a férjével, ha vele egy czélra tör, ha helyesli és magáévá teszi férjének a plánumait, ha tovább szövi, a mit férjének az elméje szőni kezdett, s ha zúgolódás nélkül, belátásból, asszonyi ügyességgel teszi meg azt, a mit a férje rábíz. Igen, ha olyan feleségem van, a ki szép, jó, a kit a világ adorál, s a ki a világban minden lépésével, minden mosolyával, minden szavával az én érdekemet őrzi, gondozza, viszi előbbre: ennek már van értelme! Nézze, édesem, magának igen sok hibája van…

Blanka (rátekint a mesterre). – Például?

A mester. – Például: nem pontos; sohasem pontos. Egy kicsit rendetlen is; valósággal bohém természetű. Fogalma sincs a pénzről s minden érdeket elhanyagol. Nem elég komoly gondolkozású, mondhatni: könnyelmű; egy cseppet se számító, nem eléggé körültekintő, s czéltudatos, kitartó munkásságra igen kevéssé hajlandó. Aztán meg rabja a hangulatainak, fegyelmezni magát nem képes. Föllengős gondolkozású, a komoly dolgok nem érdeklik annyira, mint a gyerekességek…

Blanka. – Istenem, mennyi hibám van!…